Válogatom és méret szerint “osztályozom” a kinőtt bébiruhákat. Hátha majd az unokatesók használják még. Ha (!) használják. Két gyereket kibírtak, de  többet alig. És ekkor elgondolkodtam. 30 évvel ezelőtt főzni lehetett a textilpelenkákat, babaruhákat. Mostanság 40 fokon alig moshatók jelentős állapotromlás nélkül, pedig egy kis anyatejes széklet, de még az almapüré sem távolítható el a címkén szereplő hőfokon, még azonnali áztatási stratégiával sem. (Az színes, agyoncsicsázott, feliratos-szalagos lánykaruhákról nem is beszélve.) Egyszerű női logikámmal úgy vélem, hogy 30 év alatt annyit fejlődhetett a könnyűipar és vegyipar, hogy még jobb, strapabírók, moshatóbb stb. textíliákat legyen képes előállítani. Ne-adj-Isten természetes bio-alapanyagokból, természetes festékekkel. Amikor megnéztem a “Tervezett Elavulás” c. dokumentumfilmet összeraktam a piacgazdasági stratégiát. Ha már kevés gyerek születik, gyártsunk ócska ruhákat nekik, hogy egy gyereknél többet még véletlenül se bírjanak. Ne lehessen mosni, se vasalni, se foltot eltávolítani – de legalább ártson a baba bőrének. Nem is lenne “nagy üzlet”, ha ugyanazt a kisruhát fél falu használná tudná. Így legalább több lesz a hulladék, és több “antiallergén” (steroidos) krém, “hipoallergén” tápszer, és “bababarát” mosakodó fogy a babák atópiás bőre miatt.

Persze tudom, nem ilyen egyszerű ez. Nem növekedhet a gazdaság,  ha nem nőne a fogyasztás, nem lenne ennyi munkahely (se), és nem lennénk “ilyen boldogok” attól, hogy “ennyit kell vásárolnunk.” A Tervezett Elavulás az 1920-as években kezdődött a villanykörtékkel. A mérnökök több ezer üzemórásra fejlesztették őket, aztán piacgazdaság nagyágyúi visszazavarták őket a tervezőasztal mellé, hogy most dolgozzanak tovább azon, hogy csökkenjen a életidejük. Nem kell mondani, hogy sikerült 1000 óra alá menni NÉHÁNY ÉV alatt a világon mindenütt. Az 1929-es tőzsde-crach után tovább felerősödött a folyamat: “Használd, és dobd ki!”Később szocialista, nem piaci elven működő NDK-ban megszületett a 100 000 órát bíró villanykörte szabadalma, de nyugaton senkinek sem kellett, és a nagyszerű találmány sosem válhatott közkincsé. Kinek kell egy olyan termék, melyből nem lehet újból és újból eladni sokat. Szinte beleborzong az ember, hogy hány környezetbarát, energiatakarékos brilliáns találmányt vásároltak meg, hogy aztán örökre a süllyesztőbe kerüljön azért, hogy a piacgazdaság “kiszolgálhassa” a fogyasztói társadalmat olcsó, ócska hulladékkal. A neylonharisnyák születésükkor  olyan strapabíróak voltak, hogy autókat is vontathattak vele. Ma már attól felszalad a szem, ha fölhúzzuk őket. Ehhez komoly mérnöki munkára volt szükség, hogy drasztikusan lecsökkenhessen a szakítószilárdságuk. Beszélhetnénk elektronikai termékeinkről, csak meg kell nézni a garanciavállalás hosszát. Na, annyira tervezték a termék életciklusát. Jobb helyeken további összegekért kérhetjük a garancia meghosszabbítását. Javítani nem lehet, ha igen többe kerül, mintha újat vennénk. Mindez tudatos tervezés eredménye.

