Dr. Molnár Helga

Archívum június, 2011

Meggyőződésem, szervezetünk bölcs és körültekintő. A legkevésbé sem akar ártani önmagának, és nagyon sokáig képes kompenzálni főnöke kilengéseit. Van azonban egy határ, amikor ez az egyensúly felborul, és kialakul a betegség. A sok-sok táplálkozási trend, és gyorsan változó ajánlások között joggal érezhetjük azt, hogy elveszünk. Próbálom figyelemmel kísérni a női magazinok legújabb legígéretesebb fogyókúrás tanácsait, a legjobb módszereket, hogy ” két hét alatt felkészüljek a bikiniszezonra”. Orvosként kritikával olvasom ezeket.  Vércsoportok szerinti, horoszkóp alapú, vata-pita étrendek, és sorolhatnám.

Ha a megszámlálhatatlan áltudományos és légből kapott, folyamatosan változó táplálkozási elvek zűrzavarában végleg elbizonytalanodom, visszatérek a gyökerekhez, és józan ésszel megpróbálom kitalálni mi kerülhetett őseink kőasztalára. Az evolúció során az emberi szervezet bravúrosan alkalmazkodott a körülményekhez, melyek nem vagy alig módosultak az idők folyamán. Hosszú évszázadok álltak rendelkezésre, hogy az emésztőszervrendszerünk (fogazatunktól a gyomrunkon át a végbelünkig), anyagcserénk, hormonrendszerünk kialakítsa a számukra legmegfelelőbb koncepciót, tesztelje a leghatékonyabb enzimeket és fehérjéket, összeállítsa a  legoptimálisabb bélflóra-portfoliót, és optimalizálja a tápanyag-ellátás ingadozásait.

Konkrétan talán évezredeken át nem létezett finomított szénhidrát, azaz fehérliszt, kristálycukor. Terítéken voltak növények, gyümölcsök, magok, és ehető gyökerek rostsdús szénhidrátforrásként. Húst, halat ehetett zsír és fehérje pótlásként. Nem volt ételízesítő és finomított só sem. De a természetben találhatott aromás fűszernövényeket, és egyéb természetes ízesítőket. Szélsőséges volt azonban a táplálék eloszlása térben és időben egyaránt. Iszonyú sokat kellett küzdenie a megszerzéséért, és túl kellett vészelnie az éhínséges időszakokat is. Azok az emberek éltek tovább, és érték meg nemi érettségüket, akiknek az anyagcseréje képes volt optimálisan raktározni, ha bőséges mennyiségű táplálék állt rendelkezésre, fel tudta tölteni a zsírtartalékait, a máj és vázizomzat szénhidrátraktárait. Ők aztán örökül hagyták utódaikra az előnyös génkészletet, mely segítette túlélésüket. Ezt támasztja alá az a több tízezres betegcsoporton végzett megfigyelés is (obesitas-paradoxon), mely a mai napig megosztja a kutatókat. Bár ismert tény, hogy az elhízás fontos rizikófaktora a magas vérnyomásnak és más szív-érrendszeri kórképeknek, viszont ezekben a betegségekben szenvedő túlsúlyos emberek sokkal nagyobb arányban élték ezeket a szövődményeket, mint a normál súlyú társaik. Valószínűleg a túlsúlyosak anyagcseréjében lévő tartalékok segítették őket a betegségekkel való megküzdésben. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a normál testsúly esetén jóval ritkábban fordulnak elő ezek a kórképek. Szervezetünk beépített vészfékeket a testsúlykontroll érdekében, az utóbbi időben a legnagyobb figyelem a leptin molekulára irányult.

25 kg/m2 BMI index alatt a zsír szinte kizárólag a bőr (u.n. subcutan) alatt található, ma már tudjuk hogy a subcutan zsírszövet egyik endocrin (belsőszabályozó anyagokat termelő) szervünk, melynek jelentős szerepe van a az anyagcsere-szabályozásában. A leptin molekula elsősorban az, amelyen keresztül a zsírszövet és központi idegrendszerünk kommunikál. A nők kb. kétszer annyi leptint termelnek, mint a férfiak. Egy kiadós, elsősorban szénhidrátban dús étkezést követően akár háromszorosára emelkedhet a szintje, átjutva az agyba csökkenti az evési ingert (étvágyat), stimulálja a pajzsmirigyműködést, gyorsítva ezzel a anyagcserét. A vázizomzatban fokozódik a zsírégetés, hőtermelés növelésével gátat szabva a zsírlerakódásnak. Jelentős túlsúly csökkenti védő hatását, amíg az éhezés és a szénhidrát megvonás is ellene hat.

