Ez az a téma, amiről mindenkinek van véleménye. Magyarországon a fősodrású média felkapta, persze rögtön megszólal az ember lányában a kisördög… Vajon megint miről akarják elterelni a figyelmet, és melyik politikai párt mire akarja felhasználni a felborzolt kedélyeket a médiában? Nos már szinte nem is követjük az eseményeket. Most inkább előfizettem egy norvég országos napilapra, mivel a TV-ét örökre száműztük a házból (már 3 éve). Egy érdekes számadat és annak utóélete azonban mellbe vágott.
A 2013-as hivatalos statisztikai adatok szerint 55 000 svéd 20-35 év között fiatal munkavállalót regisztráltak Norvégiában. Nem is az az érdekes számomra, hogy a norvég erős középosztály hogyan tekint rájuk, mivel Norvégia nem a szegény rokon többé. Sokkal inkább, ahogyan a svéd kormány és közvélemény kezeli ezt a helyzetet. Hát nem úgy mint nálunk…..
A svédek egy elveszett generációról beszélnek, a gazdasági válság igazi áldozatairól, akik többnyire pályakezdőként kis településekről munka reményében érkeztek Oslo-ba, többnyire olyan munkákra, amiket a norvég nem végez el. Nos 55 000-et óriási számnak érzi a közel 10 milliós svéd lakosság, és mélységes aggodalommal tölti el.
Akkor mit szóljon Magyarország, ahonnan 200 000 fiatal vándorolt ki és telepedett le hivatalosan csak Londonban? Alsó hangon beszélhetünk csak 500 000 fős veszteségről a szintén közel 10 milliós országban. De ez a szám jóval magasabb a valóságban, ezt tudjuk. 10-szer akkora veszteségről beszélünk…
És míg Magyarországon a fröcskölődés és további feszültségek gerjesztése folyik, addig a svédek úgy vélik, Svédország hálás lehet Norvégiának a megmentett fiatalokért. Szóval ez Skandinávia…

Egyre többet cikkeznek manapság arról, hogy a magyar oktatási rendszer mennyire elavult, mennyire nem veszi figyelembe a gyerekek életkori sajátságait, különböző fejlődési ütemét. Cél, hogy kis kockaemberek legyenek, hogy ne tudjanak, sőt ne is akarjanak gondolkodni, önálló döntéseket hozni. A költözésünkkor egyik fontos és sürgető szempont volt, hogy találjunk mielőbb gyerekbarát iskolarendszert. A fiam Magyarországon egyébként is iskolaéretlennek “ítéltetett”, melynek én őszintén örültem, mert ez azt jelentette számomra, hogy a nagy szülői igyekezetemben sem tettem/teszem tönkre gyermekkorát, azaz nem nyomorítom meg a személyiségét idő előtt. Orvosként a gyerekek idegrendszer fejlődésről kicsit többet tanulhattam, gyakorlatban láthattam több gyereket is a sajátjaimon kívül, követhettem fejlődésüket akár csecsemőkortól. Alapszabály, hogy a mozgás, a kézügyesség fejlődése az értelmi, kognitív fejlődéssel párhuzamosan, de mindenesetre szinkronban fejlődik, ha testi betegség, idegrendszeri sérülés ezt a csodálatos egyensúlyt nem zavarja meg. Elégedetten és belül mosolyogva hallgattam a magyar óvónéni fejtegetését arról, hogy bár a fiam nagyszerűen rajzol, épít és alkot bármit bármiből, de szociális és kognitív szempontból még nem érett az iskolára. Ja, és mivel nem fut elég gyorsan, nem “elég ügyes” a sorjátékban, ezért nem vehet részt az óvodai sportversenyen, mert ott az óvodának nyernie kell. (Értsd: Már az oviban versenyeztetni kell ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy a gyerek néha jól is érezze magát, ne azt érezze, hogy ügyetlen, ezért nem mehet.)
Mindez megerősített abban, hogy a fiam vagy Waldorf-os lesz, vagy elmegyünk az országból. Amikor a norvég iskolai rendszerrel ismerkedve nyilvánvalóvá vált, hogy az sokkal közelebb áll a Waldorf-hoz, mint a magyar állami iskolarendszerhez, már nem volt kétséges, hogy szerencsét próbálunk. A nyelv miatt egyébként is időre volt szükségünk, nem versenyistállóra. Türelem és felzárkóztatásra szánt idő a norvég iskolában határtalanul rendelkezésre áll.
Persze látom, hogy a rendszer itt sem hibátlan, hiszen kicsit belülről is láthatom a működést. Itt mindenki ugyanabba az osztályba jár: a koravén kis “zsenit”, az “iskolaéretlent”, de Down-kóros, Turner-szindrómás, és szellemi fogyatékos gyereket is beiskolázzák abban az évben, amikor betölti a 6 éves kort. Van, aki még 6 éves sincs, amikor iskolába megy. Viszont egyénre szabott tanterv készül az idegennyelvű kisgyermeknek, és az enyhe szellemi fogyatékosnak is. Fiam nyelvi fejlesztést kap. Ezeket a gyerekeket egy külön team kíséri figyelemmel (tanár, gyógypedagógus, zenei fejlesztő tanár, orvos, pszihológus) és bizonyos időközönként összeülnek a szülőkkel együtt, értékelik a gyerek fejlődését, és igyekeznek megoldásokat keresni az egyéni problémákra. Orvosként rendszeresen meghívnak ilyen értekezletekre. Tudom, hogy csak egyetlen speciális igényű kisgyerek tönkre tudja tenni a másik 24 tanóráját. Vannak asszisztens tanárok, akik kivezetik azt, aki nagyon zavarja a tanórát, de legtöbbször elég, ha csak mellette ül egész tanórán valaki, vannak interaktív foglalkoztató eszközök is, melyek lekötik a gyerek figyelmét (valamit, amit megfoghat, ő mozgathat, pl: saját órarend tábláján a mágneses felíratok stb.)

