Mi történik, ha három kanál cukorral isszuk a reggeli teánkat? Szájnyálkahártya amiláz enzimjei a répacukrot kettéhasítják, és a cukrot  2-3 perc múlva a vérbe jut. Vércukorszint-mérő szenzorok találhatók a szerveztünk számos pontján, melyek azonnal jeleket továbbítanak idegrendszerünknek. A szénhidrát-anyagcsere egyik legjelentősebb szabályozója a hasnyálmirigy által termelt inzulin nevű hormon, mely segíti a sejtek cukorfelvételét, és egyben a szervezet legnagyobb logisztikai menedzsere, mindent raktározni szeretne. Van továbbá egy azonnali inzulin-depo, mely azonnal mobilizálódik, ha a szenzorok a vércukorszint hirtelen emelkedését észlelik. Ezzel egyidőben hasnyálmirigyünk újabb adag gyártásába kezd, melyet 1-2 órás késéssel bocsát a véráramba, hogy a maradék cukrot is eltüntesse az erekből. Ez az oka annak, hogy kiadós étkezés – különösen szénhidrátban dús táplálkozást követően – 1.5 óra múlva álmosság, fáradtság tör ránk, és szinte ismét éhséget érzünk. Úgyanis, ha szervezetünk jól reagál az insulinra, akkor majdnem túlkorrigál, és a kívánatosnál alacsonyabbra eshet le a vércukorszintünk. De hova tűnik a glükóz? A sejteken találhatók kis csatornák, ezeken keresztül a sejtek inzulin segítségével felveszik, és felhasználják a glükózt energiatermelésre. Ha több cukrot ettünk, mint amennyire a sejteknek pillanatnyilag szükségük van, akkor ennek egy része a máj és a vázizomzat glikogénraktáraiba kerül, a maradékból pedig zsír képződik, amit a gondos logisztikus a zsírraktárainkba depozza. A főétkezések között elfogyasztott kis cukros kávé, “gyümölcsjoghurt”, egy-két keksz ezt a folyamat újra és újra kiváltja, folyamatosan magas inzulinszintet okozva.

Mi történik az étkezések között? A cukorszenzorok érzékelik a vércukorszint csökkenését, vázizmaink és májunk az azonnali szénhidrátraktárakhoz nyúl, majd csak jóval később indul el a zsírok mobilizálása. Ez a folyamat azonban sokkal időigényesebb, és sokkal rosszabb hatékonyságú eleinte. Különösen, ha edzetlenek vagyunk (zsírbontó enzimjeink inaktívak),  ilyenkor izmainkban tejsav és egyéb melléktermékek képződnek, hiszen eddig a szénhidrátokkal azonnal energiához jutott, és  ezzel párhuzamosan természetesen rohamosan csökkenni kezd  az izommunkánk hatásfoka is. Miért fontos mégis a mozgás? Mert az izmok inzulin nélkül is képesek zsírt használni, ehhez azonban trenírozni kell izmainkat, hogy a zsírégetéshez szükséges enzimek is edzésben legyenek, és megtanuljanak hatékonyabban zsírt égetni. Nem elég azonban a testmozgás, ehhez az is kell, hogy a finomított szénhidrátok bevitele csökkenjen.

A nyers élelmiszerek kivételével szinte már mindenben megtalálható a finomított cukor. Azonnal – már a szájnyálkahártyán keresztül – felszívódik, és jóleső szinte eufórikus érzést vált ki a vércukorszint hirtelen emelkedése. Tény, hogy az agy és a vörösvérsejtek csak glükózt, azaz a legegyszerűbb cukormolekulát tudják felhasználni, ők azonban insulintól függetlenül is képesek felvenni a szükséges mennyiséget. Ez azért még nem akkora dózis – még ha sokat is használjuk agyunkat -, hogy cukroznunk kellene bármit is. Úgyanis annyit, amennyit egy emberi agy elhasznál, azt bármiből képes fedezni a szervezet pillanatok alatt. Például a májban található glikogénraktárakból, ami egy azonnali glükóz-depo, ezeket a máj gondosan azonnal újra feltölti, akár összetett szénhidrátokból, akár zsírokból. Kóros éhezést kivéve, hosszú távon szénhidrát nélküli diéta nem működhet, aki azt állítja, az hazudik.