Nincs tilos étel, csak tiltott mennyiség. A normál testsúly – szintén józan megítélés alapján – a BMI index alapján behatárolható, bár ez a számítás sem veszi figyelembe az alkati eltéréseket. Ma már nem kell szinte semmilyen fizikai munkát végeznünk csak azért, hogy ehessünk, a bőséges és kalóriadús táplálékok mindig azonnal rendelkezésre állnak. Szervezetünk csak teszi dolgát, és felkészül az ínséges időkre. Talán pár száz év múlva képes lesz alkalmazkodni a tápanyag túlkínálathoz is, és megtanul optimálisan “nem-raktározni”. Akkor talán majd ész nélkül tömhetünk magukba bármit, amit csak megkívánunk. Addig azonban eszünk és fogyunk, milliárdokkal gazdagítva az egészségipari gurukat.

Gyermekkorban a mozgás életforma. Kár, hogy aztán valahogy elfelejtődik.  Mozgásfejlődésük folyamatossága, végtagjaik mozgásának összehangolása, az egyensúlyuk fejlődése, izomzatuk erősödése szempontjából is létfontosságú. A mozgásigényük kielégítése után jobb az étvágyuk – anyai szívünk megnyugszik az üres tányér láttán – kiadós kirándulás után már az esti mese előtt elalszanak, reggelig hangjuk sincs, és nem utolsó sorban figyelmük is sokkal koncentráltabb lesz.

Nagy divatja van a műanyag lábbal löködős, háromkerekű “motoroknak.” Rengeteget lehet látni a városban a szivárvány minden színében. Ha séta közben letettük egy gombóc fagyi erejéig, három másik gyerek “orozta” el szempillantás alatt. Népszerű a kislányok körében is. Fiam a maga 4,5 évével enyhén szólva túlkoros volt már hozzá, arról nem is beszélve milyen borzalmas hangzavart okoztunk, amikor “végigtéptünk” a sétálóutcán a tűzpiros műanyagszörnyeteggel. Le kell cserélnünk valami nagyfiúsabbra, nincs mese. Fiam azonban imádta, ebben olyan, mint az apja: borzasztóan ragaszkodik a kedvenc tárgyaihoz – bár lehet, hogy ez inkább életkorából adódik ( na de a férjemnél!?…). Anyósoméktól kapott helyette egy igazi kerékpárt, csengővel és támaszkerekekkel, amivel megtanult ugyan pedálozni, de egyensúlyozásra nem kényszerítette. Két kerékkel az első kudarc után ledobta.

A férjem a tanulóbicikli mellett döntött, és ugyan további 2 hetet várnunk kellett rá,  mert a zöld színűhöz ragaszkodtunk. De végül megérkezett. Nekünk borzasztóan tetszett, jó design, és tömör gumikerekeinek hála csöndes. A fiam 2 napig rá se ült. Aztán fél napig csak tologatta. Azon bosszankodott, hogy mindig eldől. Hiába a két kerék, az csak két kerék. Aztán ráérzett az ízére. És íme…a bizonyíték: Marcell és a tanulóbicikli

Hetek óta téma a sajtóban a Semmelweis-terv. Végigtanulmányoztam az utolsó betűig. Elvégre arról ítélkezzünk, amit ismerünk. A legnagyobb probléma a tervvel kapcsolatban, hogy megint elméleti emberek írták, akik egészségügyi intézményt talán csak fényképen láttak. Szokás szerint. Legjobban az életpályamodell tetszik, és a Szócsa-féle nyilatkozatok. Nem tudom kínomban nevessek, vagy sírjak rajtuk. Pénz az nincs, ezt tudjuk. Duma az van. Ígéretekkel eddig is tele volt a padlás. A közszférában a bérrendezés a mindenkori gazdaság teljesítőképességének függvénye. Igen. És futballstadion építése nem az? Futball-sikereket akar a nagyvezér, mert attól az emberek jobban érzik magukat. És ettől csökkennek majd a várólisták? Netalán több gyermeket vállalnak hálából a Fradi-szurkolók? Jelen körülmények között Magyarországnak az a legfontosabb, hogy minden községben sportcsarnok és közösségi ház épüljön? Persze ezek támogatási intenzitása a legmagasabb, az önkormányzatoknak ezekre van lehetőségük. De ott fog maradni a faluban egy fiatal, ha ugyan nincs munkahelye, de el tud járni hetente egyszer focizni a 200 milliós sportcsarnokba?