Főbb különbségek:
-Fő cél: a gyerek érezze jól magát, aki szorong, az nem tanul, előbb-utóbb elveszíti a kíváncsiságát a világ felé
-Vegyük figyelembe egyéniségét, de legalább ne nyomjuk el, nem az az elsődleges cél, hogy a többihez idomuljon
-Nincs verseny, ne egymáshoz, hanem önmagához hasonlítsuk a gyereket, (értsd: NINCS tanulmányi verseny)
-Fejlődését nem sietettjük, mindenkit bevárunk, hiszen tudjuk, hogy mindenki más ütemben fejlődik, más családi háttérrel rendelkezik
-Nincs büntetés, dicsérettel motiválunk, nincs jegy az első 5 évben, se fekete pont, se intő
-Nincs akkora távolság a tanár és diák között, családiasabb légkör, kvázi a gyerek sokkal kevésbé szorong
-Nem a tanterv diktál, nem az a lényeg, hogy a tananyag végére érjünk, az a cél, hogy a gyerek meg is tanulja
-Teret adunk a kiscsoportos foglalkozásnak, projekt-munka során van vezető a csoporton belül, de tudják, hogy mindenki egyszer sorra kerül, tehát a hangsúly a szociális készségek fejlesztésén van: együttműködés, alkalmazkodás
-Nem csak az elmélet bemagolása és értelem nélküli visszamantrázása a cél, gyakorlati tudás, értő olvasás, a kézműves munka és a jó szociális készség, és az igyekezet legalább annyira fontos
-Figyelembe veszik az életkori sajátságokat: iskolakezdés 08:30, rövidebb tanórák, hosszabb szünetek, órandszerű szabad foglalkozás: kirándulás, úszás, síelés, horgászat, (sportversenyek helyett)

A hátrányokról legközelebb…

Számunkra kuriózum a tenger mellett lakni. Sőt. Külön jó volt a sirályokat (måka) hallgatni, akik néha tényleg hihetetlen vehemenciával képesek hajba kapni. Valahogy a tengerpari “feeling-et” erősíti. Nos a helyiek nem így vélik. Hihetetlenül elszaporodtak az utóbbi időben a helyiek szerint, és a település bizonyos részein olyan zsibaj rendeznek, hogy nem tudnak aludni tőlük. Parázs vita bontakozott ki a Facebook-on, hogy mi történjen velük. Az egyik csoport a megtizedelésüket követeli, és a fylkesmann-hoz fordulna(a norvég ÁNTSZ) , a másik tábor a megmentésükért kampányol. Hihetetlen energiák kerültek szabadjára. Szegény sirályok, ha tudnák….

