Az óvoda szuper. M. központi figura, időnként némi konfliktusba keveredik a fiúkkal, de alapvetően mindenhol jelen van és mindenben részt vesz. A gyerekeket 10 hónap után sem tudom megkülönböztetni. Mindegyik szőke, pirosarcú, és pufi. Nincs becenév itt Norvégiában, szinte mindenkinek 2 keresztneve van, és használják mind a kettőt. Például: Emilie Simonsen hol van? Kristine Viktoria megjött már? Mi csak akkor mondjuk ki a keresztnevét, ha nyomatékot adunk. A norvég anyuka minimum két nevet mond a legbensőségesebb helyzetekben is. Vicces.

A szülő (egyén) és óvoda(intézmény) közötti együttműködés rendkívül fontos, mint mindenhol itt Norvégiában. Félévente négyszemközti szülői megbeszélés – bevándorlóknál tolmáccsal. A tolmácshoz Ők ragaszkodtak, nehogy félreértsünk valamit. he-he:) Eleinte külön kis füzetbe leírták, mi történt az nap, hogy a férjem is mindent  megértsen, hiszen mindig ő ment érte. Rendszeresen elégedettségi kérdőíveket töltünk ki, nagy hangsúlyt fektetnek a komunikációra. Tudják, hogy 3 éves korig gyakorlatilag minden eldől. A bizalom a világ felé, a felnőttek felé, az olthatatlan kíváncsiság a természet iránt. Itt lehet mindent, pocsolyában tocsogni, sárból építeni, hóba fetrengeni.  Ha vizes lesz a kölyök átöltöztetik. Kint vannak, ha esik, ha fúj. Ennyi. Szárítógép és megfelelő ruházat kérdése. Abból pedig kell lennie egy rakatnak. Őszintén mondom talán a legnagyobb kihívás számomra (anyaként, nem orvosként) a megfelelő ruhatár beszerzése volt. A magyar ruházatot (pedig elhoztam a nagyobb fiam kinőtt ruháit) el lehet felejteni. Talán a body-k kivételével. Minden évszakban más-más ruhatár szükséges. Egy vagyon, ha az emberben mindenből újat vesz, és jó minőséget. Erre mondaná édesapám jó magyar módjára: Inkább etetném őket, mint ruháznám. A norvégok ezért szeretnek másodkézből vásárolni. Nagyon sok melléfogásom is volt eleinte. Csak röviden:

Tél: gyapjúnadrág (igazi, kézzel kötött, nem szintetikus) , gyapjú pulóver, gyapjú zokni min 3 pár, gyapjú kocsizsák (mert kint altatják őket minusz 1o fokban is) 5 ujjas kesztyű, egy ujjas kesztyű, legalább 3 pár (!), vinterdress (síoverall-szerű, de vízálló értsd: órákig a hóban fetrengést is bírják, szélálló, és meleg, ráadásul vékony, hogy mozogni is tudjon a szerencsétlen kölyök), sál, sapka 3 féle (sísapka, vizálló, fület-nyakat fedő), bundás bakancs vastag szigetelt talppal

Ősz: esőruha, gumicsizma, vízálló kesztyű, vékonyabb parkdress, (értsd: overall, de nem olyan meleg, de vízálló és levegőzik, és szélálló), fleece (kezeslábas pamut/szintetikus, az esőruha alávaló)

Nyár: az nincs (itt fehér tél van és zöld tél)

Tavasz: ( értsd: néhány nap) vékony sapka, UV-védelemmel ellátott sapka, sportcipő, széldzseki (béleletlen)

Nagyjából ennyi, persze nem teljes a lista. Kötelező babakocsi, abban altatják, és hetekig tartott, míg beszereztem myggnett-et azaz hálót a babakocsira, mert állítólag sok a macska és a bogár. Kb. 10 hónapba telt mire kezdem megtanulni. És valójában nem is az ár a probléma, orvosként bőven átlag felett keresek, hanem az, hogy egészen egyszerűen sok mindent NEM lehet beszerezni itt a szigeten. Vagy 200 km-nyire fekvő megyeszékhelyen kapni, illetve marad a net-es rendelés, ami a legjobb eseten is egy hét. Bár ezt is ki kell tapasztalni, küldhettem vissza a nagyfiam mályva színű síoverálját, pedig én norvég pirosat rendeltem. (Jól emlékszem szegényke arcára, amikor kicsomagolta nagy izgalommal a várva várt csomagot.