A megüresedett háziorvosi körzetek betöltésének lehetőségét bölcs Államtitkárunk abban látja, ha az életpálya-modell keretében a fiatal magyar orvosnak telket vagy szolgálati lakást biztosít. Már meg is kezdte az egyeztetést az önkormányzatokkal. Rendkívül nagylelkű ajánlat a kormányzat részéről ismét. Hallja-e egyáltalán a Tisztelt Államtitkár úr, amit mond, mert a helyzetet nem érti az bizonyos, vagy inkább nem akarja érteni. Szeretném egy kicsit megvilágítani a helyeztet. Elköltözik-e a szüleitől távoli faluba egy olyan fiatal orvos, sokkal több terhet felvállalva, mint városi kollégái?

Milyen az élet egy falusi körzetben? Sokkal több az idős, egyedül élő ember, aki nem csak kiszolgáltatottsága, de egészségi állapota miatt is többször veszi igénybe az egészségügyi szolgáltásokat. A magányából eredő lelki problémájáról nem is szólva, amit szintén az orvosi rendelőben szeretne orvosolni. A távolságok is sokkal nagyobbak különösen, ha több település tartozik az ellátási területhez. Hivatalos ügyek (ÁNTSZ, OEP, orvosi műszerek karbantartása stb.) intézése a fizikai távolság miatt is

nehézkesebb. A kötelező, fizetős továbbképzések idejére helyettest kell keríteni. Előfordult, hogy ilyenkor 6000 embert 40 km-nyi távolságra láttunk el egyedül. Szabadságra menni pedig gyakorlatilag kész anyagi csőd. Mire megfizet  egy helyettest a háziorvos – ha van olyan nyugdíjas kolléga, aki vállalja- nem marad a finanszírozásból semmi. Nem beszélve a sok szociális teherről, amivel az önkormányzattal együtt osztozunk, mert  a háziorvosával veszekszik rendelőben  a közgyógyos, akitől elvették a támogatást, és az is akitől az ápolási díját visszavonták. A rendelő ajtaján kopogtat passzív táppénzért akkor is, ha nem kapott közmunkát, és ha nincs pénze gyógyszerre. A háziorvost hívják, ha családi perpatvar van, mert a családgondozó csak egyszer egy héten jelenik meg, de akkor ha nincs tüzelőjük.  Csörög a mobil, ha nagymamát azonnal el kellene valahova helyezni, mert nem tudják gondozni, mert  a gyerekei féltik a munkahelyüket: értsem meg, hogy nem tudnak mindennap lejönni a városból, és ez egyébként is az egészségügy feladata. Maximálisan megértem a társadalmi problémát. A fiatalok elköltöztek, de sajnos a szülők nem lesznek fiatalabbak. Hova küldjem – kérdem én, ha még azt sem veszi fel a kórház, aki akut beteg, az ápolási probléma pedig nem akut eset. Ők persze, úgy érzik, orvos kellene az ágya mellé. Néha azt éreztem, haza kellene vinnem magammal 3-4 idős nénit a 65 m2 egylégterű, penészes, nyirkos lakásomba, vagy a rendelő melletti üres telkemre. A szociális problémák szinte minden naposak, a munkanélküliséggel, elmagányosodással, létfenntartással küzdő falvak rendelőiben. A falusi háziorvos ellátja szinte ingyen az iskolaorvosi teedőket, hálából az iparűzési adót pontosan behajtja rajta az önkormányzat, ami tovább csapolja az amúgy szűkös finanszírozást. Szintén kötelezően ajánlott a falunapokon társadalmi munkában az orvosi ügyelet biztosítása. Vajon miért megy a fiatal magyar orvos inkább külföldre?

Azt hiszi Tisztelt Államtitkár Úr, hogy csábítóvá teszi a falusi körzeteket, ha ad a rendelő mellett egy felújítandó lakást, vagy egy telket, ahol a fiatal magyar orvos esetleg családostól majd sátrazni fog tudni? Ilyen orvosi fizetések mellett, bármely hitelintézet kinevetné, ha hitelért fordulna hozzá. A praxis alap is már évtizedek óta várat magára. Az egészből pedig, megint csak a falu profitálhatna, mert az orvosa így éjjel-nappal elérhető lenne, még ügyeletet sem kéne igénybe vennie. Trükkös.

Nos, Tisztelt Államtitkár Úr, Önnek és családjának is ilyen életpályamodellt kívánok!

