Mindenki hallott már az E-számokról, a mesterséges adalékokról.  Néha a média is felkapja a témát, megszólal néhány ÁNTSZ-es (most már OTH?), élelmiszeripari tudós, hogy valójában ekkora mennyiségben nem káros, sőt…csak arról nem szól a fáma, hogy nem csak abban a termékben található meg az adott vegyi anyag, hanem nagyon sok más termékben is, sok egyéb másik mellett. Számos adalékról derült ki időközben, hogy mégis káros. Bocs. Állatkísérletekben nem volt az. Ez azt jelenti szegény patkányok nem fordultak fel azonnal. Kiváncsi lennék, hogyan vizsgálják náluk a hiperaktivitás tüneteit, vagy a vegyszerek rákkeltő hatásait, amihez mondjuk hosszú évek összeadódó hatásai szükségesek., szegény rágcsáló meg sem éri. Igen, valóban akad néhány ártalmatlan adalék is, pl. a CO2, karamell, aszkorbinsav. De nagyon sokat  - pl. a színezékek közül – teljesen feleslegesen használunk, csupán vásárlásösztönzés. Persze tudom, hogy a szemünkkel is eszünk, és mindent el kell adni. Valóban mindenki feláldozható a profit oltárán?

Nagyon sokat hallunk manapság a “hiperaktívnak ” titulált gyerekekről, ráfogják a szülőkre, nevelési hiányosságokra stb. Egyre több kutatás felveti azonban az élelmiszeradalékok (azoszínezékek, natrium-benzoát, azaz E104, 110,122,124,129) oki hátterét. Figyelemzavart, hormonális működési, hangulati zavarokat válthatnak ki, egyéb más a növekvő szervezet számára különösen káros hatások mellett. Beszélhetünk a gyermekkori elhízás oki hátereiről, megzavarják a normális éhség-jólakottság központ működését, a szükségesnél nagyobb mennyiségű élelmiszer felvételére ösztönözve csemetéinket. (chipsek, színes rágcsák, cukrok, színes cukros üdítők). Daganatokról nem is beszélve.

Valamikor ott kezdődhetett el a mesterséges táplálékok diadalmenete, amikor az 1970-es években az anyukákat meggyőzték arról - tisztelet a kevés kivételnek – , hogy a tápszer sokkal jobb az anyatejnél, és lelkiismeretlen anyaként ártanak is a csecsemőnek, ha anyatejjel táplálják. Aki már készített valódi gyümölcsből – valóban 100%-os ivólevet -, az tudja, hogy milyen barna, zavaros lé jön le, de legalább valóban gyümölcsízű lesz az eredmény, ráadásul nem is fog sokáig elállni. Legközelebb már érezni lehet az olcsón, szép dobozban árult 100%-osnak titulált löttyökön, hogy milyen messze állnak a valódi gyümölcslevektől. A mesterséges színezőanyagokkal kapcsolatban (E100-E180) megtévesztő lehet, hogy gyakran természetesnek színezéknek nevezik őket, de valójában durva vegyi módszerekkel vonják a ezeket az anyagokat, így vajmi kevés köze lesz a természeteshez. Nagyon sok közülük komoly allergiás panaszokat vált ki. Az állományjavítók, csomósodásgátlók, savanyúság szabályozók  (E400-E586) elfedik a nyersanyagok minőségbeli hiányosságait, vagy az ócska feldolgozási technológia során keletkezett eladhatóságot negatívan befolyásoló változásokat, és nem mellesleg túlfogyasztásra ösztönöznek. A glutamátok (E600-E 620) ízfokozóként szinte mindenben megtalálhatók – fejfájást, hát és vállövi fájdalmat, mellkasi panaszokat okozva. Étvágyat, sóvárgást vált ki mindenkiben. Ez a kóla titka is.

