Az óvoda szuper. M. központi figura, időnként némi konfliktusba keveredik a fiúkkal, de alapvetően mindenhol jelen van és mindenben részt vesz. A gyerekeket 10 hónap után sem tudom megkülönböztetni. Mindegyik szőke, pirosarcú, és pufi. Nincs becenév itt Norvégiában, szinte mindenkinek 2 keresztneve van, és használják mind a kettőt. Például: Emilie Simonsen hol van? Kristine Viktoria megjött már? Mi csak akkor mondjuk ki a keresztnevét, ha nyomatékot adunk. A norvég anyuka minimum két nevet mond a legbensőségesebb helyzetekben is. Vicces.

A szülő (egyén) és óvoda(intézmény) közötti együttműködés rendkívül fontos, mint mindenhol itt Norvégiában. Félévente négyszemközti szülői megbeszélés – bevándorlóknál tolmáccsal. A tolmácshoz Ők ragaszkodtak, nehogy félreértsünk valamit. he-he:) Eleinte külön kis füzetbe leírták, mi történt az nap, hogy a férjem is mindent  megértsen, hiszen mindig ő ment érte. Rendszeresen elégedettségi kérdőíveket töltünk ki, nagy hangsúlyt fektetnek a komunikációra. Tudják, hogy 3 éves korig gyakorlatilag minden eldől. A bizalom a világ felé, a felnőttek felé, az olthatatlan kíváncsiság a természet iránt. Itt lehet mindent, pocsolyában tocsogni, sárból építeni, hóba fetrengeni.  Ha vizes lesz a kölyök átöltöztetik. Kint vannak, ha esik, ha fúj. Ennyi. Szárítógép és megfelelő ruházat kérdése. Abból pedig kell lennie egy rakatnak. Őszintén mondom talán a legnagyobb kihívás számomra (anyaként, nem orvosként) a megfelelő ruhatár beszerzése volt. A magyar ruházatot (pedig elhoztam a nagyobb fiam kinőtt ruháit) el lehet felejteni. Talán a body-k kivételével. Minden évszakban más-más ruhatár szükséges. Egy vagyon, ha az emberben mindenből újat vesz, és jó minőséget. Erre mondaná édesapám jó magyar módjára: Inkább etetném őket, mint ruháznám. A norvégok ezért szeretnek másodkézből vásárolni. Nagyon sok melléfogásom is volt eleinte. Csak röviden:

Tél: gyapjúnadrág (igazi, kézzel kötött, nem szintetikus) , gyapjú pulóver, gyapjú zokni min 3 pár, gyapjú kocsizsák (mert kint altatják őket minusz 1o fokban is) 5 ujjas kesztyű, egy ujjas kesztyű, legalább 3 pár (!), vinterdress (síoverall-szerű, de vízálló értsd: órákig a hóban fetrengést is bírják, szélálló, és meleg, ráadásul vékony, hogy mozogni is tudjon a szerencsétlen kölyök), sál, sapka 3 féle (sísapka, vizálló, fület-nyakat fedő), bundás bakancs vastag szigetelt talppal

Ősz: esőruha, gumicsizma, vízálló kesztyű, vékonyabb parkdress, (értsd: overall, de nem olyan meleg, de vízálló és levegőzik, és szélálló), fleece (kezeslábas pamut/szintetikus, az esőruha alávaló)

Nyár: az nincs (itt fehér tél van és zöld tél)

Tavasz: ( értsd: néhány nap) vékony sapka, UV-védelemmel ellátott sapka, sportcipő, széldzseki (béleletlen)

Nagyjából ennyi, persze nem teljes a lista. Kötelező babakocsi, abban altatják, és hetekig tartott, míg beszereztem myggnett-et azaz hálót a babakocsira, mert állítólag sok a macska és a bogár. Kb. 10 hónapba telt mire kezdem megtanulni. És valójában nem is az ár a probléma, orvosként bőven átlag felett keresek, hanem az, hogy egészen egyszerűen sok mindent NEM lehet beszerezni itt a szigeten. Vagy 200 km-nyire fekvő megyeszékhelyen kapni, illetve marad a net-es rendelés, ami a legjobb eseten is egy hét. Bár ezt is ki kell tapasztalni, küldhettem vissza a nagyfiam mályva színű síoverálját, pedig én norvég pirosat rendeltem. (Jól emlékszem szegényke arcára, amikor kicsomagolta nagy izgalommal a várva várt csomagot.

Étkezés: Nincs meleg étel, csak kitüntetett alkalmakkor, akkor is pizza (!), és erre büszkék. Mi viszünk 3-4 szelet kenyeret minden nap, és 300 NOK (kb. 12 000 HUF) fejében kap valami feltétet és tejet. A feltét időnként elég borzalmas tud lenni a magyar gyomornak: tubusos kaviár, tubusos paradicsomszósz, lazac-krém. De van a mi kenőmájasunkhoz hasonló, van millió-féle krémsajt, fehér és barnasajt. Az óvoda fizetős és hosszú a várólista, főleg a nagyobb városokban. A norvég átlag fizetés kb. 10%-a.

