Nem vicc. Ez kenyér. És nem a hipermarketben vett helyben sütött fajta, hanem a korábban általam favorizált pékség által előállított sütőipari “csodára”, egy barátságos kisüzletben bukkantam. Amióta B.Jani újabban üzletláncokban is forgalmaz, gondolom  mennyiséggel négyzetesen arányosan romlott kenyerének minősége is. Valószínűleg a fenti kenyérként árusított pékipari “műremek”egy újabb termékvonal egyik nagyreményű tagja. Rendkívül sokoldalúan illeszthető mai társadalmunk étrendjébe, ezért valószínűleg különböző vásárlói célcsoportot is el kíván érni. Nos, nézzük orvosi szempontok alapján:

Kifejezetten ajánlott fogyókúrázóknak, mert nem tartalmaz lisztet, csak nyomokban, de kiegészíthető magas víztartalmú, húscsökkentett felvágottal, vagy csökkentett zsírtartalmú light-margarinnal. Ajánlott magasvérnyomás betegségben szenvedőknek, mert egy szelet jóval kevesebb konyhasót tartalmaz, mint néhány évvel korábbi ehhez hasonló termék. Cukorbetegek figyelmébe is e “kenyeret” ajánlom, alacsony glikaemiás indexe miatt, hiszen a rákent lekvár vagy méz garantáltan a tenyerükbe jut a gyomruk helyett, így sokkal kisebb mértékben a emeli a vércukrot, mint jó minőségű, igényes beltartalmú társai. Egészségtudatos fogyasztók is kedvelhetik, hiszen arányosan kevesebb adalékanyagot rejt magában, egységnyi szeletre vonatkoztatva, tisztességesebb társainál. Fitness-hívők szintén fogyaszthatják csökkentett szénhidrát tartalma miatt bármikor, ezért az “update-menübe” is könnyen beilleszhető.

Nem ajánlott viszont azoknak, akik a “levegőtől is híznak”, mert azt viszont nagy mennyiségben tartalmaz. Valamint ne fogyasszák azok, akik csak egyszerűen szeretnének egy jó nagyot harapni egy házikolbásszal, hagymával, tojással, kecskesajttal megrakott vajas kenyérbe.

Gyönyörű citromot vásároltam a gyümölcsleveshez a héjáért, és teljesen véletlenül olvastam el a 2×2,5 cm méretű címkét, miszerint 4-5 féle vegyszerrel kezelték, és 0,5 mm-es betűmérettel szerepelt rajta, hogy héja EMBERI fogyasztásra nem alkalmas. Marhajó. Vajon hányan használják fel olvasatlanul a citrom héját, és hányan vannak, akik esetleg nem nagyítóval járnak bevásárolni?

Igyekszem odafigyelni minél kevesebb adalék kerüljön asztalunkra, és minél kevesebb feldolgozott élelmiszert vegyünk. Borzasztóan felbosszantott, amikor egy bevásárlóközpontban közel egy órát töltöttem a pékáruknál, olyan kenyeret keresve, ami valóban csak 4 összetevőből áll. Arról nem is álmodom, hogy valóban teljes kiőrlésű legyen, ne csak barnára színezett. A sótartalmát már nem is figyeltem. Ráadásul az összetevőket csak csomagolt termékekre kell ráírni – ha jól tudom. A kenyér pontos összetételét nem köteles egyetlen gyártó sem megadni, mert az üzleti (ipari) titoknak minősül. Kvázi ellenőrizni sem lehet őket. Szóval azóta csak lisztet veszek.

Ezért lepődtem meg, amikor a fiam egyik nap sírva jött, hogy fájnak az ujjai és krémezzem be. És a lábát is. Szakbarbár “orvosanyja” először nem hitt neki – szokás szerint. Ekkor még semmi nem látszott a bőrén, de pár perc múlva végtagjai duzzadtak lettek, vörösek, és hamarosan megjelentek a tipikus csalánkiütések. Egész nap testszerte újabbak és újabbak jelentek meg. Végig gondoltam minden lehetséges okot. Csak a kertben termett nyers, illetve otthon készülő szokásos élelmiszereket evett. Legalább is akkor azt gondoltam. Mosópor, öblítő is ugyanaz. Az aggódó hozzám forduló szülőknek is mindig azt mondtam, ők fogják megtalálni az okot. Estére eszembe is jutott. Búcsú volt, és nosztalgiából az apjával vettek egy vattacukrot!!! Banánízesítésűt. ÉN gondoltam, hogy nem fog ízleni a fiamnak, ragacsos, édes, nincs ilyenekhez szokva. Kb. 2 csipetnyit evett. Ennyi elég volt. Lelkiismeretlenül használt élelmiszerszínezékek úton-útfélen.