A tartósítószerek (E200-E298) minden feldolgozott élelmiszerben megtalálhatóak, ráadásul nem is kötelező feltüntetni őket, ha más adalékkal együtt került az élelmiszerbe. Ma már a felvágottak 60% páclé – értsd nitrites só (E249-252) – melyben a nitrittartalom 10-szerese a kútvizekben megengedett határértéknek. Józan felfogóképességemet meghaladja, hogy a kútvízből tilos inni 0,5 mg/l nitrit határéték felett, akkor 10-szeres koncentrációban miért ehetem/ném meg ugyanazt húskészítményekben, töltelékárukban, sonkában, sajtban. Mindenesetre szép színe lesz a húsnak – mivel reakcióba lép az egyébként emberben is megtalálható izomfehérjével a  myoglobinnal, és nem mellesleg a páclé növeli a töltelék súlyát is. Tiszta haszon. Azért, hogy a vegetáriánusok se örülhessenek, –  a termelés helyétől függően legmagasabb koncentrációban – a leveles zöldségekben 100-1000 mg/kg mennyiségben is megtalálható a nitrát, mely szinte 100%-ban felszívódik bélrendszerünkben, és a vegyhatástól függően N-nitrozo vegyületekké alakul, melyek már régóta ismert rákkeltők (gyomor, hólyag). Akár csak a benzoesavak sóiból (E 210-E213) például aszkorbinsavval (E300) képződő benzol, mely májkárosító, ismert rákkeltő, és egyébként allergizál. A szulfitok (E220-E228), mely kén-dioxid és kénessavak sói – legősibb adalékanyagok- fejfájás, asztma, emésztőszervi panaszok okozói lehetnek. A szintén “kedvelt” natrium-szorbát (E 201) régóta ismert teratogén, azaz magzatkárosító.

A másik vesszőparipám a fogyókúra témaköre. A “light” termékek sora önbecsapás, önámítás. Ezeket a “fogyókúrás” termékeket mesterséges adalékokkal teszik elviselhetőbbé, például a zsírok, mint természetes emulgeálószerek helyett kell egy halom adalék, hogy pl. a 0%-os “joghurt”-nak  legalább joghurt-szerű állaga legyen, a cukor helyett mesterséges édesítőkkel pakolják tele, hogy lenyomják a torkunkon. A szervezetünk nem hülye, nem olyan, mint agyonmosott tudatunk. Nem csupán a kalóriák abszolút összege számít. Szervezetünk ízek, rágás, nyelési élmények, gyomor mozgásai révén is tájékozódik, és a beérkező információk alapján étkezésnek minősít – azaz insulint választ ki, vadul emésztőnedv termelésbe kezd minden esetben -, ha a natúr vízen kívül egyéb kerül tápcsatornánk bevezető szakaszába. Ekkor szoktuk mondani, hogy  ”engem még a levegő is hízlal”. Mi tehetünk tehát?

Legyünk tudatos vásárlók. Minél kevesebb feldolgozott élelmiszert vegyünk, minél több mindent együnk nyersen, vagy készítsünk el mi magunk, és fokozatosan szoktassuk vissza ízlelőbimbóinkat a természetes ízekhez. Legyünk bölcsek és leleményesek, mint nagyanyáink. Gyanús minden, aminek hosszú a szavatossági ideje, amiben sok adalék van, amiről elsőre nem ismerni fel mi az, milyen állati vagy növényi részből áll. És mindezek ellenére is frusztrál a tudat, hogy a leggondosabb odafigyeléssel sem tudhatom mindig, hogy éppen mit veszek. És arra sem vehetünk “mérget” – szó szerint – hogy valóban az van a termékben, amit a csomagolásra írnak.

“Mindenki sokáig akar élni, de senki nem akar megöregedni.” - tartja a mondás. Régóta kutatjuk  mi a hosszú élet titka, génekben, táplálkozási szokásokban – ki borban, ki pálinkában – keresi a receptet. 1921-ben indult az USA Stanford Egyetemén egy nagy esetszámú kutatás, mely elsősorban azt vizsgálta, milyen kapcsolat van a személyiség és az egészség, illetve a különböző személyiségtípusok  és  a bejárt életút között. 