Étkezés: Nincs meleg étel, csak kitüntetett alkalmakkor, akkor is pizza (!), és erre büszkék. Mi viszünk 3-4 szelet kenyeret minden nap, és 300 NOK (kb. 12 000 HUF) fejében kap valami feltétet és tejet. A feltét időnként elég borzalmas tud lenni a magyar gyomornak: tubusos kaviár, tubusos paradicsomszósz, lazac-krém. De van a mi kenőmájasunkhoz hasonló, van millió-féle krémsajt, fehér és barnasajt. Az óvoda fizetős és hosszú a várólista, főleg a nagyobb városokban. A norvég átlag fizetés kb. 10%-a.

Szerintem megéri az árát. 10 gyerekere 5-6 felnőtt jut, 2 óvodapedagógus mindig van velük. Foglakozások rendkívül változatosak: zenélnek hangszeren, énekelnek, festenek, ragasztanak. Virágot ültetnek, a tavasz jeleit kutatják. Ismerkednek vízzel, hóval, tűzzel (igen a tűzzel is). És kirándulnak könyvtárba, kikötőbe, sportpályára.

Nekünk különösen fontos az ovi a nyelvtanulás miatt. 2 évesem  két nyelvet tanul egyszerre kétnyelvű környezetben, és heti 2 norvég órája van “nyelvi ösztönzés” c. foglalkozás keretében, amikor csak M.-el foglalkozik egy szakpedagógus. Erre nagyon büszkék az oviban. M. rohamsebességgel fejlődik, néha az az érzésem több norvég szót használ, mint magyart. És sűrűn keveri. De imádnivaló, ahogyan igyekszik szavakba önteni mondanivalóját, és felsorol minden szót, ami éppen eszébe jut. (foly.köv.)

“Végül is nem az számít, mit tettél a gyerekedért, hanem, hogy a te ösztönzésedre mit tett önmagáért.” (Ann Landers)

Este lefekvéskor a szokásos rituálék után, a fiam beiktatott még néhány extra ürügyet, amivel késleltetni próbálta az óvoda előtti utolsó éjszaka kezdetét. (“még 5 perc játék”, ” 2 korty víz”, ” újabb alvótárs begyűjtése a másik kettő mellé – természetesen a legkopottabb a legjobb” stb.) Aztán végül mégis ágyba került.

-Anya, miért kell az 5 éveseknek oviba járniuk?

-Hiszen ott tudsz hasonló korú gyerekekkel játszani!

-De én csak felnőttekkel akarok (!) játszani!

-??? (Nem tudtam mit válaszoljak. Valami nagyon okosat kellett volna villámgyorsan kitalálnom, amivel egy 5 éves félelmetesen éles logikáját kijátszhatom.) Például a hivatalos verzió: Az iskolaérettség feltétele. Vagy az őszinte:  anyának nincs ideje és elég szellemi kapacitása mindig, valami izgalmas játékot kitalálni. stb. Szerencsére nem kellett erőltetnem ellustult agyamat – szerintem tudta, hogy nincs igazi észérvem. AZTÁN….

-Anya, holnap ugye szép napunk lesz?

És alig ért a feje párnára,  már el is aludt, őszinte bizakodással és hittel, hogy valóban szép napja lesz. Nem én oldottam a másnapi óvoda miatti szorongását, hanem megtette önmaga. Mindannyiunknak szüksége lenne, hasonló önbeteljesítő jóslatokra….azt hiszem…

Most, hogy megszületett a második fiam, sokat gondolkodom miért érdemes (miért kellene?) gyereket vállalni. Lehet-e, szükséges-e ezt egyáltalán észérvekkel megindokoni, akár csak önmagunk számára. Ők vajon meg akarnak-e egyáltalán születni? Valóban van hely számukra a mai “közösségekben”, melyek nem is közösségnek, hanem sokkal inkább embercsoportnak nevezném ? Lesz-e bölcsöde, lesznek-e munkahelyek, lesznek értékek még, lesz számukra jövő?