Kitört a nyár, és a gyerekek is nagyon érzik. Az óvodában csoportokat összevonták, sok a hiányzó. Minden nap alkudozás van. Két verzió fut. Reggelente: “Miért kell oviba mennem?” Esténként: “Ugye, holnap nem lesz ovi?“ Még 2 nap kellene, hogy a készülő honlapunk szövegeit megírjam. Gyalog megyünk már harmadik napja, mert 15 éves igen szeretett kisautónk szerelőnél van, és nem boldogulnak valami könnyen a féltengellyel. Ezek a közel félórás séták lehetőséget teremtenek kiadós eszmecserékre. Megbeszéltük reggel az úton, hogy már csak két nap, és nálunk is kitör a nyár. Tervezgettük a közös programokat, és már csak 20 méter volt a kapuig. Fiam megtorpant, és szemrehányóan rám nézett, és igazi felnőttes hanghordozással szólalt meg: “Most komolyan, te itt akarsz engem hagyni? De ÉN, ÉN szeretlek téged, és csak téged szeretlek!” Ha most engedek, sosem lesz vége. 5 évesen az óvoda is kötelező, és az iskola is az lesz. Éreztem kemény játszma elé nézek. Mi ilyen helyzetben a legoptimálisabb megoldás? Tény, hogy óvodába menni kell. De nem szeretnék visszaélni a szülői fölényemmel sem. Azt szerettem volna, ha meg tudom győzni érveimmel, és nem kerül sor a csoportszoba ajtajában hisztire. Azt nagyon nehezen viselem. Lehet-e egyáltalán egy 4 évesnél észérvekkel hatni, egy érzelmi ügyben, mert azzá vált. Esélyem sem volt, mert nem is hallotta mit mondok. Leguggoltam hozzá, és átöleltem. A fülébe súgtam: “Én IS nagyon szeretlek, és hamar jövök érted.” Végül azért bement.

Sokat gondolkodtam azon vajon, hány millióan írják csak Magyarországon a Google-keresőjébe: hogyan fogyjak le? Vagy mi a legjobb fogyókúrás módszer? Meggyőződésem, hogy a modern nők testképzavarát tudatos, profi marketing tevékenység táplálja. Gondoljunk csak a nagy bevásárlóközpontok 3 méteres csontsovány egészalakos fehérnemű-reklámjaira, az utak menti óriás plakátok photoshop-os modelljeire, a női magazinok “ki milyen módszerrel fogyott le “cikksorozataira.

Hitessük el szerencsétlen nőkkel, hogy 20-as  BMI felett élni lehet, de minek. Hitessük el, hogy ha 34-es ruhába nem fér bele, az már kóros. Hangoztassuk, mutassuk nekik ezt lépten-nyomon, offline-online, hogy az agymosás végleges legyen. Már 10 éves kortól lehetőleg 90 éves koráig érezze azt, hogy sosem lehet elég jó. Ha ezzel megvagyunk, akkor fogyasszuk le őket a legelképesztőbb eszközökkel, bogyókkal, italokkal. Adjunk rájuk fűzős-leszorítós-csoda-alsóneműt, hogy azt viselve lehetőleg minden percben emlékezzen rá, hogy milyen kövér. Eszméletlen piaca van a fogyókúra-iparnak, mert időközben külön üzletággá nőtte ki magát. Nem szeretném megtudni, mit gondolnak rólunk, amikor a legújabb fogyi-őrületet vagy edzésmódszert adják el nekünk. És mindennemű feminista felhang nélkül mondhatom, hogy mindez a férfiak malmára hajtja a vizet. Megjegyzés a hurkácskáinkra vagy alakunkra már azonnal üt. Legtöbbször nem is szándékos részükről, de mi már egy ártatlan, ügyetlenre sikerült bókot is felhúzott szemöldökkel fogadunk. Ez most megint célzás? Vannak olyan férfiak, akik ezt lelkifurdalás nélkül kihasználják, ha önértékelésük és személyiségfejlődésük még nem tart ott, – attól tartok már nem is fog soha - hogy igazi férfinak érezze magát a nő mellett. Ez egy olyan adu a kezükben, amit bármikor kijátszhatnak.

Voltak gyenge próbálkozások a csontsovány modellek kiszorítására, amíg azonban a pénz a fogyókúrában van, addig ez a trend nem fog változni. Az ételeink, italaink tele vannak függőséget okozó adalékokkal, az “egyél és fogyj” szlogenek nem mennek ki a divatból. A jóléti társadalmak rákfenéje ez is. Mindig azt tennénk, amit tilos, és mindig az elérhetetlen után vágyakozunk. Amíg gondolataink a nap nagy részében akörül forog mit együnk, amíg a legjobb falat közben sem az étel ízére koncentrálunk, hanem azt számoljuk mennyi kalóriát tartalmaz, szervezetünk azt teszi majd, amit az agy diktál. Hízni fog.