Már Hippocrates i.e. 400 körül 4 személyiségtípust különített el, és ezek alapján próbált betegséghajlamot társítani a különböző temperamentummal bíró személyekhez. A flegmatikus (“lassan járj tovább élsz”) ember nyugodt, elégedett az élettel, megfontolt, békés, kissé lusta, időnként bizonytalan, szemben a kolerikus típussal (“született vezéregyéniség”), aki végletekig hű az elveihez, nyugtalan, kitartó, ingerlékeny, indulatok, heves érzelmi reakciók jellemzik. A melankólikus jellem (“típikus gondolkodó”) inkább túlérzékeny, empatikus, csendes, önmagába forduló, inkább pesszimizmusra hajló, ellentétben a szangvinikus típussal (“nagy kanállal habzsolja az életet”), aki társaságfüggő, vidám, bizakodó, humoros, bőbeszédű, és meglehetősen könnyelmű. Galenus e viselkedésmintákhoz kapcsolta a szervrendszerek megbetegedéseit, így a flegmatikus embert a emésztőrendszer, nyirokkeringés megbetegedéseire tartotta hajlamosnak, a kolerikust epe és izületi bántalmakra. Tana szerint a melankólikus embert szorongásra, depresszióra való hajlam jellemzi és egyéb elsősorban idegrendszeri bajok, a szangvinikus típus nagy eséllyel betegszik meg szív -és érrendszeri betegségben.

A pszichoszomatika megkülönböztet “A” típusú személyiséget, a (“menedzser típust”) – mely azonban kissé félrevezető elnevezés manapság. Bárki lehet túlhajszolt, túlzottan versengő, és sokan vannak, akik képtelenek pihenni, lazítani, kikapcsolódni. Hirtelen indulatok, kitörések jellemzőek. Munka tölti ki gondolatait, a számokkal mérhető teljesítményt értékeli csupán, sikereit nem éli meg. Látszólag magabiztos, valójában komoly önbizalomhiánnyal küzd. Szív és érrendszeri problémákra hajlamosít ez a fajta viselkedésminta, infarktus, agyi érkatasztrófák gyakrabban fordulnak elő esetükben. Ha túl is élik a hirtelen rohamot, gyakran akkor sem képesek lassítani, változtatni életvitelükön, önpusztító szokásaikon.

A “C” típusú (cancer prone) személyiségszerkezettel élő ember végletekig kerüli a konfliktusokat, környezetével harmóniában él, és igyekszik mindig másoknak megfelelni. Negatív érzelmeit elfojtja, nem tartja helyénvalónak, másokért mindig képes harcolni, önmagáért soha. Saját szükségleteiről, szeretet és elismerés utáni vágyáról egyszerűen nem vesz tudomást. A pszichológia daganatra hajlamos személyiségnek tartja, a betegséggel szembeni megküzdési mechanizmusait is a kevésbé hatékony elkerülő, tagadó attitűd jellemzi. Negatív érzelmeit olyankor sem képes kiadni, amikor igazán szükség lenne rá.

Modern klasszikus medicinában is próbálunk az egyén testalkatából következtetni arra,hogy milyen típusú betegségekre hajlamosít, és a primer prevenciós (megelőző) terápiás tervet ennek megfelelően egyénre szabni. A hasi u.n.” alma-típusú” elhízást elsősorban anyagcsere-betegségek szempontjából tartjuk rizikósnak. Elsősorban cukorbetegség és zsíranyagcsere tüneteit keressük, illetve próbáljuk elsősorban megelőzni a betegség, másodsorban a szövődmények kialakulását. A széles, “hordómellkas”, széles nyak, pirospozsgás arc tüdőbetegségre, feltűnően, magas vékony alkat, hosszú végtagokkal, laza ízületekkel kötőszöveti rendellenességre utalhat. Vastag nyak, nagy szemek a pajzsmirigy működésének zavarait rejtheti stb.