A társadalom álságos a témával kapcsolatban. Kormányzati szinten kommunikálják a demográfiai minimumokat, és kárognak, hogy nincs elég gyerek. Félreértés ne essék, nem azt várom, hogy az állam nevelje fel csemetéimet. Sőt szeretném minél távolabb tartani a mindenkori politika demagóg, hazug, és álságos rendszerétől, sajnos a közösségbe kerülésükkel rögtön szembe találják magukat a RENDSZERREL. Az óvodai egyenlőre még nevelési (?) intézmény, az igazi agymosást majd az oktatási intézményekben kezdik. De mit tapasztalunk napi szinten az óvodákban? Ha az ember óvodát keres, nem akarják felvenni, úgy érezheti leprás a gyereke, mert harmadik, negyedik óvodába sem kell.

A jelenlegi óvodai helyzet is kissé elkeserít, pedig nagyon bizakodva álltam az új ovihoz, mert itt végre nem utasítottak el. Előszeretettel gyűjtenek aláírást, mikor NEM kérünk óvodai ellátást. Miután nem voltunk egész nyáron (előző tanévben is csak 2 hónapot), a jelen tanév 11 hetéből eddig jó, ha 5 hetet összesen jártunk. Ebédbefizetéskor “felajánlják nyomatékosan”, hogy őszi szünetre már be se fizessem. A mostani 1,5 hetes otthon töltött náthás időszak utáni első napunkon már nyilatkoznom kellett, hogy december közepétől jövő január 5-ig, “ugye nem kérünk” ellátást. Tehát kvázi még 4 hétre számítanak az ideiből. A csoportpénzt persze pontosan előre fél évre beszedik, hordunk minden fogyóeszközt, (fogkefe fogkrém, papírzsebkendő stb), gyümölcsöt, innivalót, de vigyünk lekvárt, kakaóport, újságpapírt, virágot is. Csak lehetőleg a gyereket ne vigyük. Ágyneműjük, ágyuk úgy néz ki, hogy otthon a kutya alá nem tenném. Ez azonban a legkisebb probléma. Az év 20 %-ban összevonva, gettósítva vannak, töredéknyi személyzettel. Tudom, hogy nem az óvodai dolgozók okolhatók ezért elsősorban. (Lehet, hogy a korábbi vidéki óvodánk volt túl lojális vagy gyerekbarát. Ott fogadták a gyerekeket reggel, és nem néztek rám szúrós szemmel fél ötkor sem, pedig szinte mindig mi voltunk az utolsók. Volt hogy fél hatig betegnél voltam, és Marika néni vigyázott rá. Köszönöm neki.  Lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny mostanság.) Nem is csoda, hogy fiam nem szeret óvodába járni, reggel már sírva ébred. Eddig én egészen optimistán álltam a rendszerhez, biztattam, de az én bizalmam egyre fogy.

De mit kapunk mi ettől az óvodától? Figyelik, hogy van-e tetű csemeténkben. Egy vadidegen logopédus 2 mondatból “felméri”, hogy az új óvodában szorongó gyerekem dadog, azonnali kezelés szükséges. 4 évesen már “kötelező” foglalkozásokat tartanak (számtan), és “felmérések” is vannak. A rajzaikat elemzik, “felmérik” mennyit fejlődött. 3-4 évesen a régi óvodájában másnaponta új mondókát, vagy éneket hozott haza – dadogás nélkül persze. Az új helyen valahogy fél év alatt 2 bugyuta 3 soros nótácskán kívül semmi újat nem tanult. Azt mondja énekelnek, de mégsem tudja elmondani őket. Korábban idézett abból a meséből, amit lefekvéskor olvastak nekik. Most nem tudok rájönni, milyen meséket hallgatnak az óvonéniktől. Attól viszont szabályosan retteg, nehogy elkéssünk reggel, mert akkor nagyon mérgesek lesznek az óvónénik, és azzal fenyegetik az elkéső gyereket, hogy nem kapnak ebédet. Nem tudom, ilyet kitalálna-e magától. Nem akarom elhinni, bár eddig nem tapasztaltam, hogy nem mondana igazat. Egyenlőre nem merek beszélni az óvónővel, mert így is alaposan kihúztam a gyufát azzal, hogy nem hordom el hetente a város másik felébe “dadogós minicsoportba”.