Bízom abban, hogy a mai apukák elhitetik lányaikkal, hogy szépek és csinosak. Ha sokat beszélgetnek velük, azt érzik és látják, hogy apjuk számára az anyu a legszebb, talán a média és a kortársak véleménye kevésbé számít majd. Ha az anya érzi, hogy férje számára vonzó és érdekes nő, akkor a lányai sem azt tanulják meg először, miben hány kalória van. Talán, ha….

Orvosként igyekeztem sokat beszélni a rendeléseimen is a korszerű táplálkozásról, gyanítom nem sok eredménnyel. Nagyon nehéz változtatni táplálkozási szokásaikon, életmódunkon – tudom. Hányszor hallottam: ez az egyetlen örömöm, erről is mondjak le? Hozzászoktunk kisgyermekkorunkban a magyaros ízekhez, a mama főztjéhez, a közös vasárnapi ebédek hangulatához. Kutatások igazolják, hogy kora gyermekkorunkat ízek és illatok jelentik, sokkal mélyebben belénk ivódtak mint azt sejtenénk. Faluhelyen a disznóvágások hozzátartoznak a családi élet körforgásához. Messzire eltévedt felnőtt gyermekeknek is kutya-kötelességük volt hazatérni ilyenkor a szülői házba. A családfő irányításával zajlottak a munkafolyamatok, a vők, menyek pedig tették, amit utasítottak nekik. 25 évvel ezelőtt szüleimmel a 4 szintes emeletes ház alagsorában is megtartottuk az elmaradhatatlan disznóölést. A pörköléssel, zsírsütéssel járó szagokkal együtt, ahogy kell a lakók nagy örömére. Ma már vidéken is egyre kevésbé lesz jellemző.

Az egészségipar a choleszterinszint-csökkentőket gyártó gyógyszercégekkel karöltve hadat üzent az állati zsíroknak. Olyannyira meggyőző érvekkel, és tudományosan igazol eredményeikkel, hogy eleinte én is bedőltem. Növényi zsírok lettek a sztárok. Bár orvosi biokémián oktatóink már ecsetelték milyen brutális vegyi módosítás szükséges ahhoz, hogy folyékony növényi olajokból kenhető margarint kapjunk. Aztán meggyőződhettem, mennyi adalékot használnak az üzemekben az olajokhoz, amit én a gyerekem kenyerére kenek. Miután a tetemes marketing-tevékenységnek köszönhetően a legegészségesebb zsiradékká nőtték ki magukat, csak utána kezdték napvilágra “csepegtetni” élettani folyamatainkra gyakorolt hatásaikat. Hogyan bontja le szervezetünk az erőszakkal telítetté erőltetett kötéseket, milyen szélső vakvágányokra terelve anyagcsere-folyamatainkat. Hiszen a szervezetnek meg kell találnia azokat az enzimrendszereket, ki kell kísérleteznie azokat a fehérje-molekulákat, amik képesek erre, és nem termelődnek káros anyagcseretermékek. Persze nem vagyok tudós, sem kutató, de megpróbálom a józan eszemet használni. Az anatómiai, biokémiai, élettani, és kórélettani ismereteimet latba vetve próbálom eldönteni, milyen ételt tegyek a családom asztalára. Ezek voltak a konzervatív alapozó, és rostáló tárgyak az egyetemen, és legalább 100 éves múlta tekintenek vissza. Törvényszerűségeiket nem gyógyszercégek által szponzorált “álkutatások” alapján fektették le.

Módjával fogyasztva az állati zsírok nem feltétlenül ellenségeink. Ésszerű mennyiségben, és rendszeres mozgással kombinált életmód mellet bátran az étrendbe illeszthetők. A tejtermékekben rejlő zsírok is esszenciális zsírsavakat tartalmaznak, a kiegyensúlyozott étrend részekén. A házi szalámi és kolbász összetevőit legalább ismerjük, óvatos füstölés is fontos persze. Szemben a  gyári termékekkel amelyek,  ugyanúgy tartalmaznak rákkeltő anyagokat, konzerválószereket, ízfokozókat, állományjavítókat, és tetemes mennyiségű páclevet. És talán némi húst is. És rengeteg rejtett zsírt.

Háziorvosként a cukorbetegeim, akik a diabetológiai gondozóból többnyire már diatetikai oktatás után kértek táplálkozási tanácsot, csodálkozva fogadták, hogy fogyasszanak inkább két szelet szalámival, mint egy szelet kenyérrel többet. A gondozóban a zsírtól is tiltják őket. Gondolom az elhízás miatt. A cukorbetegek esetében az elhízás a sok insulin hormonnak/enzimnek köszönhető, esetükben a fokozott érelmeszesedés rizikója anyagcsere-betegségükből adódik, hiszen esetükben kóros anyagcsereutak aktivizálódnak, olyan melléktermékeket termelve, melyek az erek belső felszínét károsítják. Ergo nem azért magas a koleszterin-szintjük, mert sok zsírt esznek.