Itt ült az ölemben az autóm, a felújított lakásom, a milliókért vásárolt praxisjogom és egzisztenciám. Ezeket “cseréltem” egy örökmozgó, immár öntudatra ébredő, hisztis kisemberre. Elgondolkodom. Miért költözik el az ember szülőhazájából a sarkkörön túlra?  Akárhogy is, de ott fogunk élni ezután. Talán csak most kezdjük felfogni, hogy az aláírt szerződést elküldtük. Ennyi. Új élet, új kihívások.

Okaink között számtalan dolog szerepel. Mi megpróbáltunk mindent, hogy hűek legyünk (kihez is?), eszembe ágában sem volt elmenni külföldre. Egyetem után én magyar orvos akartam lenni, magyar betegeket gyógyítani, magyar gyerekeket nevelni. Hittem …akkor még. Hittem az országban, hittem, hogy kemény munkával és tanulással becsületesen-hálapénz nélkül- meg lehet élni. Nem csak túlélni, hanem élni is – úgy igazából. Hogy anyjuk is legyek a gyerekeimnek, ne csak a háziorvosuk. Hittem benne, hogy ez lehetséges itthon is, annak ellenére, hogy már egyetemi tanáraink figyelmeztettek bennünket. Nagyon nem jó az irány. Én ennek ellenére hittem, és adtam el szüleimtől kapott frissen felújított kis panellakást, hogy teljes árát kifizethessem csak azért, hogy dolgozhassak magyar orvosként vidéken. Nyolchónapos gyerekemmel – immár kvázi hajléktalanként-elköltözöm, egy alig nagyobb (mint később kiderült penészes, hideg )közösségi házba a rendelő mellé. Ablakokat az első télen be kellett fúrni, mert nem találtunk olyan vastag szigetelést, mely nem esett ki a résen, egyébként a szél átfújt a házon. Az emberek szeretettel fogadtak bennünket, és ez sok mindenért kárpótolt bennünket. Illetve szinte csak az emberek szeretete tartott ott bennünket majdnem négy évig. És a bimbózó kis udvarunk.

Küzdelmes évek következtek. Nem az emberekkel, hanem a “magyar egészségügyi rendszerrel” küzdöttem. Folyamatosan. És azzal, hogy egymagam nem tudok csodát tenni, bármennyire is hajtott ifjúi idealizmusom. Nem bírtam tovább azt a kollegiális nihilt, ami körülvett. Nem bírtam az orvos-orvos közötti gyűlöletes légkört, az irigységet, rosszindulatot sem, mely a mindennapokat is áthatotta. Elfogadtam, de gyűlöltem a zsebembe gyűrt ezreseket. Meg lehet kövezni érte. És küzdöttem a magánéletem védelméért. Ezt is fel lehet róni nekem.

És azt pedig végképp nem tudtam megemészteni, hogy az érvényben lévő jogszabályok és finanszírozási feltételek nem tették lehetővé, hogy egy női háziorvos gyereket vállaljon. Ezek alapján a szülésem másnapján dolgoznom kellett volna. Vagy maximum 6 hét helyettesítés, melynek kifizetése felemésztette volna kis tartalékomat is.  Nem volt ember, nem volt  pénz, amivel megoldható lett volna. És bölcsöde sehol a láthatárom. Ez volt az utolsó csepp. Idealista vagyok. Ez a baj. Bár nem a személyem elleni összeesküvés volt mindez, én mégis úgy éltem meg. És megint a hülye idealizmusom.  Senkit az ég adta világon nem érdekelt, sem hivatalt, sem istent egy 8 hetes terhes háziorvos problémája. Gyerek vagy egzisztencia? Ennyi. Én döntöttem.

Nem tudok ezek után visszamenni, és én máshoz nem értek. Orvos vagyok. (folyt.köv.)