Tekintve, hogy családunkban eddig fiam messzemenően egyke volt, úgy gondoltam jót tesz neki a gyerekközösség. Új képességek, kihívások, a világban való jártassága növekszik majd. Kortárskapcsolatok így öt éves kor felé nehezen pótolhatók másként. Azt sem szeretném, hogy egy koravén “okostojás” legyen, aki csak felnőtt társaságban érzi jól magát. Ragadjon rá valami elevenség, rosszaság is. Nem tartanám jó ötletnek, hogy a szülő “tanítson”, hiszen nem vagyok pedagógus. Sokkal inkább együtt énekelünk, mesélünk, ő is mesél történeteket, építünk és festünk. És valószínűleg úgyanolyan elfogult vagyok a gyerekem képességeit illetően, mint bármely szülő.

Szükség van óvodákra, amelyek nem “gyerekmegőrzőként” funkcionálnak csupán. Ahol nem a gyerek a legnagyobb teher. Túl kellene lépni a szocialista szemléleten, nem uniformista “egyengyereket” kellene nevelni, aki nem lóg ki a sorból, és a lehető legkevesebb gond van vele. Nem mondom, hogy könnyű lehet manapság óvónőnek  lenni. Valahol a rendszerszemléleten kellene változtatni. Humánerőforrást kellene megbecsülni elsősorban. Akkor változna valami. Talán.

Fiam már középsős lesz, de sem a korábbi, sem a mostani óvodában nem lett bárányhimlős, pedig még a rendelőmbe is rendszeresen bejárt. Tekintve, hogy az őszi-téli időszakban viszont jellemző a bárányhimlős esetek halmozódása, és ráadásul a kistesót is októberre várjuk, a védőoltás beadása mellett döntöttem. Emlékszem lassan 32 éve ( hú, de régen volt) a húgom is késő ősszel érkezett, én épp beteg voltam, ezért nem engedtek be a kórházba látogatóba sem, kint kellett rostokolnom egyedül a Trabantban. Emlékszem sötét volt, és bámultam a teliholdat. A szüleim aztán otthon sem engedtek az  újszülött húgom közelébe, kiküldtek a szobámból, ahol a jó melegben mindketten az új – eddigi nyugodt egyke életemet teljesen felborító – jövevény fürdetésénél szorgoskodtak. Én a konyhában a piros-fehér kockás asztalterítő rojtjait fonogattam. Nem hiszem persze, hogy ez befolyásolta volna testvéri viszonyunkat, az azonban bizonyos, hogy ilyen emlékeim maradtak az első közös napokról.

A primer (elsődleges) betegség az első hólyagok és a  láz megjelenése előtt már 24-48 órával fertőző, meglehetősen intenzív vírusszaporodásnak köszönhetően, ugyanis ilyenkor a légutak nyálkahártyájában szaporodik a vírus, így akár a gyermek játékaival is átvihető, úgy is ha a beteg gyermekkel személyes kontaktus nem is történt. A bárányhimlő többségében egészséges egyéneknél nem jár súlyos tünetekkel, bár találkoztam olyan fiatal felnőttel, akit a magas láz és lassan múló erős viszketés nagyon megviselt. A szövődmények legtöbbje a bőrön át, a hólyagokon keresztül bejutó gennykeltőktől származik, a felülfertőződés azonban megfelelő kézmosással, hűvösebb vízzel való zuhanyozással megelőzhető. (azért szoktam kissé hűvösebb vizet, és fürdés helyett inkább zuhanyozást javasolni, hogy megakadályozzuk  a bőr kiszáradását, ami a viszketést tovább fokozhatja) A viszketés miatt mindig kérnek a szülők rázókeverékeket, pedig a hólyagokra kenve elősegítik a baktériumok megtelepedését, nehezítik a bőr és a hólyagalap tisztán tartását. Szerencsére, ha sikeresen megelőzzük a felülfertőződést, a hólyagok minden kezelés nélkül hegmentesen gyógyulnak, az arcon sem marad nyoma, bár valóban iszonyú ilyesztő tud lenni. Különösen ekcéma, veleszületett bőrbetegség esetén merülhetnek fel problémák. (Nincs értelme erőltetni a szobafogságot sem, ha a bárányhimlős gyermek közérzete jó, nem lázas, csak fogékony személyek közé, gyermekközösségbe közé nem szabad vinni.) A fertőzés azonban különösen újszülötteknél, illetve legyengült immunrendszer, koraszülöttség, súlyos szívbetegség esetén jelentős komplikációkkal is járhat. Előfordulhat ilyen esetekben neurológiai szövődmény, mely általában spontán gyógyuló kisagyi gyulladás. Súlyos immunhiányos állapotban lehetnek vesét vagy ízületet megtámadó szövődmények is.