A másik szempont az állati zsírok mellett, hogy sokkal jobban bírják a hevítést. A növényi olajok nemcsak élvezeti értéküket veszítik el sütés során, de érelmeszesedést fokozó anyagokká, rákkeltővé alakulhat. A kacsazsír, libazsír kitűnően használható sütésre, több telítettlen zsírsavat is tartalmaznak, gondoljuk csak meg  szobahőmérsékleten rövid idő alatt folyékonnyá válnak.  A növényi olajok (olíva, tökmag, szezám) hidegen sajtolva, és hidegen felhasználva nyers zöldségekkel együtt fogyasztva válhat a kiegyensúlyozott táplálkozás része. Az olaszok pirítósra csepegtetve, vagy egyszerűen kiskanállal nyersen fogyasztják. A közelmúltban eltúlzott omega-3-zsírsav-őrület lendülete (okos lesz a gyerek, depressziót gyógyítja, csökkenti cardiovascularis rizikót stb.) megtörni látszik, kiderült túlzott mennyiségben megint csak káros lehet. (optimális mennyiség kb. 10 dkg lazacban egyébként megtalálható).

Sok tévhit van a köztudatban az állati zsírokkal kapcsolatban. De nem hizlal kevésbé az olívaolaj, mint a disznózsír vagy a margarin által méltatlanul háttérbe szorított vaj. Anyagcserénk szempontjából kalóriatartalmuk közel azonos. A zsírok a szénhidrátoknál sokkal kiegyensúlyozottabban szolgáltatnak energiát szervezetünk számára, mivel lebontása során nincs szükség insulin-többletre, ezáltal nem ingadozik a vércukorszint, nem okoz mardosó éhségérzetet. Nyilván megfelelő mozgás mellett, reggeli és az ebéd nyugodtan tartalmazhat állati eredetű zsiradékokat, húsokat is, – zöldséggel, salátákkal, tejtermékekkel - mert módjával fogyasztva nem csak az ételeink élvezeti értékét javítja, de energiával is ellátja szervezetünket csökkentve éhségérzetünket is. A magas olajtartalmú magvak (dió, tökmag, mandula, szezámmag) szintén az egészséges étrend részei, többszörösen telítetlen zsírsavak mellett olyan könnyen hasznosítható nyomelemekhez juttatja szervezetünket, melyek a “konzerv-vitaminokkal” nem pótolhatók.

És még egy nagyon fontos tény a zsírokkal kapcsolatban, amely szintén megerősíti a zsírok helyét az étrendünkben.  Három éves kor alatt zsírszegény diéta szigorúan tilos, mert az idegrendszer fejlődését károsíthatja. Az anyatej összetételének vizsgálata derített fényt az esszenciális zsírsavak fontosságára, és arra, hogy az anya táplálkozása jelentősen befolyásolja annak zsírsav-összetételét.

Meg kell találni a helyes arányt a telítetlen és többszörösen telítetlen növényi olajok, és a telített állati zsírok fogyasztásában. Nem lehet egyértelműen egyiket sem egyedül okolni betegségekért. Az állati zsírok esszenciális zsírsavait nem képes a szervezet előállítani, és nélkülözhetetlen építőkövei sejtjeinknek, előanyagai hormonjainknak, létfontosságú vitamin raktárak. Szó sincs róla, hogy orvosként  bagatellizálni akarom az elhízás, a magas choleszterinszint problémakörét, de óva intenék mindenkit a szélsőségektől és bizonytalan diéták látszatmegoldásaitól. Szervezetünkben minden mindennel összefügg, és szervezetünk bonyolult anyagcsere-folyamatait nem lehet egyik pillanatról a másikra “átprogramozni.”

A játék nagyon fontos egy gyermek életében, a pszichológusok szerint számukra a játék nem puszta szórakozás, hanem fontos ismeretek, tapasztalatok szerzésének lehetőségét teremti meg, valamint a belső feszültségeik csillapítását is szolgálja, az öngyógyításnak fontos eszköze. A haladó gyermekpszichológia szerint a legjobb fejlesztés a szabad játék. A szülőnek legelemibb “kötelessége”, hogy a játékra helyet, időt, alkalmat biztosítson – persze elemi rend és szabályok betartása melett. Időnként kapcsolódjon be a játékba, de semmiképp se vegye át az irányítást, ne befolyásolja a játék kimenetelét, eszközét, hogy a gyerek minden kötöttség nélkül kifejezhesse magát.