Miért gond tehát a sok egyszerű cukor fogyasztása? Mert, a hirtelen emelkedő vércukorszint  folyamatosan nagy mennyiségű inzulin termelését provokálja, és folyamatosan zsírraktározásra ösztönzi a szervezetet – különösen, ha nem mozgunk eleget. Ráadásul, a gyors inzulinválasz miatt ismét újra és újra éhesek leszünk. Hab a tortán, hogy zsírégető enzimjeink tartósan inaktívvá válnak, és csak a zsírdepoinkat fogják töltögetni. Hosszú távon a sejtek nem fognak az inzulinra megfelelő módon reagálni, azaz nem veszik fel a cukrot, és így étkezést követően a vércukorszint tartósan magas maradhat. Ezzel el is jutottunk a cukorbetegséget megelőző állapothoz.  A szervezet azonban kénytelen valahogy megszabadulni  a sok-sok keringő cukortól, kínjában kóros anyagcsereutakat próbál kitaposni, ezek a kényszerfolyamatok azonban olyan káros melléktermékek felhalmozódását okozzák, melyek többek között az érfalakat károsítják, érelmeszesedést okozva.

Ne felejtsük el, hogy az édes cukrokat nem csak mi szeretjük. A szájüregben élő fogszuvasodást okozó kórokozók is, de a tápcsatorna teljes szakászán élő, akár kilónyi mennyiségű baktérium is ezt fogyasztja előszeretettel. Felborul  ezek  normál egyensúlya, gombás betegségre hajlamosíthat, felszívódási zavarok miatti hiánybetegségek léphetnek fel, emésztési nehézségek keletkeznek, melyek a legváltozatosabb tüneteket produkálhatják: fáradékonyság, letargia, fejfájás. Ne felejtsük el, hogy immunrendszerük nagy része is a emésztőrendszerünkben található!

Tény, hogy egyik napról a másikra nem hagyható ki a teljesen a cukor az étrendünkből, hiszen idő kell szervezetnek, hogy a megváltozott étrendhez igazodni tudjon. Ésszerű mennyiségű gyümölcs fogyasztásával a szükséges mennyiségű egyszerű cukorhoz hozzájut szervezetünk. Hirtelen elhagyásával “elvonási tünetek” lépnek fel, fokozatosság elvének kell itt is érvényesülnie. A hirtelen drasztikus cukor megvonás esetén fáradékonyság, letargia, az izmok erőtlensége, idegesség, alvászavar, komoly koncentrációs zavarok léphetnek  fel, hiszen az enzimrendszer nincs kellően felkészülve a zsírégetésre. Az átgondolatlan fogyokúrák yo-yo-effektusa ezek után érthető. Nincs értelme egyik napról másikra hirtelen emelni a zöldség fogyasztásunkat és rostbevitelünket sem, hiszen a korábban már felborult baktériumflóra sem lesz képes az emésztést egyik napról a másikra megfelelően elvégezni. Kínos perceket, akár heteket okozhatunk magunknak. Fokozatos életmód váltással azonban a szervezet alkalmazkodni képes, és visszanyeri régi fényét. A levegőtől, víztől hízni addig biztosan nem fogunk, amíg fotoszintetizálni meg nem tanulunk.

Amióta gyermekem van tudatosabban figyelem mi kerül az asztalunkra. Mostanában elolvasok mindent, amit a csomagoláson szerepel. Így minimum 2-szer annyi időbe telik így egy bevásárlás. Nálam 3 fő ellenség van: a konyhasó, a finomított cukor, valamint  tartósítószerek és egyéb adalékanyagok.

Mi is a konyhasó? Kémiai nevén: natrium chloratum, színtelen-fehér kristályos anyag, melyet ma már tisztítanak, finomíthatnak, illetve az utóbbi időben jódozzák. Nagyon fontos összetevője a szervezetnek, hiszen gyakorlatilag egy komplex “sóoldatok” vagyunk, melyben fehérjék, zsírok és szénhidrát molekulák találhatók. A só mindamellett, hogy szervezetünk létfontosságú alkotó eleme – mi mint mindent – ezt is túladagoljuk. Az fokozott ízélményért, az élelmiszerek tartósításáért. A középkorban háborúkat vívtak a sóbányákért, és a konyhasót arany árban mérték.