Tény, hogy hiába estünk át a betegségen, ugyanaz a vírus  évtizedek múltán övsömör (herpes zooster) formájában is aktivizálódhat – különösen idősekben és súlyos immungyengeség esetén. Ilyenkor egy-egy idegköteg lefutási területén, mindig féloldalon, akár arcon, háton vagy mellkason jelenhetnek meg a jellegzetes hólyagok. Ezekben az esetekben heves, szinte csillapíthatatlan fájdalom jelentkezik – akár szívinfarktust vagy veseköves rohamot utánozva – jóval a hólyagok megjelenése előtt, megnehezítve ezzel a diagnózis felállítását. Ilyenkor azonban sokkal kevésbé fertőző, hiszen nem a nyálkahártyákban szaporodik a vírus, hanem az ideggyökök mentén terjed, ezért csak akkor okozhat megbetegedést – még védtelen személyben is -, ha a frissen megjelent hólyag tartalmával közvetlenül érintkezik a fogékony személy, akkor is csak rövid ideig marad fertőzőképes a hólyagbennék. Az övsömörös bőrterület kezelése hasonló az elsődleges fertőzés esetén leírtakkal, tekintve a nagy fájdalomra rutinszerűen szoktunk antivirális kezelést kezdeni, de tapasztalatok alapján nem igazán rövidíti le sem a fájdalmas időszak hosszát, sem a hólyagok gyógyulását. Ennek oka főleg az, hogy a lappangási idő miatt nem tudjuk elég korán elkezdeni a kezelést, még lehetőleg a vírus szaporodásának korai szakaszában. Furcsán néznének ránk, ha mellkasi fájdalom esetén, vagy veseköves görcsöt utánzó heves fájdalomra vírusellenes szert rendelnénk, mielőtt potenciálisan életveszélyes kórképeket kizárnánk. Tehát a hólyagok megjelenése teszi egyértelművé a kórképet, ilyenkor többnyire szegény nagyszülőktől hosszú hetekre el szokták tiltani az unokákat teljesen feleslegesen. ( 10 hetes terhes voltam idősebb fiammal, és bőrgyógyászat gyakorlaton kértem a professzor asszonyt, hogy tekintettel állapotomra, ne nekem kelljen övsömörben szenvedő betegeket vizsgálni. Kikerekedett a szeme, és alaposan leszúrt, hogy beszáradt pörkkel érkező zoosteres beteget fertőzőnek gondolok.)

Bárányhimlő ellen 9 hónapos kortól olthatók a gyerekek, infektológusok a 1,5-2 éves kort tartják optimálisnak. Szükség van – az új ajánlások alapján is – emlékeztető oltásra minimum 6 hét különbséggel. Tény, hogy így sem jelent az oltás 100%-os védelmet, de amint láttuk a természetes fertőzés sem mindig. A immunrendszer memóriájának érdekessége, hogy azoknál, akik gyakran találkoznak kis dózisokban a vírussal, fertőzött egyéneken keresztül (óvónők, gyermekgondozók, gyerekorvosok) nem alakul ki övsömör, ugyanis emlékeztető oltásként hat a vírussal való ismételt találkozás. Ezért egészséges nagyszülők számára – akik már ugyan nem fogékonyak a bárányhimlőre, de gyengült az immunmemóriájuk miatt övsömörre igen – kifejezetten előnyös lehet a bárányhimlős unoka felügyelete. Tény, hogy megfelelően oltott személy sem védett 100%-ban, de súlyos, kórházi kezelést igénylő szövődményeket nem tapasztaltak esetükben.