“Stratégiai partneri megállapodást köt a Coca-Cola HBC Magyarország Kft.-vel a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) a nagyvállalat magyarországi termelésének bővítése, és a beszállítói együttműködés szélesítése érdekében. A stratégiai megállapodás célja a Coca-Cola Magyarország hosszú távú magyarországi jelenlétének biztosítása a kölcsönös bizalom és kiszámíthatóság jegyében, a hazai termelés bővítésének elősegítése, valamint a nagyvállalat aktív szerepvállalásának megerősítése a versenyképesség növelését célzó kormányzati gazdaságpolitika megvalósításában.” (hvg.hu)

Aggódom a gyerekek csontjaiért. Ijesztő tanulmányok láttak napvilágot, melyek a mai gyerekek csonttömegét hasonlítják össze 30-40 évvel ezelőtti gyerekek adataival, közel 40 %-kal csökkent mára. Felháborít, hogy minden strandon lépten-nyomon” barna színű cukros levet” reklámoznak. És a gyerekek szeretik, ha a szülő fejre áll akkor is, mert mellettünk a törülközőn is azt isszák. Több okból mérgelődök ezen. 40 fokos rekkenő hőségben nem is ihatunk rosszabbat. Koffein tartalma miatt vízhajtó hatású, ami kánikulában sem a legjobb. Nem csak az a baj, hogy felesleges kalóriát jelentenek, rekkenő hőségben elsősorben ásványi anyagokat kellene pótolnunk.  Ráadásul olyan savas környeztet teremt, mely “kirobbantja” a calciumot a csontokból. Tudom, hogy a marketing történetének egyik legsikeresebb brand-je. DE. Mi, a nagy “chips-adós buzgalmunkban”, miért nem vagyunk képesek felismerni ennek veszélyét is? Korlátozni lehetne legalább a reklámozhatóságát, mint a cigarettának. Aztán elolvastam a fenti cikket. A Coca-Cola fogja “megmenteni” a magyar gazdaságot. Épeszű országokban, mint Svájc, pedig kitiltják. Vagy a skandinávok országokban korlátozzák hozzáférhetőségüket, mint az alkoholos italoknak.

Siralmas látni iskolaorvosi vizsgálatokon a gyerek mozgásszervrendszerét. A gerincproblémákra gondolok elsősorban. A spondylosis okozta hátfájdalmak egyre fiatalabb életkorban jelentkeznek. ( És a csontritkulás is.) Nem csak a nehéz iskolatáska oka ennek. Nem is csak a kevés mozgás, bár tény, hogy a 20-as életévek végéig a rendszeres, életkornak megfelelő mozgás (az úszás kivételével) jelentősen növeli a csontok ásványi anyag tartalmát (a maximális csonttömeget). Később sajnos már nem növelhető a csonttömeg, de a csontsűrűség élettani csökkenését lassítja a rendszeres fizikai aktivitás.

Van azonban egy, talán még nagyobb probléma, mely kevéssé ismert még szakmai körökben is, és ez még időszerűbbé tenné a kóla-próbléma megoldását. Szülőként megtehetem, hogy amíg látókörömben van nem kólázik, és nincs TV-zés,  helyette gyaloglás, sportolás, mozgás együtt a szabadban. De az élelmiszerek minőségromlása ellen nem sokat tehetünk. Lelkiismeretes anyukák sok zöldséget, gyümölcsöt tömnek csemetéikbe, tejtermékkel kínálják, hogy egészségesek legyenek. De mennyi calciumot és magnéziumot tartalmaznak a mai piacgazdasági “műremekek”? A tej egészséges voltáról is megoszlanak a vélemények (tej-e az, amit ilyen néven árulnak), de mégis azt hiszem, hogy teljesen kiiktatni a feldolgozott tejtermékeket a gyerekek étrendjéből nem szabad. (Tejfehérje allergiásoknál ezért a kálciumpótlás már korai életkorban szükséges, bár nem egyértelmű, hogy ez hogyan történjen, ráadásul a mesterségesen pótolt vitaminok hatékonyságát szintén nem ellenőrzi senki. A megfelelő összetételű ásványvíz jó alternatíva lehet.)