Napi nátrium ion szükségleti minimum egy átlagos felnőtt esetében: kb. 0,5 g/nap, ideális esetben átlagos felnőtt normál körülmények között nem igényel napi 2,5 g sónál többet. Bőrünkön, vesénken, emésztőszerv-rendszerünkön, nyálkahártyánkon keresztül veszítünk sót. Normál körülmények között koncentrációja szervezetünkben kvázi állandó. Extrém körülmények között: fokozott izzadás, hányás, elhúzódó hasmenés vezethet hiányhoz, különösen idősek és gyermekek esetében. Jó tudni, hogy veséink kb. 5 g-t tudnak maximálisan naponta kiválasztani. Ehhez képest a lakosság átlagos sófogyasztása a legóvatosabb becslések szerint is 10-12 g/nap.

Sokan abban a tévhitben élnek, hogy csak a kifejezetten sós izű ételek (sós rágcsák, sütemények) tartalmaznak nagyobb mennyiségben nátriumot, pedig a kenyér – melyet a legnagyobb mennyiségben fogyasztunk – a felvágottak, sajtok, és rosszul megválasztott ásványvíz fogyasztásával észrevétlenül hihetetlen mennyiségben vesszük a sót magunkhoz. Lehet számolni. A kenyerek átlagos sótartalma 0,6-0,7 g/100 g, azaz két szelet kenyérrel, kis felvágottal, vajkrémmel, szelet sajttal szinte elfogyasztjuk a szükséges mennyiséget. Ergo, extrém natrium megszorítás sem vezet annak hiányához, bár szakirodalom tesz említést extrém diétás sómegszorítás okozta megbetegedésről, ez azonban erőteljes vízhajtás nélkül elképzelhetetlen.

Meggyőződésem, hogy mint minden helytelen táplálkozási szokás, ez is rossz beidegződés kérdése. A utánsózásra különösen igaz ez. Az ősember valószínűleg nem használt sót. Pedig húst fogyasztott.A sót mindig a vízzel együtt mozog. Önmagában só máshogy nem képes távozni a szervezetben, csak folyadékveszteséggel. Ahhoz, hogy a szervezet lekösse a felesleges sómolekulát, egyetlen natrium iont 23 vízmolekulával kell körülvennie. Az utánsózás élettani szempontból nemcsak felesleges, de még káros is. Az elfogyasztott víz, zöldségek, gyümölcsök tartalmaznak annyi sót, amennyire a szervezetnek szüksége van. A lelkes vízivók (én tartozok közéjük), ha nem választanak körültekintően ásványvizet a napi 3-4 literes napi fogyasztásukkal, hihetetlen mennyiségű ásványi sót visznek be, terhet róva ezzel veséjükre, és jó alapot teremtve a vesekövességre. 10 év alatt kilogrammnyi mennyiséggel is terhelhetik kiválasztószerv-rendszerüket. Megint csak az ésszerűségre hivatkoznék, és a  szélsőségektől óvnék mindenkit. Az, aki elfogyaszt reggelire 3-4 dl folyadékot,( tejterméket, gyümölcsteát teát),  ebédre bekanalaz egy jó tányér (3-4 dl)levest, eszik zöldséget, gyümölcsöt naponta ötször, vacsorához elfogyaszt újabb 3-4 dl folyadékot gyümölcslé, kakaó, tej formájában, annak napközben bőven elég 1-1,5 liter egyéb folyadékot innia. Átlagos, egészséges felnőtt esetén,  átlagos fizikai körülmények között persze. ( Olvasok néha önjelölt életmód-tanácsadóktól egészen hajmeresztő számokat is napi folyadékigénnyel kapcsolatban pl.: 5-6 litereket.) Agyrém, de akkor sem ittam pluszban 2 liternél többet, amikor nyáron 36 fokos panellakásban szoptattam, és egyikőnk se száradt ki.