Elfogadták a Semmelweis-tervet. A kormány döntése értelmében, az állami egészségügyi rendszert 9 térségi egységre bontják, és bezárnak egy tucat kórházat. Az intézkedésektől azt remélik, hogy felére fognak csökkeni a várólisták, és megszűnik majd az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés területi egyenlőtlensége.  Szerintük az egészségügyben nagyon sok tartalék van, és ezekhez az intézkedésekhez nincs szükség pénzre. Bérfejlesztésről, eszközfejlesztésről persze szó sincs. Életpályamodellt dolgoznak ki az egészségügyben dolgozó munkavállalók számára. Aha. Íme így működik ez a gyakorlatban:

Adott egy fiatal nő, aki orvos, és gyerekével, férjével jobb híján falusi körzetbe megy, hogy “csökkentse a vidéki lakosság egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférésének területi egyenlőtlenségeit”. Mit csinál a házastárs – ha történetesen diplomás pályakezdő férfi – falun? Mert munka nincs. Bölcsöde hiányában, hova teszi a 3 év alatti gyermekét? És hova teszi, ha történetesen az ő gyermeke lesz beteg? Nagyszülők, rokonok messze élnek. Jobb esetben még dolgoznak.

Nálunk, a messze élő nagymamák szerepe egészen más, inkább játszópajtást jelentenek unokájuknak, mint anyapótlékot. Betegen vagy szünetekben, tehát óvodába nem vihettem, így hát jött velem rendelni. Talán ennek köszönhető, hogy bár tipikus influenzás tüneteket abban az évben kisgyerekeknél nem tapasztaltam, csak egynél, az enyémnél. 7 napig éjjel-nappal 39 fok feletti lázzal küzdöttünk, csak engem akart és sírt. Anyjának azonban rendelnie kellett, mert télen 100-as betegforgalom mellett senki nem hagyja ott a saját körzetét még pénzért sem, hogy az én napi 100 betegemet is ellássa – mellesleg 30 km-ről. A hatodik napon kiszáradás tünetei jelentkeztek, akkor úgy döntöttem otthon maradok, ha börtönbe kerülök is, amiért helyettes nélkül hagyom a körzetet. Felhívtam az illetékes kolleganőmet, hogy beteg a gyerekem, de végig sem hallgatott, mert éppen vért vett. Este azért visszahívott, hogy mit is szerettem volna. Ilyenkor elgondolkodom, hogy én is ilyen leszek majd, ha még vagy húsz évig a pályán maradok? Fásult, kiégett, magányos, és depressziós. Imádkozni fogok majd, hogy legyen türelmem a betegeimre, mert a családomra már biztosan nem marad? És irigy is leszek, ha nekem kínlódnom kellett annak idején, ne legyen jobb a mai fiatalnak sem? Lehet, hogy egy férfi kollega megértőbbnek bizonyult volna?

Megkezdtem a kortyonkénti rehidrálást, kiskanállal imádkoztam a vizet a szájába. Telefonon persze csörgött folyamatosan. Naná, hogy maga a polgármester szertetett volna aznapra bejelentkezni, és joggal kérte számon rajtam, nevezzem meg a helyettesemet, aki a jogszabályi előírásoknak megfelelően szükség esetén akár otthonában is köteles ellátni őt. Persze szó sem volt életveszélyről, csak már 2 hete köhög. Na akkor végleg elegem lett az egészből. Tudom, más anyák is kerülnek hasonló helyzetbe, de ha őket emiatt elbocsájtják munkahelyéről, a munkaügyi bíróság tekintélyes összeget fog megítélni részükre. Nekem orvosként csak kötelességeim vannak. Jogom semmi.

