Elfogadták a Semmelweis-tervet. A kormány döntése értelmében, az állami egészségügyi rendszert 9 térségi egységre bontják, és bezárnak egy tucat kórházat. Az intézkedésektől azt remélik, hogy felére fognak csökkeni a várólisták, és megszűnik majd az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés területi egyenlőtlensége.  Szerintük az egészségügyben nagyon sok tartalék van, és ezekhez az intézkedésekhez nincs szükség pénzre. Bérfejlesztésről, eszközfejlesztésről persze szó sincs. Életpályamodellt dolgoznak ki az egészségügyben dolgozó munkavállalók számára. Aha. Íme így működik ez a gyakorlatban:

Adott egy fiatal nő, aki orvos, és gyerekével, férjével jobb híján falusi körzetbe megy, hogy “csökkentse a vidéki lakosság egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférésének területi egyenlőtlenségeit”. Mit csinál a házastárs – ha történetesen diplomás pályakezdő férfi – falun? Mert munka nincs. Bölcsöde hiányában, hova teszi a 3 év alatti gyermekét? És hova teszi, ha történetesen az ő gyermeke lesz beteg? Nagyszülők, rokonok messze élnek. Jobb esetben még dolgoznak.

Nálunk, a messze élő nagymamák szerepe egészen más, inkább játszópajtást jelentenek unokájuknak, mint anyapótlékot. Betegen vagy szünetekben, tehát óvodába nem vihettem, így hát jött velem rendelni. Talán ennek köszönhető, hogy bár tipikus influenzás tüneteket abban az évben kisgyerekeknél nem tapasztaltam, csak egynél, az enyémnél. 7 napig éjjel-nappal 39 fok feletti lázzal küzdöttünk, csak engem akart és sírt. Anyjának azonban rendelnie kellett, mert télen 100-as betegforgalom mellett senki nem hagyja ott a saját körzetét még pénzért sem, hogy az én napi 100 betegemet is ellássa – mellesleg 30 km-ről. A hatodik napon kiszáradás tünetei jelentkeztek, akkor úgy döntöttem otthon maradok, ha börtönbe kerülök is, amiért helyettes nélkül hagyom a körzetet. Felhívtam az illetékes kolleganőmet, hogy beteg a gyerekem, de végig sem hallgatott, mert éppen vért vett. Este azért visszahívott, hogy mit is szerettem volna. Ilyenkor elgondolkodom, hogy én is ilyen leszek majd, ha még vagy húsz évig a pályán maradok? Fásult, kiégett, magányos, és depressziós. Imádkozni fogok majd, hogy legyen türelmem a betegeimre, mert a családomra már biztosan nem marad? És irigy is leszek, ha nekem kínlódnom kellett annak idején, ne legyen jobb a mai fiatalnak sem? Lehet, hogy egy férfi kollega megértőbbnek bizonyult volna?

Megkezdtem a kortyonkénti rehidrálást, kiskanállal imádkoztam a vizet a szájába. Telefonon persze csörgött folyamatosan. Naná, hogy maga a polgármester szertetett volna aznapra bejelentkezni, és joggal kérte számon rajtam, nevezzem meg a helyettesemet, aki a jogszabályi előírásoknak megfelelően szükség esetén akár otthonában is köteles ellátni őt. Persze szó sem volt életveszélyről, csak már 2 hete köhög. Na akkor végleg elegem lett az egészből. Tudom, más anyák is kerülnek hasonló helyzetbe, de ha őket emiatt elbocsájtják munkahelyéről, a munkaügyi bíróság tekintélyes összeget fog megítélni részükre. Nekem orvosként csak kötelességeim vannak. Jogom semmi.

És ne legyek felháborodva, amikor azzal akar a pályán tartani a kormány, hogy ad a rendelővel egy épületben ad egy hideg, penészes lakást, ahol még a válaszfalakat is nekünk kellett beépítenünk, a nyílászárókat leszigelnünk, hogy télen ne vigyen ki bennünket a huzat az óriási fűtésszámlával együtt? A telek felajánlása még viccesebb. Hogyan gondolta tisztelt Államtitkár Úr, sátorban lakjak? Mit gondol egy orvos nulla egzisztenciával, hatalmas orvosi fizetéssel hitelt kap, és építeni tud? Ez is csak a falunak jó, mert az orvost így éjjel-nappal elérhetik. Nem kell majd ügyeletre menni. És visszatérve a kiindulási kérdéshez, melyik férfi viselné örömmel, hogy a feleségét bármikor ugraszthatják? Annyit meg nem keres senki még falun sem, hogy egyedül egzisztenciát teremthessen. A környezetemben nem ismerek olyan háziorvost, aki nem vált el legalább egyszer, és boldog családi életet élne. Nincsenek támogató munkahelyi kapcsolataik sem, többnyire magára marad szakmai problémáival is.

Az átlag populációhoz képest az orvosok életkilátásai messze rosszabbak, megszűnik a nemek közötti különbség a születéskor várható élettartam tekintetében, mely 8 évvel rövidebb, mint egy átlag magyar állampolgáré. Általános egészségügyi állapotukat tekintve is lényegesen rosszabb helyen állanak. A dohányzás, alkoholizmus, egyéb addiktológiai és mentálhigiénés problémák sokkal gyakoribban fordulnak elő náluk.

És a kollegákat ismerve, sajnos ez valóban nem csak statisztika. Nos. Ennyit az életpályamodellről.