A kérdés az, hova tűnik a calcium, magnézium a zöldségeinkből, gyümölcseinkből? A felelőtlen mezőgazdasági termelés tehető felelőssé. Néhány év alatt eltűnik a Kárpát-medence oly’ sokat emlegetett “vastag” humuszrétege, melynek 2-3 cm-ét is csak 100 alatt lehetne pótolni – felelősségteljes gazdálkodással persze. Jól emlékszem nagyanyámék trágyadombjára. Kincsként kezelték a gőzölgő almostrágyát, mely azonban nem került azonnal a szántóföldre, hanem érlelték néhány évig, mint a jó bort, csak aztán hordták a földekre. Csodálom a tapasztalatukat, alázatukat. Ma azonban csak kizsákmányoljuk a talajt a jobb terméshozam érdekében, tönkre tesszük az ésszerűtlen műtrágyázással. Olyan kémiai környezete teremtünk ezzel, mely oldhatatlan komplexek képződését okozza, így a növények számára elérhetetlenné tesszük ezeket az értékes ásványi anyagokat. Paradicsomból 10-szer akkora mennyiség biztosítaná a szervezet számára szükséges calciumot, mint 30 évvel ezelőtt. És ez csak rosszabb lesz. A mesterségesen öntözött, szikesedő Alföldön, de a dunántúli területeken sem sokkal jobb a helyzet az esztelen műtrágyázás miatt. A növényzet irtása szintén, felborítja a talaj egyensúlyát, tovább rontva termesztett növényeink ásványi anyag ellátottságát.

 A kóla viszont “versenyképessé” tesz bennünket, gyermekeink csontját törékennyé, light-osított változata pedig igazán függővé őket. Persze lehet, hogy ezek a problémák csak engem aggasztanak. Korombéli, fiatal anyukákkal beszélgetve rájövök, hogy többségük nem is tudnak ezekről. Bár azt gondolom, talán jobb is…tehetünk valamit ellene?

Válogatom és méret szerint “osztályozom” a kinőtt bébiruhákat. Hátha majd az unokatesók használják még. Ha (!) használják. Két gyereket kibírtak, de  többet alig. És ekkor elgondolkodtam. 30 évvel ezelőtt főzni lehetett a textilpelenkákat, babaruhákat. Mostanság 40 fokon alig moshatók jelentős állapotromlás nélkül, pedig egy kis anyatejes széklet, de még az almapüré sem távolítható el a címkén szereplő hőfokon, még azonnali áztatási stratégiával sem. (Az színes, agyoncsicsázott, feliratos-szalagos lánykaruhákról nem is beszélve.) Egyszerű női logikámmal úgy vélem, hogy 30 év alatt annyit fejlődhetett a könnyűipar és vegyipar, hogy még jobb, strapabírók, moshatóbb stb. textíliákat legyen képes előállítani. Ne-adj-Isten természetes bio-alapanyagokból, természetes festékekkel. Amikor megnéztem a “Tervezett Elavulás” c. dokumentumfilmet összeraktam a piacgazdasági stratégiát. Ha már kevés gyerek születik, gyártsunk ócska ruhákat nekik, hogy egy gyereknél többet még véletlenül se bírjanak. Ne lehessen mosni, se vasalni, se foltot eltávolítani – de legalább ártson a baba bőrének. Nem is lenne “nagy üzlet”, ha ugyanazt a kisruhát fél falu használná tudná. Így legalább több lesz a hulladék, és több “antiallergén” (steroidos) krém, “hipoallergén” tápszer, és “bababarát” mosakodó fogy a babák atópiás bőre miatt.

Persze tudom, nem ilyen egyszerű ez. Nem növekedhet a gazdaság,  ha nem nőne a fogyasztás, nem lenne ennyi munkahely (se), és nem lennénk “ilyen boldogok” attól, hogy “ennyit kell vásárolnunk.” A Tervezett Elavulás az 1920-as években kezdődött a villanykörtékkel. A mérnökök több ezer üzemórásra fejlesztették őket, aztán piacgazdaság nagyágyúi visszazavarták őket a tervezőasztal mellé, hogy most dolgozzanak tovább azon, hogy csökkenjen a életidejük. Nem kell mondani, hogy sikerült 1000 óra alá menni NÉHÁNY ÉV alatt a világon mindenütt. Az 1929-es tőzsde-crach után tovább felerősödött a folyamat: “Használd, és dobd ki!”Később szocialista, nem piaci elven működő NDK-ban megszületett a 100 000 órát bíró villanykörte szabadalma, de nyugaton senkinek sem kellett, és a nagyszerű találmány sosem válhatott közkincsé. Kinek kell egy olyan termék, melyből nem lehet újból és újból eladni sokat. Szinte beleborzong az ember, hogy hány környezetbarát, energiatakarékos brilliáns találmányt vásároltak meg, hogy aztán örökre a süllyesztőbe kerüljön azért, hogy a piacgazdaság “kiszolgálhassa” a fogyasztói társadalmat olcsó, ócska hulladékkal. A neylonharisnyák születésükkor  olyan strapabíróak voltak, hogy autókat is vontathattak vele. Ma már attól felszalad a szem, ha fölhúzzuk őket. Ehhez komoly mérnöki munkára volt szükség, hogy drasztikusan lecsökkenhessen a szakítószilárdságuk. Beszélhetnénk elektronikai termékeinkről, csak meg kell nézni a garanciavállalás hosszát. Na, annyira tervezték a termék életciklusát. Jobb helyeken további összegekért kérhetjük a garancia meghosszabbítását. Javítani nem lehet, ha igen többe kerül, mintha újat vennénk. Mindez tudatos tervezés eredménye.