És ne legyek felháborodva, amikor azzal akar a pályán tartani a kormány, hogy ad a rendelővel egy épületben ad egy hideg, penészes lakást, ahol még a válaszfalakat is nekünk kellett beépítenünk, a nyílászárókat leszigelnünk, hogy télen ne vigyen ki bennünket a huzat az óriási fűtésszámlával együtt? A telek felajánlása még viccesebb. Hogyan gondolta tisztelt Államtitkár Úr, sátorban lakjak? Mit gondol egy orvos nulla egzisztenciával, hatalmas orvosi fizetéssel hitelt kap, és építeni tud? Ez is csak a falunak jó, mert az orvost így éjjel-nappal elérhetik. Nem kell majd ügyeletre menni. És visszatérve a kiindulási kérdéshez, melyik férfi viselné örömmel, hogy a feleségét bármikor ugraszthatják? Annyit meg nem keres senki még falun sem, hogy egyedül egzisztenciát teremthessen. A környezetemben nem ismerek olyan háziorvost, aki nem vált el legalább egyszer, és boldog családi életet élne. Nincsenek támogató munkahelyi kapcsolataik sem, többnyire magára marad szakmai problémáival is.

Az átlag populációhoz képest az orvosok életkilátásai messze rosszabbak, megszűnik a nemek közötti különbség a születéskor várható élettartam tekintetében, mely 8 évvel rövidebb, mint egy átlag magyar állampolgáré. Általános egészségügyi állapotukat tekintve is lényegesen rosszabb helyen állanak. A dohányzás, alkoholizmus, egyéb addiktológiai és mentálhigiénés problémák sokkal gyakoribban fordulnak elő náluk.

És a kollegákat ismerve, sajnos ez valóban nem csak statisztika. Nos. Ennyit az életpályamodellről.

Kitört a nyár, és a gyerekek is nagyon érzik. Az óvodában csoportokat összevonták, sok a hiányzó. Minden nap alkudozás van. Két verzió fut. Reggelente: “Miért kell oviba mennem?” Esténként: “Ugye, holnap nem lesz ovi?“ Még 2 nap kellene, hogy a készülő honlapunk szövegeit megírjam. Gyalog megyünk már harmadik napja, mert 15 éves igen szeretett kisautónk szerelőnél van, és nem boldogulnak valami könnyen a féltengellyel. Ezek a közel félórás séták lehetőséget teremtenek kiadós eszmecserékre. Megbeszéltük reggel az úton, hogy már csak két nap, és nálunk is kitör a nyár. Tervezgettük a közös programokat, és már csak 20 méter volt a kapuig. Fiam megtorpant, és szemrehányóan rám nézett, és igazi felnőttes hanghordozással szólalt meg: “Most komolyan, te itt akarsz engem hagyni? De ÉN, ÉN szeretlek téged, és csak téged szeretlek!” Ha most engedek, sosem lesz vége. 5 évesen az óvoda is kötelező, és az iskola is az lesz. Éreztem kemény játszma elé nézek. Mi ilyen helyzetben a legoptimálisabb megoldás? Tény, hogy óvodába menni kell. De nem szeretnék visszaélni a szülői fölényemmel sem. Azt szerettem volna, ha meg tudom győzni érveimmel, és nem kerül sor a csoportszoba ajtajában hisztire. Azt nagyon nehezen viselem. Lehet-e egyáltalán egy 4 évesnél észérvekkel hatni, egy érzelmi ügyben, mert azzá vált. Esélyem sem volt, mert nem is hallotta mit mondok. Leguggoltam hozzá, és átöleltem. A fülébe súgtam: “Én IS nagyon szeretlek, és hamar jövök érted.” Végül azért bement.

4,5 éves kisfiam nem szeret rajzolni. Pedig a 4 éves védőnői státusz kérdései között szerepel: részletgazdag-e a rajz, rajzát megnevezi stb. Az óvodai faliújságon nézegetem irigykedve más csemeték műveit. Amikor megkérdezem, miért nem rajzolt, legtöbbször azt a választ kapom, hogy nem volt kedve. Ha nincs ihlet…hát nincs. Nem erőltettem.

Ma UH-on jártunk, (2 D vizsgálaton csak)kisfiam este papírt, és ceruzát kért, mert le akarja rajzolni a kistestvérét. Izgatottan vettem kézbe a rajzot, de inkább kétségbe estem. Volt feje, hasa, de csak egy szeme, és csak egy-egy  kezet és lábat rajzolt. Ujjakat viszon igen, pontosan ötöt-ötöt. Reménykedve megkérdeztem, nem szeretné-e folytatni a rajzot, mert csak egy-egy végtagja van. Erre rám néz értetlenkedve, és azt mondja:

“De anya, én a kistestvéremet oldalról rajzoltam le!nem látod?”