Az ipari élelmiszertermeléssel együtt megjelent, és gyakorlatilag szinte elkerülhetetlenné vált a tartós élelmiszereink  mesterséges adalékokkal történő elárasztása. Pár évtizede még elképzelhetetlen volt télen paradicsomot látni, banánt viszont csak decembertől februárig lehetett kapni – feliratkozással. Nagyon helyesen, hogy tavasztól-őszig idénygyümölcsöket együnk – ha már megterem kishazánkban. Ma már minden mindig kapható, szinte csak ár kérdése. Hasonló a helyzet a húsfélékkel is. Nagyanyáink idejében  praktikus okokból télen volt disznóvágás, mert addigra hízott meg a biokukoricán, moslékon – háztartási hulladékot is felhasználva – tartott választási malac, és praktikusan a hideg miatt nem kellett a megromlástól sem tartani. Karácsonyra volt kocsonyahús, és disznósült szilveszterre. Aztán beiktattak egy kis böjtöt is, nehogy idő előtt feléljék a tartalékokat, és a földeken a kemény fizikai munkák idejére maradjon a húsfélékből,mert krumplin és főzeléken nem lehet aratni. A ház körüli baromfiak azért folyamatos utánpótlást biztosítottak, mindig frissen vágva – szigorúan tartósítószer mentesen. A tyúkhúslevesnek sem az ételízesítőktől volt jó íze, és sárga színe. Az édességek sem voltak se szépek, se színesek, de kemények és rágósak. És mindenképpen természetesek.

Mindig gyanús, ha hosszú a szavatossági idő, és túl sok minden van a csomagolásra írva. Gyanús, ha a tejtermék nincs a hűtőpultban. Tudom, hogy nem tarthatunk otthon tehenet, és rohanó világunkban örülünk, hogy pár falatot tudunk ebédelni. Ma már tudom, hogy nem innék pasteurizálatlan tejet – TBC-től, agyhártyagyulladástól tartva-, de azt sem hiszem el, hogy hőhatására nem módosulnak a hőérzékeny fehérjék a tej természetes ízét, állagát megváltoztatva. Persze nem szeretnék gombával fertőzött gabonából sem kenyeret sütni. Felfogom, hogy kompromisszumokat kell kötni. De feltétlenül a legolcsóbb – valódi humán vizsgálatok nélküli – adalékokkal kell teletömni gyerekeink számára az édességet, cukorkát? Lelkiismeretlen, profitorientált ipari termelés érdekében minden és mindenki feláldozható?

Ízfokozókkal, színekkel túlfogyasztásra ösztönöznek bennünket.  A magzati köldökzsinórvérben már 20-30 adalékot, mesterséges színezéket, tartósítószerek maradványait mutatták ki kutatók. Nem lehet elég korán kezdeni a mérgezést… folytatás..

Amióta gyermekem van tudatosabban figyelem mi kerül az asztalunkra. Mostanában elolvasok mindent, amit a csomagoláson szerepel. Így minimum 2-szer annyi időbe telik így egy bevásárlás. Nálam 3 fő ellenség van: a konyhasó, a finomított cukor, valamint  tartósítószerek és egyéb adalékanyagok.

Mi is a konyhasó? Kémiai nevén: natrium chloratum, színtelen-fehér kristályos anyag, melyet ma már tisztítanak, finomíthatnak, illetve az utóbbi időben jódozzák. Nagyon fontos összetevője a szervezetnek, hiszen gyakorlatilag egy komplex “sóoldatok” vagyunk, melyben fehérjék, zsírok és szénhidrát molekulák találhatók. A só mindamellett, hogy szervezetünk létfontosságú alkotó eleme – mi mint mindent – ezt is túladagoljuk. Az fokozott ízélményért, az élelmiszerek tartósításáért. A középkorban háborúkat vívtak a sóbányákért, és a konyhasót arany árban mérték.