A fenti rendhagyónak mondható tanulmány 1921-től egy akkor 3-9 éves korcsoportban követte nyomon az egyének sorsát, a bejárt életutat. A kutatók szerint a legerőteljesebben befolyásoló személyiségjegynek a lelkiismeretesség, a célokhoz való ragaszkodás, a kitartó munka, rendszeresség és megbízhatóság bizonyult. Nem azok éltek a legtovább, akik könnyedén, lazán vették az életet, hanem akik mindig reális célokat tűztek ki maguk elé, következetesen lépésről lépésre elérve, újabb és újabb sikerélményként élték meg őket.

Első lépésként jobb, ha sutba vágjuk állandó aggodalmaskodásainkat, szorongásainkat, hiszen talán éppen ezek akadályoznak vágyaink megvalósításában, és az így felszabaduló energiáinkat is a megvalósítandó cél elérésére összpontosíthatjuk. Sosem késő felismerni önmagunkban a károsító, gátló személyiségjegyeket, és maximalizálni a fejlődést elősegítő pozitív tulajdonságainkat egy egészségesebb életút felé. Persze a kutatás is rámutat, hogy sosem késő változtatni, hiszen személyiségünk összetett, folyamatosan változik, nem merev, kőbe vésett tulajdonságokból tevődik össze. Nyilván nem lehet egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltoztatni reakcióinkat, érzelmeink megélésének intenzitását, de a “gondolatnagytakarítást”  sosem késő elkezdeni.

Amióta gyermekem van tudatosabban figyelem mi kerül az asztalunkra. Mostanában elolvasok mindent, amit a csomagoláson szerepel. Így minimum 2-szer annyi időbe telik így egy bevásárlás. Nálam 3 fő ellenség van: a konyhasó, a finomított cukor, valamint  tartósítószerek és egyéb adalékanyagok.

Mi is a konyhasó? Kémiai nevén: natrium chloratum, színtelen-fehér kristályos anyag, melyet ma már tisztítanak, finomíthatnak, illetve az utóbbi időben jódozzák. Nagyon fontos összetevője a szervezetnek, hiszen gyakorlatilag egy komplex “sóoldatok” vagyunk, melyben fehérjék, zsírok és szénhidrát molekulák találhatók. A só mindamellett, hogy szervezetünk létfontosságú alkotó eleme – mi mint mindent – ezt is túladagoljuk. Az fokozott ízélményért, az élelmiszerek tartósításáért. A középkorban háborúkat vívtak a sóbányákért, és a konyhasót arany árban mérték.

Napi nátrium ion szükségleti minimum egy átlagos felnőtt esetében: kb. 0,5 g/nap, ideális esetben átlagos felnőtt normál körülmények között nem igényel napi 2,5 g sónál többet. Bőrünkön, vesénken, emésztőszerv-rendszerünkön, nyálkahártyánkon keresztül veszítünk sót. Normál körülmények között koncentrációja szervezetünkben kvázi állandó. Extrém körülmények között: fokozott izzadás, hányás, elhúzódó hasmenés vezethet hiányhoz, különösen idősek és gyermekek esetében. Jó tudni, hogy veséink kb. 5 g-t tudnak maximálisan naponta kiválasztani. Ehhez képest a lakosság átlagos sófogyasztása a legóvatosabb becslések szerint is 10-12 g/nap.

Sokan abban a tévhitben élnek, hogy csak a kifejezetten sós izű ételek (sós rágcsák, sütemények) tartalmaznak nagyobb mennyiségben nátriumot, pedig a kenyér – melyet a legnagyobb mennyiségben fogyasztunk – a felvágottak, sajtok, és rosszul megválasztott ásványvíz fogyasztásával észrevétlenül hihetetlen mennyiségben vesszük a sót magunkhoz. Lehet számolni. A kenyerek átlagos sótartalma 0,6-0,7 g/100 g, azaz két szelet kenyérrel, kis felvágottal, vajkrémmel, szelet sajttal szinte elfogyasztjuk a szükséges mennyiséget. Ergo, extrém natrium megszorítás sem vezet annak hiányához, bár szakirodalom tesz említést extrém diétás sómegszorítás okozta megbetegedésről, ez azonban erőteljes vízhajtás nélkül elképzelhetetlen.