 Az 1950-es években az USA-ban ismét előtérbe került a Tervezett Elavulás a politika színterén is. Végül aztán nem iktatták törvénybe. A gazdaságnak azonban növekednie kellett. Ekkor már sokkal szélesebb körben, egyre tudatosabban programozták a termékek életciklusát, gondosan időzítették, mikor kell a terméknek elromlania. A fogyasztói társadalom három alappillérre épült. A reklámra, mely vágyat kelt a fogyasztóban olyan termék iránt, melyre nincs is szüksége. “Vásárolj, akkor is, ha nem akarsz!” Hitelre, hogy “vásárolhass akkor is, ha nincs pénzed”.  És a Tervezett Elavulásra. A fogyasztó biztos lehetett benne, hogy a termék előbb tönkremegy, minthogy kifizette volna, vagy  még előbb ráunt és újat akar, mint kellene. A maga módján brilliáns modell. Így aztán tovább nőtt a fogyasztás, pörgött a gazdaság, és voltak munkahelyek. Ezzel együtt nőtt az emberek elégedettsége is. Vagy mégsem?

Nem is lenne probléma az erőltetett növekedés, ha az valóban az emberiség érdekében történne, és nem a nagytőke érdekeit szolgálná. Marx óta 26-szorosára nőtt a fogyasztás, de vajon 26-szor boldogabbak vagyunk-e? A gazdasági növekedés nem az emberek megnövekedett szükségletei miatt nő, hanem önmagáért a növekedésért kell nőnie. Bármi áron. Egy véges bolygón a folyamatos növekedés lehetőségében csak a közgazdászok hisznek. (Az egymást követő, továbbgyűrűző gazdasági válságok is ezt bizonyítják.) Sokan hiszik/hisszük, hogy az ökológiai fenntarthatóság és egy vállalkozás közép-hosszútávú működőképessége nem zárja ki egymást. Épp ellenkezőleg. A fogyasztón is nagyon sok múlik, csak egy egyszerű kérdésre kell válaszolnia. Valóban boldogabb lesz-e attól, ha évente lecseréli a telefonját és a ruhatárát? Vagy arra, hogy valóban az olcsó termék az olcsó? Utódaink tudni fogják mit tettünk. De mi teszünk rá.

Mit is jelent, hogy megújuló energia? Akkor nevezünk valamit  megújuló energiaforrásnak, ha miközben energiát nyerünk belőle nem csökken nem apad el, de legalábbis gyorsabban termelődik újra, mint amilyen mértékben hasznosítjuk. Mikor megújuló energiaforrásokról beszélünk, végső soron mindig napenergiáról beszélünk. (Kivétel ez alól a geotermikus energia, amely a Föld belsejében zajló radioaktív bomlásból származik.) Legtisztább energiaforrás persze az lenne, ha használata során nem keletkezne CO2, és a kiaknázására alkalmas berendezések előállítása során sem keletkeznének környezetre káros anyagok, valamint lenne jövőbeli tervünk a elhasználódott eleminek újrahasznosítására.

Persze nem ördögtől való dolgok ezek, csak fizika és kémia. És egy kis biológia. Fiam éppen LEGO-Star Wars-ot oktatott, és a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel próbáltam egy TIE fightert építeni. Beszélgettünk, miért vannak olyan hatalmas felületek a napelemekkel borított “űrsiklókon”. A világűrben jelenleg a legegyszerűbben elérhető biztonságos, és kimeríthetetlen energiaforrás.  A Wall-e mesefilm szintén jó alapot teremthet arra, hogy gyerekeinknek a környezettudatosságról meséljünk. A felelőtlen emberi magatartás következtében pusztulásra ítélt Föld bolygón a szeméthegyek között dolgozó szorgos kis robot töltögeti újra a napelemeivel akkuumlátorait. A köztudatban néha keveredik a napelem és a napkollektor fogalma. A napelem közvetlenül elektromos áramot termel, míg a napkollektor használati melegvizet állít elő, illetve  megfelelő méret esetén a fűtésre is rásegíthet.