Napi nátrium ion szükségleti minimum egy átlagos felnőtt esetében: kb. 0,5 g/nap, ideális esetben átlagos felnőtt normál körülmények között nem igényel napi 2,5 g sónál többet. Bőrünkön, vesénken, emésztőszerv-rendszerünkön, nyálkahártyánkon keresztül veszítünk sót. Normál körülmények között koncentrációja szervezetünkben kvázi állandó. Extrém körülmények között: fokozott izzadás, hányás, elhúzódó hasmenés vezethet hiányhoz, különösen idősek és gyermekek esetében. Jó tudni, hogy veséink kb. 5 g-t tudnak maximálisan naponta kiválasztani. Ehhez képest a lakosság átlagos sófogyasztása a legóvatosabb becslések szerint is 10-12 g/nap.

Sokan abban a tévhitben élnek, hogy csak a kifejezetten sós izű ételek (sós rágcsák, sütemények) tartalmaznak nagyobb mennyiségben nátriumot, pedig a kenyér – melyet a legnagyobb mennyiségben fogyasztunk – a felvágottak, sajtok, és rosszul megválasztott ásványvíz fogyasztásával észrevétlenül hihetetlen mennyiségben vesszük a sót magunkhoz. Lehet számolni. A kenyerek átlagos sótartalma 0,6-0,7 g/100 g, azaz két szelet kenyérrel, kis felvágottal, vajkrémmel, szelet sajttal szinte elfogyasztjuk a szükséges mennyiséget. Ergo, extrém natrium megszorítás sem vezet annak hiányához, bár szakirodalom tesz említést extrém diétás sómegszorítás okozta megbetegedésről, ez azonban erőteljes vízhajtás nélkül elképzelhetetlen.

Meggyőződésem, hogy mint minden helytelen táplálkozási szokás, ez is rossz beidegződés kérdése. A utánsózásra különösen igaz ez. Az ősember valószínűleg nem használt sót. Pedig húst fogyasztott.A sót mindig a vízzel együtt mozog. Önmagában só máshogy nem képes távozni a szervezetben, csak folyadékveszteséggel. Ahhoz, hogy a szervezet lekösse a felesleges sómolekulát, egyetlen natrium iont 23 vízmolekulával kell körülvennie. Az utánsózás élettani szempontból nemcsak felesleges, de még káros is. Az elfogyasztott víz, zöldségek, gyümölcsök tartalmaznak annyi sót, amennyire a szervezetnek szüksége van. A lelkes vízivók (én tartozok közéjük), ha nem választanak körültekintően ásványvizet a napi 3-4 literes napi fogyasztásukkal, hihetetlen mennyiségű ásványi sót visznek be, terhet róva ezzel veséjükre, és jó alapot teremtve a vesekövességre. 10 év alatt kilogrammnyi mennyiséggel is terhelhetik kiválasztószerv-rendszerüket. Megint csak az ésszerűségre hivatkoznék, és a  szélsőségektől óvnék mindenkit. Az, aki elfogyaszt reggelire 3-4 dl folyadékot,( tejterméket, gyümölcsteát teát),  ebédre bekanalaz egy jó tányér (3-4 dl)levest, eszik zöldséget, gyümölcsöt naponta ötször, vacsorához elfogyaszt újabb 3-4 dl folyadékot gyümölcslé, kakaó, tej formájában, annak napközben bőven elég 1-1,5 liter egyéb folyadékot innia. Átlagos, egészséges felnőtt esetén,  átlagos fizikai körülmények között persze. ( Olvasok néha önjelölt életmód-tanácsadóktól egészen hajmeresztő számokat is napi folyadékigénnyel kapcsolatban pl.: 5-6 litereket.) Agyrém, de akkor sem ittam pluszban 2 liternél többet, amikor nyáron 36 fokos panellakásban szoptattam, és egyikőnk se száradt ki.