Meggyőződésem, hogy mint minden helytelen táplálkozási szokás, ez is rossz beidegződés kérdése. A utánsózásra különösen igaz ez. Az ősember valószínűleg nem használt sót. Pedig húst fogyasztott.A sót mindig a vízzel együtt mozog. Önmagában só máshogy nem képes távozni a szervezetben, csak folyadékveszteséggel. Ahhoz, hogy a szervezet lekösse a felesleges sómolekulát, egyetlen natrium iont 23 vízmolekulával kell körülvennie. Az utánsózás élettani szempontból nemcsak felesleges, de még káros is. Az elfogyasztott víz, zöldségek, gyümölcsök tartalmaznak annyi sót, amennyire a szervezetnek szüksége van. A lelkes vízivók (én tartozok közéjük), ha nem választanak körültekintően ásványvizet a napi 3-4 literes napi fogyasztásukkal, hihetetlen mennyiségű ásványi sót visznek be, terhet róva ezzel veséjükre, és jó alapot teremtve a vesekövességre. 10 év alatt kilogrammnyi mennyiséggel is terhelhetik kiválasztószerv-rendszerüket. Megint csak az ésszerűségre hivatkoznék, és a  szélsőségektől óvnék mindenkit. Az, aki elfogyaszt reggelire 3-4 dl folyadékot,( tejterméket, gyümölcsteát teát),  ebédre bekanalaz egy jó tányér (3-4 dl)levest, eszik zöldséget, gyümölcsöt naponta ötször, vacsorához elfogyaszt újabb 3-4 dl folyadékot gyümölcslé, kakaó, tej formájában, annak napközben bőven elég 1-1,5 liter egyéb folyadékot innia. Átlagos, egészséges felnőtt esetén,  átlagos fizikai körülmények között persze. ( Olvasok néha önjelölt életmód-tanácsadóktól egészen hajmeresztő számokat is napi folyadékigénnyel kapcsolatban pl.: 5-6 litereket.) Agyrém, de akkor sem ittam pluszban 2 liternél többet, amikor nyáron 36 fokos panellakásban szoptattam, és egyikőnk se száradt ki.

Arról persze kevesebbet hallani, milyen folyadékot igyunk. A jó öreg kóla, kávé, fekete és zöldtea vízhajtó hatásúak, ezért nem optimálisak egészséges folyadékpótlásra. A magas ásványianyag tartalmú ásványvizek meg ödémaképződésre hajlamosítanak. Többek között az utánsózással is ez a baj. Azért, hogy sejtjeinkben állandó maradjon a nátrim koncentrációja, a szervezet vizet tart vissza, hogy hígítani tudja a sejtek környezetét. Ez azért nagyon fontos, mert különben sejtek “aszalódni” fognak, azaz a sejtek belsejéből fog a víz kiáramlani a sejtközötti térbe, az erekben növelve ezzel a vérnyomást, fokozva az ödémahajlamot, és s vonzó narancsbőrt. Felesleges sózni a nyers zöldségeket, a paradicsomot, de kenyeret is. A kenyerek egyébként is a magas sótartalmú élelmiszerek közé tartoznak, ahogy a különböző sajtok is, a félkész ételek, a felvágottak is, amelyikből szinte mindenki a legtöbbet fogyasztja. Tehát a 10-szeresét is bevisszük a szükséges mennyiségnek utánsózás nélkül is. Nem ritka árkategóriától függetlenül is a 160-190 mg/l nátrium tartalmú vizek, ha ezekből litereket iszunk jelentős sóbevitellel számolhatunk. Már önmagában az, hogy elolvassuk az ásványvizes flakon feliratát, és annak alapján döntünk – nem feltétlenül a drágábbat, szebb csomagolásút választva – már sokat tettünk egészségünkért. Érdemes előnyben részesíteni az alacsony nátriumtartalmúakat,( 6,6-32 mg/l), és inkább kálciumtartalma legyen magasabb.(Bár vesekőképződés szempontjából itt is érdekes az ideális összetétel. Későbbiekben írok erről is a csontritkulás kapcsán) Várandósan, gyerekek esetében érdemes a fluoridtartalmára is odafigyelni a fogazat fejlődése szempontjából. 1,1-1,3 mg/l körül ideális, emellett feleslegessé válik egyéb fluoridpótlás. (a fogmosás nem)