 Az 1950-es években az USA-ban ismét előtérbe került a Tervezett Elavulás a politika színterén is. Végül aztán nem iktatták törvénybe. A gazdaságnak azonban növekednie kellett. Ekkor már sokkal szélesebb körben, egyre tudatosabban programozták a termékek életciklusát, gondosan időzítették, mikor kell a terméknek elromlania. A fogyasztói társadalom három alappillérre épült. A reklámra, mely vágyat kelt a fogyasztóban olyan termék iránt, melyre nincs is szüksége. “Vásárolj, akkor is, ha nem akarsz!” Hitelre, hogy “vásárolhass akkor is, ha nincs pénzed”.  És a Tervezett Elavulásra. A fogyasztó biztos lehetett benne, hogy a termék előbb tönkremegy, minthogy kifizette volna, vagy  még előbb ráunt és újat akar, mint kellene. A maga módján brilliáns modell. Így aztán tovább nőtt a fogyasztás, pörgött a gazdaság, és voltak munkahelyek. Ezzel együtt nőtt az emberek elégedettsége is. Vagy mégsem?

Nem is lenne probléma az erőltetett növekedés, ha az valóban az emberiség érdekében történne, és nem a nagytőke érdekeit szolgálná. Marx óta 26-szorosára nőtt a fogyasztás, de vajon 26-szor boldogabbak vagyunk-e? A gazdasági növekedés nem az emberek megnövekedett szükségletei miatt nő, hanem önmagáért a növekedésért kell nőnie. Bármi áron. Egy véges bolygón a folyamatos növekedés lehetőségében csak a közgazdászok hisznek. (Az egymást követő, továbbgyűrűző gazdasági válságok is ezt bizonyítják.) Sokan hiszik/hisszük, hogy az ökológiai fenntarthatóság és egy vállalkozás közép-hosszútávú működőképessége nem zárja ki egymást. Épp ellenkezőleg. A fogyasztón is nagyon sok múlik, csak egy egyszerű kérdésre kell válaszolnia. Valóban boldogabb lesz-e attól, ha évente lecseréli a telefonját és a ruhatárát? Vagy arra, hogy valóban az olcsó termék az olcsó? Utódaink tudni fogják mit tettünk. De mi teszünk rá.

A  globális felmelegedéssel kapcsolatban nagyon bíztató törekvésekre is bukkanhatunk a nagyvilágban, ha nyitottak vagyunk rá. Érdekes módon nem a régi, fejlett nagyhatalmak járnak élen ebben (sem). Bár Ázsiában sem a jegesmedvék iránt érzett aggodalom hajtja a környezettudatos törekvések elterjedését, hanem a gazdasági (és itt sem társadalmi) kényszer. Egészen egyszerűen a feltörekvő, dinamikusan fejlődni vágyó gazdaság energiaigénye oly mértékben megnövekedett az utóbbi időben, hogy az infrastruktúra fejletlensége gátolja a további fejlődést. Indiáról van szó, ahol az elektromos hálózat gyakorlatilag nem bírja terhelést, és napi szinten megbénítja a milliós metropoliszok életét. (Itt sem a Gangesz partján nulla CO2 kibocsátással élő halász mindennapjait.)

Felismerték, hogy sokkal gazdaságosabb az energiafelhasználást csökkenteni, mint a teljes elektromos infrastruktúrát fejleszteni. Egyetemeiken külön mérnökkarok végzik kutatásaikat, India legtehetségesebb fiataljait összegyűjtve dolgoznak azon, hogy sokkal kisebb energiaigénnyel lehessen a termelési feladatokat változatlan hatékonysággal ellátni. Gépészeti megoldásaik is az energiatakarékosságról szólnak, irodai berendezéseik töredék mennyiségű energiával működnek. Ez a törekvés az élet szinte minden területén megmutatkozik. Például az épületek tervezése során a terület geofizikai adottságának, és épületfizikai törvényszerűségek maximális kiaknázásával. Indiában az épületek tájolásánál, a nyílászárók kiosztásánál a nap járását veszik alapul, annak napi illetve évszakos útját követve, ezzel is csökkentve a belső terek levegőjének felmelegedését. A természetes megvilágítást megőrizve, bravúros árnyékolási trükkökkel, természetes szellőző csatornákkal látják el az épületet, melyek “ingyenes” légkondicionálásként funkcionálnak többlet energiaráfordítás és CO2-emisszió nélkül. Nem csak felismerték, de ki is használják a zöld növényzet hűsítő, zajcsillapító, és nem utolsó sorban esztétikai minőséget teremtő hatásait. Épületeiken belül, illetve környezetükben zöld folyósokat, apró önálló élettereket alakítanak ki, külön vízellátással élővilággal. Az építészet nem a klasszikus értelemben vett dizájnról szól (mint az arab világ energiazabáló luxusingatlanjai), hanem az ésszerűségről, környezettudatosságról és fenntarthatóságról. Emellett a zöld felszín port, egyéb szennyeződéseket szűr meg, párásít, és nem utolsó sorban megköti a CO2-ot. Egészségi szempontból a zöld terület látványa önmagában is stresszcsökkentő, valamint hangulatjavító hatásain keresztül nagyságrendekkel jobb  életminőséget biztosít a városlakók számára.