Arról persze kevesebbet hallani, milyen folyadékot igyunk. A jó öreg kóla, kávé, fekete és zöldtea vízhajtó hatásúak, ezért nem optimálisak egészséges folyadékpótlásra. A magas ásványianyag tartalmú ásványvizek meg ödémaképződésre hajlamosítanak. Többek között az utánsózással is ez a baj. Azért, hogy sejtjeinkben állandó maradjon a nátrim koncentrációja, a szervezet vizet tart vissza, hogy hígítani tudja a sejtek környezetét. Ez azért nagyon fontos, mert különben sejtek “aszalódni” fognak, azaz a sejtek belsejéből fog a víz kiáramlani a sejtközötti térbe, az erekben növelve ezzel a vérnyomást, fokozva az ödémahajlamot, és s vonzó narancsbőrt. Felesleges sózni a nyers zöldségeket, a paradicsomot, de kenyeret is. A kenyerek egyébként is a magas sótartalmú élelmiszerek közé tartoznak, ahogy a különböző sajtok is, a félkész ételek, a felvágottak is, amelyikből szinte mindenki a legtöbbet fogyasztja. Tehát a 10-szeresét is bevisszük a szükséges mennyiségnek utánsózás nélkül is. Nem ritka árkategóriától függetlenül is a 160-190 mg/l nátrium tartalmú vizek, ha ezekből litereket iszunk jelentős sóbevitellel számolhatunk. Már önmagában az, hogy elolvassuk az ásványvizes flakon feliratát, és annak alapján döntünk – nem feltétlenül a drágábbat, szebb csomagolásút választva – már sokat tettünk egészségünkért. Érdemes előnyben részesíteni az alacsony nátriumtartalmúakat,( 6,6-32 mg/l), és inkább kálciumtartalma legyen magasabb.(Bár vesekőképződés szempontjából itt is érdekes az ideális összetétel. Későbbiekben írok erről is a csontritkulás kapcsán) Várandósan, gyerekek esetében érdemes a fluoridtartalmára is odafigyelni a fogazat fejlődése szempontjából. 1,1-1,3 mg/l körül ideális, emellett feleslegessé válik egyéb fluoridpótlás. (a fogmosás nem)

Persze megszoktuk, hogy az ételek természetes ízét elnyomták, és sózás nélkül eleinte minden étel íztelennek tűnik. Fokozatosan azonban “hozzá lehet szokni az ételek valódi ízéhez”. Az anyatej nem sós, 6 hónapos kor után sem sózzuk – nagyon helyesen – a bébiételeket. Aztán jobb esetben csak egy éves kor után megismerkednek a felnőtt ételekkel. És rájönnek “milyen finom”  a felnőttek étele. Bizony hamar kialakul a függőség, mert a só, – mint ízfokozó – egyfajta sóvárgást vált ki az agyból. Újra és újra fokozott ízélményre vágyik. Nem is beszélve arról, hogy ezáltal a bevitt étel mennyisége is nő, szépen alattomosan testsúlynövekedéshez vezetve. A túl sós étel – ízfokozóként hatva – becsapja az agy fiziológiás ” jólakottság központját”, és nem képes időben gátat szabni a fokozott kalóriabevitelnek. Sokan elfelejtkeznek egyéb ionokról, melyek segítenek szabályozni a szervezet ionháztatását. Míg a lakosság jelentős nátrium többlettel él, káliumionban jóval kevesebbet visz be a szükségesnél. A kálium a nyers zöldségekben, gyümölcsökben található nagy mennyiségben, főzés során azonban jelentős mennyisége távozik ebből az értékes ionból.

Nyilván nem lehet étrendünk teljesen kiűzni a konyhasót, hiszen a legolcsóbb, legegyszerűbb, legkönnyebben elérhető ízesítő és tartósítószer. Ásványvizeink, ételeink ízélményét fokozza. Ha nem is egyik napról a másikra, de fokozatosan, kis odafigyeléssel csökkenthető sóbevitelünk. Elképzelhető, hogy egy-két év múlva sósnak érezzük a nagyi mindig imádott, és mindig ugyanolyan főztjét, vagy magyarázkodhatunk a pincérnek az étteremben miért nem lett üres a tányérunk. Számomra a gyorséttermek kínálata már most ehetetlenül sós. Remélem a fiaimnak is az lesz.(foly.köv)