Szerintem megéri az árát. 10 gyerekere 5-6 felnőtt jut, 2 óvodapedagógus mindig van velük. Foglakozások rendkívül változatosak: zenélnek hangszeren, énekelnek, festenek, ragasztanak. Virágot ültetnek, a tavasz jeleit kutatják. Ismerkednek vízzel, hóval, tűzzel (igen a tűzzel is). És kirándulnak könyvtárba, kikötőbe, sportpályára.

Nekünk különösen fontos az ovi a nyelvtanulás miatt. 2 évesem  két nyelvet tanul egyszerre kétnyelvű környezetben, és heti 2 norvég órája van “nyelvi ösztönzés” c. foglalkozás keretében, amikor csak M.-el foglalkozik egy szakpedagógus. Erre nagyon büszkék az oviban. M. rohamsebességgel fejlődik, néha az az érzésem több norvég szót használ, mint magyart. És sűrűn keveri. De imádnivaló, ahogyan igyekszik szavakba önteni mondanivalóját, és felsorol minden szót, ami éppen eszébe jut. (foly.köv.)

Itt ült az ölemben az autóm, a felújított lakásom, a milliókért vásárolt praxisjogom és egzisztenciám. Ezeket “cseréltem” egy örökmozgó, immár öntudatra ébredő, hisztis kisemberre. Elgondolkodom. Miért költözik el az ember szülőhazájából a sarkkörön túlra?  Akárhogy is, de ott fogunk élni ezután. Talán csak most kezdjük felfogni, hogy az aláírt szerződést elküldtük. Ennyi. Új élet, új kihívások.

Okaink között számtalan dolog szerepel. Mi megpróbáltunk mindent, hogy hűek legyünk (kihez is?), eszembe ágában sem volt elmenni külföldre. Egyetem után én magyar orvos akartam lenni, magyar betegeket gyógyítani, magyar gyerekeket nevelni. Hittem …akkor még. Hittem az országban, hittem, hogy kemény munkával és tanulással becsületesen-hálapénz nélkül- meg lehet élni. Nem csak túlélni, hanem élni is – úgy igazából. Hogy anyjuk is legyek a gyerekeimnek, ne csak a háziorvosuk. Hittem benne, hogy ez lehetséges itthon is, annak ellenére, hogy már egyetemi tanáraink figyelmeztettek bennünket. Nagyon nem jó az irány. Én ennek ellenére hittem, és adtam el szüleimtől kapott frissen felújított kis panellakást, hogy teljes árát kifizethessem csak azért, hogy dolgozhassak magyar orvosként vidéken. Nyolchónapos gyerekemmel – immár kvázi hajléktalanként-elköltözöm, egy alig nagyobb (mint később kiderült penészes, hideg )közösségi házba a rendelő mellé. Ablakokat az első télen be kellett fúrni, mert nem találtunk olyan vastag szigetelést, mely nem esett ki a résen, egyébként a szél átfújt a házon. Az emberek szeretettel fogadtak bennünket, és ez sok mindenért kárpótolt bennünket. Illetve szinte csak az emberek szeretete tartott ott bennünket majdnem négy évig. És a bimbózó kis udvarunk.

Küzdelmes évek következtek. Nem az emberekkel, hanem a “magyar egészségügyi rendszerrel” küzdöttem. Folyamatosan. És azzal, hogy egymagam nem tudok csodát tenni, bármennyire is hajtott ifjúi idealizmusom. Nem bírtam tovább azt a kollegiális nihilt, ami körülvett. Nem bírtam az orvos-orvos közötti gyűlöletes légkört, az irigységet, rosszindulatot sem, mely a mindennapokat is áthatotta. Elfogadtam, de gyűlöltem a zsebembe gyűrt ezreseket. Meg lehet kövezni érte. És küzdöttem a magánéletem védelméért. Ezt is fel lehet róni nekem.

És azt pedig végképp nem tudtam megemészteni, hogy az érvényben lévő jogszabályok és finanszírozási feltételek nem tették lehetővé, hogy egy női háziorvos gyereket vállaljon. Ezek alapján a szülésem másnapján dolgoznom kellett volna. Vagy maximum 6 hét helyettesítés, melynek kifizetése felemésztette volna kis tartalékomat is.  Nem volt ember, nem volt  pénz, amivel megoldható lett volna. És bölcsöde sehol a láthatárom. Ez volt az utolsó csepp. Idealista vagyok. Ez a baj. Bár nem a személyem elleni összeesküvés volt mindez, én mégis úgy éltem meg. És megint a hülye idealizmusom.  Senkit az ég adta világon nem érdekelt, sem hivatalt, sem istent egy 8 hetes terhes háziorvos problémája. Gyerek vagy egzisztencia? Ennyi. Én döntöttem.

Nem tudok ezek után visszamenni, és én máshoz nem értek. Orvos vagyok. (folyt.köv.)