Arról persze kevesebbet hallani, milyen folyadékot igyunk. A jó öreg kóla, kávé, fekete és zöldtea vízhajtó hatásúak, ezért nem optimálisak egészséges folyadékpótlásra. A magas ásványianyag tartalmú ásványvizek meg ödémaképződésre hajlamosítanak. Többek között az utánsózással is ez a baj. Azért, hogy sejtjeinkben állandó maradjon a nátrim koncentrációja, a szervezet vizet tart vissza, hogy hígítani tudja a sejtek környezetét. Ez azért nagyon fontos, mert különben sejtek “aszalódni” fognak, azaz a sejtek belsejéből fog a víz kiáramlani a sejtközötti térbe, az erekben növelve ezzel a vérnyomást, fokozva az ödémahajlamot, és s vonzó narancsbőrt. Felesleges sózni a nyers zöldségeket, a paradicsomot, de kenyeret is. A kenyerek egyébként is a magas sótartalmú élelmiszerek közé tartoznak, ahogy a különböző sajtok is, a félkész ételek, a felvágottak is, amelyikből szinte mindenki a legtöbbet fogyasztja. Tehát a 10-szeresét is bevisszük a szükséges mennyiségnek utánsózás nélkül is. Nem ritka árkategóriától függetlenül is a 160-190 mg/l nátrium tartalmú vizek, ha ezekből litereket iszunk jelentős sóbevitellel számolhatunk. Már önmagában az, hogy elolvassuk az ásványvizes flakon feliratát, és annak alapján döntünk – nem feltétlenül a drágábbat, szebb csomagolásút választva – már sokat tettünk egészségünkért. Érdemes előnyben részesíteni az alacsony nátriumtartalmúakat,( 6,6-32 mg/l), és inkább kálciumtartalma legyen magasabb.(Bár vesekőképződés szempontjából itt is érdekes az ideális összetétel. Későbbiekben írok erről is a csontritkulás kapcsán) Várandósan, gyerekek esetében érdemes a fluoridtartalmára is odafigyelni a fogazat fejlődése szempontjából. 1,1-1,3 mg/l körül ideális, emellett feleslegessé válik egyéb fluoridpótlás. (a fogmosás nem)

Persze megszoktuk, hogy az ételek természetes ízét elnyomták, és sózás nélkül eleinte minden étel íztelennek tűnik. Fokozatosan azonban “hozzá lehet szokni az ételek valódi ízéhez”. Az anyatej nem sós, 6 hónapos kor után sem sózzuk – nagyon helyesen – a bébiételeket. Aztán jobb esetben csak egy éves kor után megismerkednek a felnőtt ételekkel. És rájönnek “milyen finom”  a felnőttek étele. Bizony hamar kialakul a függőség, mert a só, – mint ízfokozó – egyfajta sóvárgást vált ki az agyból. Újra és újra fokozott ízélményre vágyik. Nem is beszélve arról, hogy ezáltal a bevitt étel mennyisége is nő, szépen alattomosan testsúlynövekedéshez vezetve. A túl sós étel – ízfokozóként hatva – becsapja az agy fiziológiás ” jólakottság központját”, és nem képes időben gátat szabni a fokozott kalóriabevitelnek. Sokan elfelejtkeznek egyéb ionokról, melyek segítenek szabályozni a szervezet ionháztatását. Míg a lakosság jelentős nátrium többlettel él, káliumionban jóval kevesebbet visz be a szükségesnél. A kálium a nyers zöldségekben, gyümölcsökben található nagy mennyiségben, főzés során azonban jelentős mennyisége távozik ebből az értékes ionból.

Nyilván nem lehet étrendünk teljesen kiűzni a konyhasót, hiszen a legolcsóbb, legegyszerűbb, legkönnyebben elérhető ízesítő és tartósítószer. Ásványvizeink, ételeink ízélményét fokozza. Ha nem is egyik napról a másikra, de fokozatosan, kis odafigyeléssel csökkenthető sóbevitelünk. Elképzelhető, hogy egy-két év múlva sósnak érezzük a nagyi mindig imádott, és mindig ugyanolyan főztjét, vagy magyarázkodhatunk a pincérnek az étteremben miért nem lett üres a tányérunk. Számomra a gyorséttermek kínálata már most ehetetlenül sós. Remélem a fiaimnak is az lesz.(foly.köv)

Meggyőződésem, szervezetünk bölcs és körültekintő. A legkevésbé sem akar ártani önmagának, és nagyon sokáig képes kompenzálni főnöke kilengéseit. Van azonban egy határ, amikor ez az egyensúly felborul, és kialakul a betegség. A sok-sok táplálkozási trend, és gyorsan változó ajánlások között joggal érezhetjük azt, hogy elveszünk. Próbálom figyelemmel kísérni a női magazinok legújabb legígéretesebb fogyókúrás tanácsait, a legjobb módszereket, hogy ” két hét alatt felkészüljek a bikiniszezonra”. Orvosként kritikával olvasom ezeket.  Vércsoportok szerinti, horoszkóp alapú, vata-pita étrendek, és sorolhatnám.