Hetek óta téma a sajtóban a Semmelweis-terv. Végigtanulmányoztam az utolsó betűig. Elvégre arról ítélkezzünk, amit ismerünk. A legnagyobb probléma a tervvel kapcsolatban, hogy megint elméleti emberek írták, akik egészségügyi intézményt talán csak fényképen láttak. Szokás szerint. Legjobban az életpályamodell tetszik, és a Szócsa-féle nyilatkozatok. Nem tudom kínomban nevessek, vagy sírjak rajtuk. Pénz az nincs, ezt tudjuk. Duma az van. Ígéretekkel eddig is tele volt a padlás. A közszférában a bérrendezés a mindenkori gazdaság teljesítőképességének függvénye. Igen. És futballstadion építése nem az? Futball-sikereket akar a nagyvezér, mert attól az emberek jobban érzik magukat. És ettől csökkennek majd a várólisták? Netalán több gyermeket vállalnak hálából a Fradi-szurkolók? Jelen körülmények között Magyarországnak az a legfontosabb, hogy minden községben sportcsarnok és közösségi ház épüljön? Persze ezek támogatási intenzitása a legmagasabb, az önkormányzatoknak ezekre van lehetőségük. De ott fog maradni a faluban egy fiatal, ha ugyan nincs munkahelye, de el tud járni hetente egyszer focizni a 200 milliós sportcsarnokba?

A megüresedett háziorvosi körzetek betöltésének lehetőségét bölcs Államtitkárunk abban látja, ha az életpálya-modell keretében a fiatal magyar orvosnak telket vagy szolgálati lakást biztosít. Már meg is kezdte az egyeztetést az önkormányzatokkal. Rendkívül nagylelkű ajánlat a kormányzat részéről ismét. Hallja-e egyáltalán a Tisztelt Államtitkár úr, amit mond, mert a helyzetet nem érti az bizonyos, vagy inkább nem akarja érteni. Szeretném egy kicsit megvilágítani a helyeztet. Elköltözik-e a szüleitől távoli faluba egy olyan fiatal orvos, sokkal több terhet felvállalva, mint városi kollégái?

Milyen az élet egy falusi körzetben? Sokkal több az idős, egyedül élő ember, aki nem csak kiszolgáltatottsága, de egészségi állapota miatt is többször veszi igénybe az egészségügyi szolgáltásokat. A magányából eredő lelki problémájáról nem is szólva, amit szintén az orvosi rendelőben szeretne orvosolni. A távolságok is sokkal nagyobbak különösen, ha több település tartozik az ellátási területhez. Hivatalos ügyek (ÁNTSZ, OEP, orvosi műszerek karbantartása stb.) intézése a fizikai távolság miatt is

nehézkesebb. A kötelező, fizetős továbbképzések idejére helyettest kell keríteni. Előfordult, hogy ilyenkor 6000 embert 40 km-nyi távolságra láttunk el egyedül. Szabadságra menni pedig gyakorlatilag kész anyagi csőd. Mire megfizet  egy helyettest a háziorvos – ha van olyan nyugdíjas kolléga, aki vállalja- nem marad a finanszírozásból semmi. Nem beszélve a sok szociális teherről, amivel az önkormányzattal együtt osztozunk, mert  a háziorvosával veszekszik rendelőben  a közgyógyos, akitől elvették a támogatást, és az is akitől az ápolási díját visszavonták. A rendelő ajtaján kopogtat passzív táppénzért akkor is, ha nem kapott közmunkát, és ha nincs pénze gyógyszerre. A háziorvost hívják, ha családi perpatvar van, mert a családgondozó csak egyszer egy héten jelenik meg, de akkor ha nincs tüzelőjük.  Csörög a mobil, ha nagymamát azonnal el kellene valahova helyezni, mert nem tudják gondozni, mert  a gyerekei féltik a munkahelyüket: értsem meg, hogy nem tudnak mindennap lejönni a városból, és ez egyébként is az egészségügy feladata. Maximálisan megértem a társadalmi problémát. A fiatalok elköltöztek, de sajnos a szülők nem lesznek fiatalabbak. Hova küldjem – kérdem én, ha még azt sem veszi fel a kórház, aki akut beteg, az ápolási probléma pedig nem akut eset. Ők persze, úgy érzik, orvos kellene az ágya mellé. Néha azt éreztem, haza kellene vinnem magammal 3-4 idős nénit a 65 m2 egylégterű, penészes, nyirkos lakásomba, vagy a rendelő melletti üres telkemre. A szociális problémák szinte minden naposak, a munkanélküliséggel, elmagányosodással, létfenntartással küzdő falvak rendelőiben. A falusi háziorvos ellátja szinte ingyen az iskolaorvosi teedőket, hálából az iparűzési adót pontosan behajtja rajta az önkormányzat, ami tovább csapolja az amúgy szűkös finanszírozást. Szintén kötelezően ajánlott a falunapokon társadalmi munkában az orvosi ügyelet biztosítása. Vajon miért megy a fiatal magyar orvos inkább külföldre?

Azt hiszi Tisztelt Államtitkár Úr, hogy csábítóvá teszi a falusi körzeteket, ha ad a rendelő mellett egy felújítandó lakást, vagy egy telket, ahol a fiatal magyar orvos esetleg családostól majd sátrazni fog tudni? Ilyen orvosi fizetések mellett, bármely hitelintézet kinevetné, ha hitelért fordulna hozzá. A praxis alap is már évtizedek óta várat magára. Az egészből pedig, megint csak a falu profitálhatna, mert az orvosa így éjjel-nappal elérhető lenne, még ügyeletet sem kéne igénybe vennie. Trükkös.

Nos, Tisztelt Államtitkár Úr, Önnek és családjának is ilyen életpályamodellt kívánok!