Válogatom és méret szerint “osztályozom” a kinőtt bébiruhákat. Hátha majd az unokatesók használják még. Ha (!) használják. Két gyereket kibírtak, de  többet alig. És ekkor elgondolkodtam. 30 évvel ezelőtt főzni lehetett a textilpelenkákat, babaruhákat. Mostanság 40 fokon alig moshatók jelentős állapotromlás nélkül, pedig egy kis anyatejes széklet, de még az almapüré sem távolítható el a címkén szereplő hőfokon, még azonnali áztatási stratégiával sem. (Az színes, agyoncsicsázott, feliratos-szalagos lánykaruhákról nem is beszélve.) Egyszerű női logikámmal úgy vélem, hogy 30 év alatt annyit fejlődhetett a könnyűipar és vegyipar, hogy még jobb, strapabírók, moshatóbb stb. textíliákat legyen képes előállítani. Ne-adj-Isten természetes bio-alapanyagokból, természetes festékekkel. Amikor megnéztem a “Tervezett Elavulás” c. dokumentumfilmet összeraktam a piacgazdasági stratégiát. Ha már kevés gyerek születik, gyártsunk ócska ruhákat nekik, hogy egy gyereknél többet még véletlenül se bírjanak. Ne lehessen mosni, se vasalni, se foltot eltávolítani – de legalább ártson a baba bőrének. Nem is lenne “nagy üzlet”, ha ugyanazt a kisruhát fél falu használná tudná. Így legalább több lesz a hulladék, és több “antiallergén” (steroidos) krém, “hipoallergén” tápszer, és “bababarát” mosakodó fogy a babák atópiás bőre miatt.

Persze tudom, nem ilyen egyszerű ez. Nem növekedhet a gazdaság,  ha nem nőne a fogyasztás, nem lenne ennyi munkahely (se), és nem lennénk “ilyen boldogok” attól, hogy “ennyit kell vásárolnunk.” A Tervezett Elavulás az 1920-as években kezdődött a villanykörtékkel. A mérnökök több ezer üzemórásra fejlesztették őket, aztán piacgazdaság nagyágyúi visszazavarták őket a tervezőasztal mellé, hogy most dolgozzanak tovább azon, hogy csökkenjen a életidejük. Nem kell mondani, hogy sikerült 1000 óra alá menni NÉHÁNY ÉV alatt a világon mindenütt. Az 1929-es tőzsde-crach után tovább felerősödött a folyamat: “Használd, és dobd ki!”Később szocialista, nem piaci elven működő NDK-ban megszületett a 100 000 órát bíró villanykörte szabadalma, de nyugaton senkinek sem kellett, és a nagyszerű találmány sosem válhatott közkincsé. Kinek kell egy olyan termék, melyből nem lehet újból és újból eladni sokat. Szinte beleborzong az ember, hogy hány környezetbarát, energiatakarékos brilliáns találmányt vásároltak meg, hogy aztán örökre a süllyesztőbe kerüljön azért, hogy a piacgazdaság “kiszolgálhassa” a fogyasztói társadalmat olcsó, ócska hulladékkal. A neylonharisnyák születésükkor  olyan strapabíróak voltak, hogy autókat is vontathattak vele. Ma már attól felszalad a szem, ha fölhúzzuk őket. Ehhez komoly mérnöki munkára volt szükség, hogy drasztikusan lecsökkenhessen a szakítószilárdságuk. Beszélhetnénk elektronikai termékeinkről, csak meg kell nézni a garanciavállalás hosszát. Na, annyira tervezték a termék életciklusát. Jobb helyeken további összegekért kérhetjük a garancia meghosszabbítását. Javítani nem lehet, ha igen többe kerül, mintha újat vennénk. Mindez tudatos tervezés eredménye.

 Az 1950-es években az USA-ban ismét előtérbe került a Tervezett Elavulás a politika színterén is. Végül aztán nem iktatták törvénybe. A gazdaságnak azonban növekednie kellett. Ekkor már sokkal szélesebb körben, egyre tudatosabban programozták a termékek életciklusát, gondosan időzítették, mikor kell a terméknek elromlania. A fogyasztói társadalom három alappillérre épült. A reklámra, mely vágyat kelt a fogyasztóban olyan termék iránt, melyre nincs is szüksége. “Vásárolj, akkor is, ha nem akarsz!” Hitelre, hogy “vásárolhass akkor is, ha nincs pénzed”.  És a Tervezett Elavulásra. A fogyasztó biztos lehetett benne, hogy a termék előbb tönkremegy, minthogy kifizette volna, vagy  még előbb ráunt és újat akar, mint kellene. A maga módján brilliáns modell. Így aztán tovább nőtt a fogyasztás, pörgött a gazdaság, és voltak munkahelyek. Ezzel együtt nőtt az emberek elégedettsége is. Vagy mégsem?

Nem is lenne probléma az erőltetett növekedés, ha az valóban az emberiség érdekében történne, és nem a nagytőke érdekeit szolgálná. Marx óta 26-szorosára nőtt a fogyasztás, de vajon 26-szor boldogabbak vagyunk-e? A gazdasági növekedés nem az emberek megnövekedett szükségletei miatt nő, hanem önmagáért a növekedésért kell nőnie. Bármi áron. Egy véges bolygón a folyamatos növekedés lehetőségében csak a közgazdászok hisznek. (Az egymást követő, továbbgyűrűző gazdasági válságok is ezt bizonyítják.) Sokan hiszik/hisszük, hogy az ökológiai fenntarthatóság és egy vállalkozás közép-hosszútávú működőképessége nem zárja ki egymást. Épp ellenkezőleg. A fogyasztón is nagyon sok múlik, csak egy egyszerű kérdésre kell válaszolnia. Valóban boldogabb lesz-e attól, ha évente lecseréli a telefonját és a ruhatárát? Vagy arra, hogy valóban az olcsó termék az olcsó? Utódaink tudni fogják mit tettünk. De mi teszünk rá.