Meggyőződésem, szervezetünk bölcs és körültekintő. A legkevésbé sem akar ártani önmagának, és nagyon sokáig képes kompenzálni főnöke kilengéseit. Van azonban egy határ, amikor ez az egyensúly felborul, és kialakul a betegség. A sok-sok táplálkozási trend, és gyorsan változó ajánlások között joggal érezhetjük azt, hogy elveszünk. Próbálom figyelemmel kísérni a női magazinok legújabb legígéretesebb fogyókúrás tanácsait, a legjobb módszereket, hogy ” két hét alatt felkészüljek a bikiniszezonra”. Orvosként kritikával olvasom ezeket.  Vércsoportok szerinti, horoszkóp alapú, vata-pita étrendek, és sorolhatnám.

Ha a megszámlálhatatlan áltudományos és légből kapott, folyamatosan változó táplálkozási elvek zűrzavarában végleg elbizonytalanodom, visszatérek a gyökerekhez, és józan ésszel megpróbálom kitalálni mi kerülhetett őseink kőasztalára. Az evolúció során az emberi szervezet bravúrosan alkalmazkodott a körülményekhez, melyek nem vagy alig módosultak az idők folyamán. Hosszú évszázadok álltak rendelkezésre, hogy az emésztőszervrendszerünk (fogazatunktól a gyomrunkon át a végbelünkig), anyagcserénk, hormonrendszerünk kialakítsa a számukra legmegfelelőbb koncepciót, tesztelje a leghatékonyabb enzimeket és fehérjéket, összeállítsa a  legoptimálisabb bélflóra-portfoliót, és optimalizálja a tápanyag-ellátás ingadozásait.

Konkrétan talán évezredeken át nem létezett finomított szénhidrát, azaz fehérliszt, kristálycukor. Terítéken voltak növények, gyümölcsök, magok, és ehető gyökerek rostsdús szénhidrátforrásként. Húst, halat ehetett zsír és fehérje pótlásként. Nem volt ételízesítő és finomított só sem. De a természetben találhatott aromás fűszernövényeket, és egyéb természetes ízesítőket. Szélsőséges volt azonban a táplálék eloszlása térben és időben egyaránt. Iszonyú sokat kellett küzdenie a megszerzéséért, és túl kellett vészelnie az éhínséges időszakokat is. Azok az emberek éltek tovább, és érték meg nemi érettségüket, akiknek az anyagcseréje képes volt optimálisan raktározni, ha bőséges mennyiségű táplálék állt rendelkezésre, fel tudta tölteni a zsírtartalékait, a máj és vázizomzat szénhidrátraktárait. Ők aztán örökül hagyták utódaikra az előnyös génkészletet, mely segítette túlélésüket. Ezt támasztja alá az a több tízezres betegcsoporton végzett megfigyelés is (obesitas-paradoxon), mely a mai napig megosztja a kutatókat. Bár ismert tény, hogy az elhízás fontos rizikófaktora a magas vérnyomásnak és más szív-érrendszeri kórképeknek, viszont ezekben a betegségekben szenvedő túlsúlyos emberek sokkal nagyobb arányban élték ezeket a szövődményeket, mint a normál súlyú társaik. Valószínűleg a túlsúlyosak anyagcseréjében lévő tartalékok segítették őket a betegségekkel való megküzdésben. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a normál testsúly esetén jóval ritkábban fordulnak elő ezek a kórképek. Szervezetünk beépített vészfékeket a testsúlykontroll érdekében, az utóbbi időben a legnagyobb figyelem a leptin molekulára irányult.

25 kg/m2 BMI index alatt a zsír szinte kizárólag a bőr (u.n. subcutan) alatt található, ma már tudjuk hogy a subcutan zsírszövet egyik endocrin (belsőszabályozó anyagokat termelő) szervünk, melynek jelentős szerepe van a az anyagcsere-szabályozásában. A leptin molekula elsősorban az, amelyen keresztül a zsírszövet és központi idegrendszerünk kommunikál. A nők kb. kétszer annyi leptint termelnek, mint a férfiak. Egy kiadós, elsősorban szénhidrátban dús étkezést követően akár háromszorosára emelkedhet a szintje, átjutva az agyba csökkenti az evési ingert (étvágyat), stimulálja a pajzsmirigyműködést, gyorsítva ezzel a anyagcserét. A vázizomzatban fokozódik a zsírégetés, hőtermelés növelésével gátat szabva a zsírlerakódásnak. Jelentős túlsúly csökkenti védő hatását, amíg az éhezés és a szénhidrát megvonás is ellene hat.

Nincs tilos étel, csak tiltott mennyiség. A normál testsúly – szintén józan megítélés alapján – a BMI index alapján behatárolható, bár ez a számítás sem veszi figyelembe az alkati eltéréseket. Ma már nem kell szinte semmilyen fizikai munkát végeznünk csak azért, hogy ehessünk, a bőséges és kalóriadús táplálékok mindig azonnal rendelkezésre állnak. Szervezetünk csak teszi dolgát, és felkészül az ínséges időkre. Talán pár száz év múlva képes lesz alkalmazkodni a tápanyag túlkínálathoz is, és megtanul optimálisan “nem-raktározni”. Akkor talán majd ész nélkül tömhetünk magukba bármit, amit csak megkívánunk. Addig azonban eszünk és fogyunk, milliárdokkal gazdagítva az egészségipari gurukat.