Itt ült az ölemben az autóm, a felújított lakásom, a milliókért vásárolt praxisjogom és egzisztenciám. Ezeket “cseréltem” egy örökmozgó, immár öntudatra ébredő, hisztis kisemberre. Elgondolkodom. Miért költözik el az ember szülőhazájából a sarkkörön túlra?  Akárhogy is, de ott fogunk élni ezután. Talán csak most kezdjük felfogni, hogy az aláírt szerződést elküldtük. Ennyi. Új élet, új kihívások.

Okaink között számtalan dolog szerepel. Mi megpróbáltunk mindent, hogy hűek legyünk (kihez is?), eszembe ágában sem volt elmenni külföldre. Egyetem után én magyar orvos akartam lenni, magyar betegeket gyógyítani, magyar gyerekeket nevelni. Hittem …akkor még. Hittem az országban, hittem, hogy kemény munkával és tanulással becsületesen-hálapénz nélkül- meg lehet élni. Nem csak túlélni, hanem élni is – úgy igazából. Hogy anyjuk is legyek a gyerekeimnek, ne csak a háziorvosuk. Hittem benne, hogy ez lehetséges itthon is, annak ellenére, hogy már egyetemi tanáraink figyelmeztettek bennünket. Nagyon nem jó az irány. Én ennek ellenére hittem, és adtam el szüleimtől kapott frissen felújított kis panellakást, hogy teljes árát kifizethessem csak azért, hogy dolgozhassak magyar orvosként vidéken. Nyolchónapos gyerekemmel – immár kvázi hajléktalanként-elköltözöm, egy alig nagyobb (mint később kiderült penészes, hideg )közösségi házba a rendelő mellé. Ablakokat az első télen be kellett fúrni, mert nem találtunk olyan vastag szigetelést, mely nem esett ki a résen, egyébként a szél átfújt a házon. Az emberek szeretettel fogadtak bennünket, és ez sok mindenért kárpótolt bennünket. Illetve szinte csak az emberek szeretete tartott ott bennünket majdnem négy évig. És a bimbózó kis udvarunk.

Küzdelmes évek következtek. Nem az emberekkel, hanem a “magyar egészségügyi rendszerrel” küzdöttem. Folyamatosan. És azzal, hogy egymagam nem tudok csodát tenni, bármennyire is hajtott ifjúi idealizmusom. Nem bírtam tovább azt a kollegiális nihilt, ami körülvett. Nem bírtam az orvos-orvos közötti gyűlöletes légkört, az irigységet, rosszindulatot sem, mely a mindennapokat is áthatotta. Elfogadtam, de gyűlöltem a zsebembe gyűrt ezreseket. Meg lehet kövezni érte. És küzdöttem a magánéletem védelméért. Ezt is fel lehet róni nekem.

És azt pedig végképp nem tudtam megemészteni, hogy az érvényben lévő jogszabályok és finanszírozási feltételek nem tették lehetővé, hogy egy női háziorvos gyereket vállaljon. Ezek alapján a szülésem másnapján dolgoznom kellett volna. Vagy maximum 6 hét helyettesítés, melynek kifizetése felemésztette volna kis tartalékomat is.  Nem volt ember, nem volt  pénz, amivel megoldható lett volna. És bölcsöde sehol a láthatárom. Ez volt az utolsó csepp. Idealista vagyok. Ez a baj. Bár nem a személyem elleni összeesküvés volt mindez, én mégis úgy éltem meg. És megint a hülye idealizmusom.  Senkit az ég adta világon nem érdekelt, sem hivatalt, sem istent egy 8 hetes terhes háziorvos problémája. Gyerek vagy egzisztencia? Ennyi. Én döntöttem.

Nem tudok ezek után visszamenni, és én máshoz nem értek. Orvos vagyok. (folyt.köv.)

“A Magyar Egészségügyben életveszélyes betegnek lenni, lelkiismeretes orvosnak lenni pedig öngyilkosság ” (Én)

Mindig megfogadom, hogy nem politizálok, nem foglalkozok közügyekkel, főleg nem a blogon. De egyszerűen ép ésszel felfoghatatlan számomra, ami az egészségügyben zajlik. Szándékos népirtás. Nem vagyok szélsőjobbos, sem balos, sem jobbos, semmilyen gyülekezet vagy felekezet, vagy csoport tagja. Csak egy szerencsétlen idealista. Becsületesen végigtanultam eddigi életemet, sosem puskáztam (mert féltem, hogy lebukok), ezért mindig, minden egyes rohadt tételt megtanultam az összes vizsgára. Úgy éreztem nem a tanárt, hanem a leendő betegeimet és önmagam csapom be, ha tanulás helyett a könnyebb utat, vagy a csalás lehetőségeit keresem. Nem másoltam, nem loptam sem információt, sem egyebet.(a kolesz hűtőjéből az én kajámat lopták el) Nem tudtam helyezkedni, vagy gazdag pasit kifogni sem. De találtam olyat, aki szintén  szaktudással és becsületes munkával szeretne boldogulni, mint én. Ráadásul anélkül, hogy a gyerekek vagy a családi béke szenvedje meg. Nos, ez ma Magyarországon nagyon kevés embernek adatik meg.