Persze megszoktuk, hogy az ételek természetes ízét elnyomták, és sózás nélkül eleinte minden étel íztelennek tűnik. Fokozatosan azonban “hozzá lehet szokni az ételek valódi ízéhez”. Az anyatej nem sós, 6 hónapos kor után sem sózzuk – nagyon helyesen – a bébiételeket. Aztán jobb esetben csak egy éves kor után megismerkednek a felnőtt ételekkel. És rájönnek “milyen finom”  a felnőttek étele. Bizony hamar kialakul a függőség, mert a só, – mint ízfokozó – egyfajta sóvárgást vált ki az agyból. Újra és újra fokozott ízélményre vágyik. Nem is beszélve arról, hogy ezáltal a bevitt étel mennyisége is nő, szépen alattomosan testsúlynövekedéshez vezetve. A túl sós étel – ízfokozóként hatva – becsapja az agy fiziológiás ” jólakottság központját”, és nem képes időben gátat szabni a fokozott kalóriabevitelnek. Sokan elfelejtkeznek egyéb ionokról, melyek segítenek szabályozni a szervezet ionháztatását. Míg a lakosság jelentős nátrium többlettel él, káliumionban jóval kevesebbet visz be a szükségesnél. A kálium a nyers zöldségekben, gyümölcsökben található nagy mennyiségben, főzés során azonban jelentős mennyisége távozik ebből az értékes ionból.

Nyilván nem lehet étrendünk teljesen kiűzni a konyhasót, hiszen a legolcsóbb, legegyszerűbb, legkönnyebben elérhető ízesítő és tartósítószer. Ásványvizeink, ételeink ízélményét fokozza. Ha nem is egyik napról a másikra, de fokozatosan, kis odafigyeléssel csökkenthető sóbevitelünk. Elképzelhető, hogy egy-két év múlva sósnak érezzük a nagyi mindig imádott, és mindig ugyanolyan főztjét, vagy magyarázkodhatunk a pincérnek az étteremben miért nem lett üres a tányérunk. Számomra a gyorséttermek kínálata már most ehetetlenül sós. Remélem a fiaimnak is az lesz.(foly.köv)

Meggyőződésem, szervezetünk bölcs és körültekintő. A legkevésbé sem akar ártani önmagának, és nagyon sokáig képes kompenzálni főnöke kilengéseit. Van azonban egy határ, amikor ez az egyensúly felborul, és kialakul a betegség. A sok-sok táplálkozási trend, és gyorsan változó ajánlások között joggal érezhetjük azt, hogy elveszünk. Próbálom figyelemmel kísérni a női magazinok legújabb legígéretesebb fogyókúrás tanácsait, a legjobb módszereket, hogy ” két hét alatt felkészüljek a bikiniszezonra”. Orvosként kritikával olvasom ezeket.  Vércsoportok szerinti, horoszkóp alapú, vata-pita étrendek, és sorolhatnám.

Ha a megszámlálhatatlan áltudományos és légből kapott, folyamatosan változó táplálkozási elvek zűrzavarában végleg elbizonytalanodom, visszatérek a gyökerekhez, és józan ésszel megpróbálom kitalálni mi kerülhetett őseink kőasztalára. Az evolúció során az emberi szervezet bravúrosan alkalmazkodott a körülményekhez, melyek nem vagy alig módosultak az idők folyamán. Hosszú évszázadok álltak rendelkezésre, hogy az emésztőszervrendszerünk (fogazatunktól a gyomrunkon át a végbelünkig), anyagcserénk, hormonrendszerünk kialakítsa a számukra legmegfelelőbb koncepciót, tesztelje a leghatékonyabb enzimeket és fehérjéket, összeállítsa a  legoptimálisabb bélflóra-portfoliót, és optimalizálja a tápanyag-ellátás ingadozásait.