Elő lehet állítani teljesen környezetbarát módon növényfestékes (pl.: vörös festékes gyümölcsökből)  napelemeket is. (A legjobb persze az lenne, ha képesek lennénk a fotoszintézis folyamatának lemásolására.) Itt is, mint mindig, a természet találta meg a legideálisabb módszert a Nap energiájának hasznosítására anélkül, hogy károsítaná önmagát.

A napelemekben tehát a Nap sugárzását alakítjuk át közvetlenül elektromos árammá. Speciális félvezető tulajdonságú kristály atomjait Nap fotonjai (energiacsomagjai) gerjesztik, és elektromos töltésű részekcskék vándorolása (elektronáramlás) jön létre a pozitív és negatív pólusok között. A félvezető anyag tulajdonsága alapvetően meghatározza a napelemcella hatásfokát, vezetőképességét foszforral vagy bórral módosítják. A napelemek hatásfoka egyenlőre nem a legjobb. A gyakorlatban leggyakrabban használt szilíciumkristályos napelemek hatásfoka csak 15-18%-ot ér el a monokristályos típusú cellánál, melynek leghosszabb az élettartama kb. 30 év, de ez egyben a legdrágább is. A 6-8%-os hatásfokkal üzemelő amorf  típusú napelem élettartama csupán 10 év, hátrányait azonban részben ellensúlyozza alacsonyabb ára. (www.kekenergia.hu )

Jelenleg napelemek alkalmazásuk korlátozott egyenlőre egyrészt alacsony hatásfokuk, üzemelési jellegzetességeik miatt. Amikor beszélgettem a győri egyetem napelemes jármű építőivel elmagyarázták, miért nem rohangálnak napelemes autók az utakon. Egyrészt nincs elegendő felület a járművön, hogy annyi napelemet elhelyezzenek rajta, hogy minden indításhoz mindig elegendő energiát szolgáltasson, így ha nincs folyamatosan elegendő fényintenzitás, akkor megáll a jármű, és várni kell, hogy akkumulátoraik feltöltődjenek. Másrészt hiába termeltek a napcellák erőteljes napsütésben többlet energiát, nem tudjuk megfelelő hatékonysággal tárolni, azaz olyan mennyiségű akkumulátorra lenne szükség, mely nem csak anyagilag lenne ráfizetéses, hanem technikailag is. Kiszámolták ugyanis a mérnökhallgatók, hogy ha üzembiztos járművet szeretnének építeni, annyi akkumulátort kellene a járműbe szerelni, hogy már egy személy is alig férne el benne, ráadásul a jármű súlya is akkora lenne, hogy alig vánszorogna az úton.

Vannak jelentős előrelépések a Cambridge Egyetem Cavandish Laboratóriumának kutatói olyan napelem-cellát fejlesztettek, mely hatásfoka 25%-al meghaladhatja a ma használatos napelemek maximális hatásfokát. (www.tisztajovo.hu)

Kína jelenleg a legnagyobb napelem felhasználó, és néha hallani híreket arról, hogy előállító üzemeik nem kezelik megfelelően a napelemek gyártása során keletkező káros anyagokat. Egyre több helyen hallani, hogy napelem-mezőket alakítanak ki. Ez elsősorban az Egyenlítőhöz közeli területeken lenne célszerű a napsütéses órák magas száma miatt, másrészt olyan területeket célszerű csak feláldozni ilyen célra, melyek mezőgazdasági művelésre (élelmiszerek előállítására) egyébként is alkalmatlanok. Még egy vetülete van annak, hogy társadalmi támogatottságuk még relatíve alacsony. Az a tény, hogy nem teremt új munkahelyeket, hiszen üzemeltetésük teljesen automatizálható, általunk termelt elektromos áram közvetlenül a hálózatba táplálható. Azaz nem telepíthető rá egyéb iparág, mint például a biomassza felhasználása során. foly. köv.