Szülővárosomban már évek óta üres egy háziorvosi körzet, a kistérségében még további négy gazdátlan. Hívnak haza a polgármesterek: “Mert felemelő érzés lesz magyar (tamási) betegeket gyógyítani.”(ez a kedvenc idézetem dr. Schmitt Páltól) EU-s pénzből felújított rendelő várna. Sőt. Gyönkön egész Egészségház. Most nem tudom sírjak-e, vagy nevessek. Mert megélni “felemelő érzésből” nem tud  egy négytagú család. És mit csinál egy építész társ a válságközepén egy hátrányos helyzetű településen? Vagy néhány száz fős faluban? Ráadásul ebben a Nagy Magyar Egészségügyben gyógyítani sem lehet. Mert, amire itt kényszerítenek bennünket az minden, csak nem gyógyítás. Valami szánalmas kapálózás a túlélésért. Arra épeszű ember nem bíz emberi életeket, aki nem tudja kipihenni magát, ügyeletet ügyeletre halmoz, és 120-szor meg kell gondolnia, hogy hívhat-e mentőt, mert a kórházban elszidják az összes felmenőjét, minek küldte be. DE. Országszerte milliárdokat költöttek egészségházakra, rendelőkre, bár nem találnak senkit, aki ellátná a betegeket. Nonszensz.

Bár Tolna-megye is hátrányos helyzetű, akkor mi lehet az északi megyékben. Sőt. Már Nyugat-Dunántúlon is gondok vannak. Egyelőre még csak apró falvas részeken, bár már hallani a megyeszékhelyen is ellátási nehézségeket. Mi tesz az állam? A betegellátás érdekeire hivatkozva összevonja a körzeteket. Mega-praxisok lesznek, 3000-4000 ellátandó jut egy szem orvosra, 50 km-re a kórháztól. Így biztosan vonzó lesz a fiatalok számára az üres praxis, ugye? És van-e olyan ember, aki képes 3000 ember nyűgjét-baját fejben tartani? Tudom mennyire jól esne a becsületes TB-fizető állampolgárnak, ha emlékeznének arra, milyen panasszal érkezett a kontroll-vizsgálatra. Sőt. A nyugdíjas néninek is jól esne, ha Szabó néni helyett keresztnevén szólítanák. De ennél sokkal nagyobb problémák merülnek fel. Ha eszméletlen beteghez hívnak, szeretném fejből tudni az esetleges cukorbetegség, korábbi szívinfaktus stb. tényét. Az sem ártana, ha esetleg eszembe jutna, hogy vakbelét kivették, mielőtt mentővel a sebészetre küldeném vakbélgyulladás gyanújával. Mindezt a megyehatárnál, ahol abból is vita van, hogy melyik kórház, melyik osztályához tartozik területileg a kedves beteg, és melyik mentőállomáson van szállítására alkalmas kocsi. És akkor még nem beszéltünk havas, jeges utakról, ugyanis a megye szélére végleg legutoljára ér a hótoló. Végiggondolta ezt valaha valaki ott fenn?

Az sem csak az orvos érdeke lenne, ha a helyettesítést nem 40 km-ről kellene megoldani. Sőt. Nem az orvos élete múlik ezen elsősorban. (Bár jó kis hazai útviszonyok mellet  ónos eső esetén nagy élmény több tíz km-t autózni sürgős híváshoz.) A 3000 fős saját körzet mellett 40 km-ről helyettesítve egy másik 3000 főset, csak túlélni lehet. Ellátni nem. Emlékszem, anno a népszavazás után, hányan kárörvendően a szemem közé vágták, hogy nem kell többé 300 HUF vizitdíjat fizetni. Én a rendelőben nem politizáltam soha. Szavazni sem mentem el, mert ez is a véleménynyilvánítás egy módja. DE  tudtam, hogy fizethetik majd a kedves állampolgárok a többszörösét is, de a Viktornak ám! (A M.Gyurit akkor még nem ismertük, de tudtuk, hogy sarc lesz, csak azt nem, hogy telefon-adó, internet-adó, vagy tranzakciós-adó neve.) Az emberek sanyarú sorsa iránt csak választások idején érzékenyek a politikusok! Az országot pedig felrázni kellene már végre, hogy elküldje azokat, unokáik jövőjét is elszórakozzák…..Én sem magamért aggódok, hanem az itt maradó családomért. Őket ki fogja ellátni? Sajnálom az itt maradó robotoló kollégákat is…

Nem hiszem, hogy a sportcsarnokok fognak az emberek helyzetén javítani. Honatyáink gondoskodnak arról, hogy hozzá-nem-értésük, és rossz döntéseik folyamán a mi adóforintjainkból kifizetett büntetésekről, perköltségeikről, és az azokból származó milliárd forintnyi bevételkiesésről állampolgárai ne tudjanak. Az egészségügy nekik nem fontos, nincs rá pénz. Sőt évről évre még kivonnak millárdokat az ágazatból. Nagyon sokan haltak meg már emiatt, és még többen fognak. Véleményem szerint (hiszen belülről láttam) olyan mértékű szakmai, erkölcsi veszteség érte már a szakmát, hogy drasztikus béremeléssel sem lehetne lábra állítani. Már nem. És ezt ők is tudják, és ezért nem is erőltetik. Sok minden egyébre viszont van pénz. Például focira. Szegény Magyarország. Szegény magyarok.