Konkrétan talán évezredeken át nem létezett finomított szénhidrát, azaz fehérliszt, kristálycukor. Terítéken voltak növények, gyümölcsök, magok, és ehető gyökerek rostsdús szénhidrátforrásként. Húst, halat ehetett zsír és fehérje pótlásként. Nem volt ételízesítő és finomított só sem. De a természetben találhatott aromás fűszernövényeket, és egyéb természetes ízesítőket. Szélsőséges volt azonban a táplálék eloszlása térben és időben egyaránt. Iszonyú sokat kellett küzdenie a megszerzéséért, és túl kellett vészelnie az éhínséges időszakokat is. Azok az emberek éltek tovább, és érték meg nemi érettségüket, akiknek az anyagcseréje képes volt optimálisan raktározni, ha bőséges mennyiségű táplálék állt rendelkezésre, fel tudta tölteni a zsírtartalékait, a máj és vázizomzat szénhidrátraktárait. Ők aztán örökül hagyták utódaikra az előnyös génkészletet, mely segítette túlélésüket. Ezt támasztja alá az a több tízezres betegcsoporton végzett megfigyelés is (obesitas-paradoxon), mely a mai napig megosztja a kutatókat. Bár ismert tény, hogy az elhízás fontos rizikófaktora a magas vérnyomásnak és más szív-érrendszeri kórképeknek, viszont ezekben a betegségekben szenvedő túlsúlyos emberek sokkal nagyobb arányban élték ezeket a szövődményeket, mint a normál súlyú társaik. Valószínűleg a túlsúlyosak anyagcseréjében lévő tartalékok segítették őket a betegségekkel való megküzdésben. Nem lehet azonban eléggé hangsúlyozni, hogy a normál testsúly esetén jóval ritkábban fordulnak elő ezek a kórképek. Szervezetünk beépített vészfékeket a testsúlykontroll érdekében, az utóbbi időben a legnagyobb figyelem a leptin molekulára irányult.

25 kg/m2 BMI index alatt a zsír szinte kizárólag a bőr (u.n. subcutan) alatt található, ma már tudjuk hogy a subcutan zsírszövet egyik endocrin (belsőszabályozó anyagokat termelő) szervünk, melynek jelentős szerepe van a az anyagcsere-szabályozásában. A leptin molekula elsősorban az, amelyen keresztül a zsírszövet és központi idegrendszerünk kommunikál. A nők kb. kétszer annyi leptint termelnek, mint a férfiak. Egy kiadós, elsősorban szénhidrátban dús étkezést követően akár háromszorosára emelkedhet a szintje, átjutva az agyba csökkenti az evési ingert (étvágyat), stimulálja a pajzsmirigyműködést, gyorsítva ezzel a anyagcserét. A vázizomzatban fokozódik a zsírégetés, hőtermelés növelésével gátat szabva a zsírlerakódásnak. Jelentős túlsúly csökkenti védő hatását, amíg az éhezés és a szénhidrát megvonás is ellene hat.

Nincs tilos étel, csak tiltott mennyiség. A normál testsúly – szintén józan megítélés alapján – a BMI index alapján behatárolható, bár ez a számítás sem veszi figyelembe az alkati eltéréseket. Ma már nem kell szinte semmilyen fizikai munkát végeznünk csak azért, hogy ehessünk, a bőséges és kalóriadús táplálékok mindig azonnal rendelkezésre állnak. Szervezetünk csak teszi dolgát, és felkészül az ínséges időkre. Talán pár száz év múlva képes lesz alkalmazkodni a tápanyag túlkínálathoz is, és megtanul optimálisan “nem-raktározni”. Akkor talán majd ész nélkül tömhetünk magukba bármit, amit csak megkívánunk. Addig azonban eszünk és fogyunk, milliárdokkal gazdagítva az egészségipari gurukat.