Ha a megszámlálhatatlan áltudományos és légből kapott, folyamatosan változó táplálkozási elvek zűrzavarában végleg elbizonytalanodom, visszatérek a gyökerekhez, és józan ésszel megpróbálom kitalálni mi kerülhetett őseink kőasztalára. Az evolúció során az emberi szervezet bravúrosan alkalmazkodott a körülményekhez, melyek nem vagy alig módosultak az idők folyamán. Hosszú évszázadok álltak rendelkezésre, hogy az emésztőszervrendszerünk (fogazatunktól a gyomrunkon át a végbelünkig), anyagcserénk, hormonrendszerünk kialakítsa a számukra legmegfelelőbb koncepciót, tesztelje a leghatékonyabb enzimeket és fehérjéket, összeállítsa a  legoptimálisabb bélflóra-portfoliót, és optimalizálja a tápanyag-ellátás ingadozásait.

Konkrétan talán évezredeken át nem létezett finomított szénhidrát, azaz fehérliszt, kristálycukor. Terítéken voltak növények, gyümölcsök, magok, és ehető gyökerek rostsdús szénhidrátforrásként. Húst, halat ehetett zsír és fehérje pótlásként. Nem volt ételízesítő és finomított só sem. De a természetben találhatott aromás fűszernövényeket, és egyéb természetes ízesítőket. Szélsőséges volt azonban a táplálék eloszlása térben és időben egyaránt. Iszonyú sokat kellett küzdenie a megszerzéséért, és túl kellett vészelnie az éhínséges időszakokat is. Azok az emberek éltek tovább, és érték meg nemi érettségüket, akiknek az anyagcseréje képes volt optimálisan raktározni, ha bőséges mennyiségű táplálék állt rendelkezésre, fel tudta tölteni a zsírtartalékait, a máj és vázizomzat szénhidrátraktárait. Ők aztán örökül hagyták utódaikra az előnyös génkészletet, mely segítette túlélésüket. Ezt támasztja alá az a több tízezres betegcsoporton végzett megfigyelés is (obesitas-paradoxon), mely a mai napig megosztja a kutatókat. Bár ismert tény, hogy az elhízás fontos rizikófaktora a magas vérnyomásnak és más szív-érrendszeri kórképeknek, viszont ezekben a betegségekben szenvedő túlsúlyos emberek sokkal nagyobb arányban élték ezeket a szövődményeket, mint a normál súlyú társaik. Valószínűleg a túlsúlyosak anyagcseréjében lévő tartalékok segítették őket a betegségekkel való megküzdésben. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a normál testsúly esetén jóval ritkábban fordulnak elő ezek a kórképek. Szervezetünk beépített vészfékeket a testsúlykontroll érdekében, az utóbbi időben a legnagyobb figyelem a leptin molekulára irányult.

25 kg/m2 BMI index alatt a zsír szinte kizárólag a bőr (u.n. subcutan) alatt található, ma már tudjuk hogy a subcutan zsírszövet egyik endocrin (belsőszabályozó anyagokat termelő) szervünk, melynek jelentős szerepe van a az anyagcsere-szabályozásában. A leptin molekula elsősorban az, amelyen keresztül a zsírszövet és központi idegrendszerünk kommunikál. A nők kb. kétszer annyi leptint termelnek, mint a férfiak. Egy kiadós, elsősorban szénhidrátban dús étkezést követően akár háromszorosára emelkedhet a szintje, átjutva az agyba csökkenti az evési ingert (étvágyat), stimulálja a pajzsmirigyműködést, gyorsítva ezzel a anyagcserét. A vázizomzatban fokozódik a zsírégetés, hőtermelés növelésével gátat szabva a zsírlerakódásnak. Jelentős túlsúly csökkenti védő hatását, amíg az éhezés és a szénhidrát megvonás is ellene hat.

Nincs tilos étel, csak tiltott mennyiség. A normál testsúly – szintén józan megítélés alapján – a BMI index alapján behatárolható, bár ez a számítás sem veszi figyelembe az alkati eltéréseket. Ma már nem kell szinte semmilyen fizikai munkát végeznünk csak azért, hogy ehessünk, a bőséges és kalóriadús táplálékok mindig azonnal rendelkezésre állnak. Szervezetünk csak teszi dolgát, és felkészül az ínséges időkre. Talán pár száz év múlva képes lesz alkalmazkodni a tápanyag túlkínálathoz is, és megtanul optimálisan “nem-raktározni”. Akkor talán majd ész nélkül tömhetünk magukba bármit, amit csak megkívánunk. Addig azonban eszünk és fogyunk, milliárdokkal gazdagítva az egészségipari gurukat.