Az ivóvíz felhasználásnak minden szintjét alaposan megtervezik. Az esővíznek ciszterna-rendszereket alakítanak ki, egyszerű szűrés után mosásra, tisztálkodásra kiválóan alkalmas, majd ezt a használt esővizet WC öblítésre használják. De még ekkor sem a lefolyóba kerül, hanem egy átmeneti tárolókba, melyet kanna-virágok bizonyos fajtáival, és egyéb Ázsiában őshonos nővényekkel telepítenek be. A növények rizómáikon keresztül – biológiai organizmusok segítségével –  szinte tökéletesen megtisztítják a használt vizet. A virágok élnek és virulnak, a víz pedig vegyszermentesen, energiaráfordítás nélkül kerülhet vissza a természetbe. Nyugati társadalmakban a növényekkel történő szennyvíztisztítást ellenérvek övezik – elsősorban a ipari méretű mesterséges víztisztításban érdekelt szakemberek részéről. Véleményük szerint felhalmozódik a foszfát, nitrogén a növényi tisztítás után, valamint aggódnak a redukciós folyamat során felszabaduló erős szaghatású H2S gázok miatt, és a vizeletünk átható szagú szervetlen ammóniatartalmának korlátozott biológiai hozzáférhetősége okán, tartanak a módszerrel járó nagy a párolgási veszteségtől, és az esetleges egészségügyi fertőzésektől. Indiában ezekre is megtalálták a megoldást, sőt bizonyos fajok szulfitok és nitrátok megkötésén kívül nehézfémeket is képesek felhalmozni, ezáltal mentesíteni a vizet további egészségre ártalmas anyagtól. Emellett némely faj bactericid (baktérium szaporodást gátló) vegyületeket választ ki gyökérzónájában, mely kvázi ártalmatlanítja az emberi ürülék E.coli baktériumait. Egyszerűen zseniális. Tény, hogy relatíve nagy felszín miatt jelentős a víz párolgási veszteség, de mivel ugyanazt a  vizet többször, több célra is felhasználják, ez nem lehet elegendő érv a víztisztítás  természetes módjának elterjedése ellen.

Továbbra is kérdés marad mi lesz a vizelettel ürülő mesterséges hormonokkal, antibiotikumokkal, a szuperintelligens – már csaknem beszélő – mosóporainkkal, mosogató szereink hiperdetergenseivel, testápolóink “selyemkivonataival”, és isten tudja mi minden kerül még lefolyóinkba. Szóval van még mit tenni embernek, növénynek egyaránt. Amíg nem vagyunk hajlandóak lemondani megszokott kényelmünkről, előre csomagolt instant ipari élelmiszereinkről, az “olcsó”, gazdasági szempontból megtérülőnek tűnő energiaforrásokról (atom, kőolaj), valamint önös, gazdasági érdekeink előnybe részesítéséről, folyamatosan feszegetjük szervezetünk alkalmazkodóképességének határait, bolygónk élővilágának tűrőképességét. De lehet, hogy ideje lenne új bolygó után nézni….ezt már elhasználtuk.

A férjem a műszaki vizsgáztatás alkalmával merő kíváncsiságból megkérdezte, hogy az adott autómárka mikor jelenik meg környezetbarát hibrid típussal, a válasz megdöbbentő volt: Nincsenek ilyen fejlesztések, mert még sok az olaj! Hm….érdekes.