Már nem emlékszem, pontosan mikor költözött be életünkbe a L E G O, de talán még 2 éves sem volt. A DUPLO kimaradt, mert eleinte szigorú felügyelet mellett játszott, és azon kevés gyermek közé tartozott, aki nemigen vette a játékokat a szájába. Persze nekem sincs csodagyerekem, ugyanis a nap szinte 24 órájában cumi volt a szájában, ergo nem is tudta volna a játékelemeket a szájába venni. (a cumi-sztori is megérne egy misét – majd máskor) Szóval elindult a legozás, és azóta is rendíthetetlenül tarol. A fiam épít. Lehetőségeinek csak a képzelete szab határt. Nem rajzol, nem színez, nem hintázik. Az általa létrehozott egyenlőre néha ismeretlen teremtmények köré kész történeteket talál ki, és játszik el. (Az illemhelyre is diszkréten egy LEGO-s újság kíséretében vonul vissza.) Persze a LEGO egyrészt fejleszti a kézügyességet, kreativitast, egyfajta alkotási folyamatot indít el, valami újat hoz létre, másrészt viszont magányos játék. Nem teremti meg az “együttjátszás” lehetőségét. A másik szenvedélye a motorozás, ennek ürügyén sikerül a játszótérre lecsalogatnom, ahol KRESZ-pályát alakítottak ki, ott edzünk. Idegen gyermekekkel való ismerkedés kizárt – én hiába szeretném. Az óvodához ezért is ragaszkodom, az én gyerekemnek szüksége van rá. Ha hallgatok a pszichológusokra meg sem próbálom befolyásolni csemetém játékát, de ha akarnám, se tudnám.

Közeledett a férjem születésnapja. Kérdezem a fiamat, hogy mit ajándékozzunk az apjának, amit szeret és biztosan örülne neki. Én naiv, kedvenc édességére vagy egy házi készítésű tortára gondoltam, amit együtt feldíszítünk. Esetleg könyvre, amit együtt kinézünk, és meglepjük vele az apját.

Fiam nem sokáig törte a fejét, határozottan és villámgyorsan döntött, ahogy ez egy igazi férfihoz illik. Már érkezett is a válasz: “-Anya, tudom mit kapjon apa a születésnapjára. Szerintem egy Atlantis LEGO-nak biztosan nagyon örülne!”

A papa szemefénye

A nagyszülők szerepe a XXI. századra alaposan megváltozott. A gyermeket nevelő családok többsége hamar szembesül a ténnyel. A idő múlásával az újdonsült nagyszülők feleslegesnek érzik magukat, és próbálnak fontosak maradni, versengve unokáik szeretetéért. Elfogadáson kívül nem igen tehetünk mást.

A szüleim elve a következő: “A nagyszülő dolga az, hogy elkényeztesse az unokát.” Az, hogy saját gyermekének ezzel mennyi bosszúságot okoz, az egy cseppet sem érdekli őket. Minden tiszteletem ellenére, önzőségnek érzem részükről. Nem mondom, hogy bennem nincs egy szemernyi irigység se, de én legalább elismerem. Az asztalnál nekünk anno egyenes háttal kellett megennünk mindent, amit a tányérra szedtek, válogatás kizárt, édesség csak vasárnap ebéd után. Az unokának ágyba viszik a reggelit, többféle fogást kínálva, és még 10 órakor is pizsamában játszó gyerek után futkosva könyörögnek a szájába  néhány falatot. Mert az én  4 évesem nem ér rá enni. Agyrém. Édesség bármely napszakban, fogmosás nem szükséges. Amikor megkérdezem miért nem kap almát, cseresznyét, a válasz: a cukrozott barackbefőttet kért ebéd helyett is. Aha. Nem hülye a gyerek. Hiába minden észérv, vita. Szerintem szándékosan bosszantsanak. Amikor hazatér a klán egyetlen trónörököse megpróbálja ezt az ISO 2011 irányítási rendszert otthon is kiépíteni. Mert a papa megengedte. És ki megint a rossz?