Régóta hallunk a globális felmelegedésről, a fogyasztói társadalom fenntarthatatlanságáról. Mégis menő a benzinzabáló városi “terepjáró”, a hatalmas többszáz négyzetméteres lakóingatlanok úszómedencékkel, és a hatalmas mértékű fogyasztás. Elborzaszt az a tény, hogy ivóvíz minőségű vízzel öblítjük a WC-ket, töltjük meg fürdőkádunkat, sokan ivóvízzel locsolják kertjüket. Vannak persze pozitív változások, eltűntek a hajtógázas aeroszolok, és a legtöbb helyen már szelektíven gyűjtjük a szemetet. (Remélem a szemétlerakóban nem ömlesztve kerül.) Már ami egyáltalán eljut a szemetesig. Bár az energiatakarékos izzók, alacsony energiafelhasználású elektromos berendezések teret hódítanak nem látni a használt, lecserélt berendezések átvételének lehetőségeit (akár a kereskedelmi hálózatban új készülék esetén a régi átveszi, ilyen esetekben netalán némi árkedvezményt ad), hogy az elektronikai hulladék se a határszéli árokban landoljon. Ösztönző marketingstratégiát kellene kidolgozni, és érdekeltté tenni a feleket környezetbarát megoldásokban. Persze sok kérdésben a politikai szándék is hiányzik, vagy netalán gazdasági lobbi akadályoz meg sok ökológiai szempontokat előnybe részesítő törekvést?

Könnyebb személyes felelősségünket a nagypolitikára, a vezető gazdasági nagyhatalmakra hárítani. Ha őket a gazdasági érdekek, a pénz hatalma is irányítja, végső felhasználók mégis mi vagyunk, hiszen a kőolajszármazékokat és a gyáraik energiazabáló végtermékeit végső soron mi –  sokmilliárdnyi kisember – fogyasztjuk el. Persze, ha hirtelen drasztikusan lecsökkenne fogyasztásunk, kevesebb terméket vásárolnánk, a gyárak, üzemek azonnali leépítéssel reagálnának, ami a munkanélküliség dominószerű következményeivel sújtana ránk, kisemberekre. Szóval ördögi kör ezzel be is zárult. Fogyassz, hogy élhess.

Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a környezeti következmények is minket, illetve mi gyermekeinket fogja először sújtani, hatalmasaink pénzükkel tovább képesek lesznek kompenzálni a megváltozott körülményeiket. Al Gore, Bush egykori politikai ellenfelének Kellemetlen igazság című dokumentumfilmje a keserű tényeket meggyőző érvekkel és  bizonyítékokkal támasztja alá. Megdöbbentő és kétségbeejtő egyszerre. A természet egy ideig kompenzálni képes, visszafordíthatóak a negatív folyamatok, a globális felmelegedés következményei előbb-utóbb azonban mindenhol egyszerre, és drasztikus hirtelenséggel fognak lesújtani – visszafordíthatatlanul. Azt hisszük, hogy ez a nagyhatalmak dolga, azt gondoljuk a sarki jégtakarók olvadása okozta tengerszintemelkedés csak Hollandiát, és az USA irigyelt tengerparti metropoliszait érinti. Keveset hallunk arról, hogy Szibéria, Alaszka hatalmas tudráinak felengedése során eddig fagyott állapotban csapdába ejtett kontinensnyi metán-készlete rövid idő alatt a légkörbe kerül,  olyan a szerves anyagok bomlása során keletkező gázról van szó, melynek üvegházhatása sokszorosa a CO2-énak. Exponenciálisan növelni képes a Föld átlaghőmérsékletét. Ettől kezdve édes mindegy, hogy mennyi kőolajat égetünk, vagy mennyi napelemet használunk. Addig azonban nem.

A probléma az, hogy ez már nem hit kérdése, amíg a gazdasági, pénzügyi szektor lobbija határozza meg a politikai akaratot, amíg a hatalom és pénz érdekei mozgatják a médiát és a nyilvánosságot, addig az emberek sem fogják magukénak érezni a közös problémát. Elhitetik velünk, hogy svájci frank-hitelből kinyögött otthonainkban biztonságban vagyunk, amíg a bevásárlóközpontok parkolóiban nincs üres hely, amíg az autóinkba kerül üzemanyag, amíg van plazmaTV és internet addig nincs probléma. Csak egyben lehetünk biztosak: lesz egy fordulópont, amikor a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Míg hatalmasaink pénzük és befolyásuk révén kompenzálni lesznek képesek, addig a következmények döntően minket, kisembereket és gyermekeinket sújtják majd. Vannak pozitív elmozdulások….(Folyt. köv.)