Régen a többgenerációs családokban a nagyszülők neveltek, tanítottak és alakították ki a legifjabbak értékrendjét, szemléletét. És büntettek is. Mi még történeteket hallgattunk a kukoricán térdepelésről, pincébe zárásról, és a nadrágszíjról. És az idősebbek iránti tiszteletről. Nem vagyok benne biztos, hogy a mai kor gyermekét a nagyszülők sokáig képesek lesznek játékokkal lekenyerezni, és pár év múlva szót érteni vele. Nyilván más a viszony, egy ritkán látott nagyszülővel, és más, ha nagyira bármikor számítani lehet, ha gyermekfelügyeletre van szükség. Úgy érzem, szüleink és közöttünk sokkal nagyobb a generációs különbség (szakadék), mint  szüleink és nagyszüleink között volt. Sok hasonlóságot látok abban, ahogy minket neveltek az 1980-as években, és ahogy  ők nevelődtek az 1960-as években. Persze a szocializmus durván beleszólt a családok életébe is. Mindent a politikai rendszernek rendeltek alá, és a családoknak is a szocializmus kiszolgálóit kellett felnevelniük.  A gyereket tilos volt túlszeretni, mert akkor “elkényeztetődik”, és a családban mindvégig alsóbb szinten helyezkedett el, mindenben messzemenőkig a szülők akaratának alárendelve. Önálló véleményalkotás, döntési szabadság hiányában kreatív személyiség, kellő magabiztosság sem alakulhatott ki. A szüleink is rendszer áldozatai voltak, nem is történhetett ez másként. A rendszerváltás után a mi generációnk viszont hirtelen szembesült azzal az óriási űrrel és kisebbségérzéssel, amit örökségül kapott.

A mai 30-asok többsége még csak nagyot álmodni sem mer. Hiteles szülői minta hiányában párkapcsolataikban is keresi a helyét, és bármennyire is ambivalens a viszony, a többség képtelen leszakadni a szüleiről. Ezzel az örökséggel nekünk magunknak kell megküzdenünk, hogy gyermekeink már ne örököljék szorongásainkat, komplexusainkat. Előre tekintve, kikúrálva gyermekkori sérelmeinket, meg kell bocsátani magunknak is szüleink önkéntelenül elkövetett hibáiért.

Berendelik a rendvédelmi dolgozókat, hogy ne tüntethessenek. Még a mobiltelefonjukat sem vihetik magukkal. Ez a minden csak nem demokratikus lépés a politikai vezetés részéről. A kormány kommunikációja legalább annyi komolyságot mutat a rendvédelmi dolgozók felé, mint amit a rezidensek kaptak. Nem csodálom, hogy elfogyott a cérna eskü ide vagy oda.

Bár sokan érezzük azt, hogy ha nekik jár, akkor nekünk is járna előrehozott nyugdíjazás. Elhangzott néhány gyenge érv tőlük, hogy mibe rokkannak bele 40 éves korukra. Mosolyogtam, nem éreztem a legjobb marketingfogásnak. Többszázezren dolgoznak több műszakban, sokan dolgoznak éjszaka(buszsofőr, taxis, pincér, éjjeli őr, OMSZ dolgozók) fegyver nélkül potenciális életveszélyben. Szinte ma mindenki komoly stressz él át munkája miatt, ha még meg van az állása azért, ha elveszítette azért. A kedvencem az általuk említett érvek közül a korkedvezményes nyugdíj mellett, hogy sok halottat (!) látnak. És ez lelkileg megviseli őket. Szerintem vagyunk elég sokan, akik még többet látnak.  Persze senki sem örül, ha elvesznek tőle kedvezményeket, előjogokat. Érthető és jogos a tiltakozásuk.

A véleménynyilvánításhoz való jog megilleti a rendőröket is. Ha jól tudom, tesznek esküt a rend védelmére. Tiltakozni azért nekik is lehet(ne). Egy demokratikus országban.

4,5 éves kisfiam nem szeret rajzolni. Pedig a 4 éves védőnői státusz kérdései között szerepel: részletgazdag-e a rajz, rajzát megnevezi stb. Az óvodai faliújságon nézegetem irigykedve más csemeték műveit. Amikor megkérdezem, miért nem rajzolt, legtöbbször azt a választ kapom, hogy nem volt kedve. Ha nincs ihlet…hát nincs. Nem erőltettem.

Ma UH-on jártunk, (2 D vizsgálaton csak)kisfiam este papírt, és ceruzát kért, mert le akarja rajzolni a kistestvérét. Izgatottan vettem kézbe a rajzot, de inkább kétségbe estem. Volt feje, hasa, de csak egy szeme, és csak egy-egy  kezet és lábat rajzolt. Ujjakat viszon igen, pontosan ötöt-ötöt. Reménykedve megkérdeztem, nem szeretné-e folytatni a rajzot, mert csak egy-egy végtagja van. Erre rám néz értetlenkedve, és azt mondja:

“De anya, én a kistestvéremet oldalról rajzoltam le!nem látod?”