Különösen születésnapom táján filozofikus gondolatok árasztanak el. Bár már egyre kevesebben köszöntenek meg, ez egyre kevésbé zavar. Ami nem változott: még mindig keresem az utam, önmagam, és ilyenkor döbbenek rá, hogy megint egy évvel kevesebb időm maradt rá. Váratlanul döntök, és olyan hirtelen vagyok képes irányt váltani, hogy néha magamat sem tudom követni.  Anyukám, ha ezt olvasná biztosan csak annyit mondana: “Nem értem, nálunk senki nem volt ilyen a családban.” El kellene végre fogadnom, hogy menthetetlenül idealista vagyok. Nincs mese.

(Emlékszem serdülő koromban, a magamfajta 30 (na jó már 32) éveseket már iszonyú öregnek gondoltam, akik már mindent tudnak, és mindenen túl vannak. Okosak és tudják magukról, hogy kik ők, és merre tartanak. Most már persze egészen máshogyan látom ezt az élethelyzetet. Még mindig az utamat keresem, és csodálom azon szerencséseket, akiknek eddigre már sikerült rátalálniuk. Kis koromtól kezdve borzasztóan érdekelt az írott szöveg, és addig nyaggattam tanítónő anyukámat egy betűkirakóért – amivel megtanultam a betűket – , hogy óvodás koromban már magamnak olvastam Grimm, Benedek Elek, Andersen meséket. És attól kezdve mindent elolvastam a csokipapírtól a mosóporosdobozig. Később is faltam a regényeket, és borzasztóan élénk képzelőerővel elevenedtek fel bennem az olvasottak. Talán ennek köszönhetően sokat álmodoztam, vizualizáltam.)

Gyerekkorában az ember ösztönösen tudja mi az a tevékenység, amiben jól érzi magát, kibontakozhat bimbózó egyénisége, és amivel valószínűleg a legtöbb sikerélményt elérheti. Ha hagyják persze. Aztán valahogy a kor előrehaladtával ezt a képességét elveszíti. Vagy kinevelik belőle – puszta jószándékból egyébként -, mert a felnőttek tudják, mi lesz a jó nekik. (persze őket is alaposan átvágták, de ez egy másik poszt témája lenne.) Hallatszott a múltból: ” Legyél, fiam orvos, beteg ember mindig lesz!” vagy ” Legyél kőműves, házak mindig épülnek majd.” (Közben az építőipar soha nem látott mélyponton van, az egészségügy helyzetével inkább most nem dicsekszem.) Na, innen szép nyerni, gyerekek.

Mindebből azt látom csak, hogy korosztályomból milyen sokan csak vergődünk, és nem vagyunk a helyünkön. Tanulunk még ezt-azt, átképeznek még ezzé-azzá. Én a poroszos iskolarendszert, és a szocialista, tekintélyelvű gyermeknevelési elveket okolom. (“álmodozás, az élet megrontója”, ” tanulj, majd többre viszed”stb.). Tudom, hogy volt közben egy rendszerváltásnak nevezett valami, ami sok mindent alapjaiban felborított. Tudom, hogy nem takarózhatunk örökké ezzel, és nem foghatunk mindent másokra. (tanárokra, szülőkre, politikára). De jött az iskola, ahol instant, puszta lexikális információt döntöttek a fejünkbe, amit ma már egy kattintással leszedhetünk a netről. Jött a középiskola, ahol a köbre emelték az általános iskolai megtanulandó anyagmennyiséget. És csak nőtt az elolvasandó könyvhalom. Gondolkodásra nem maradt túl sok idő. Pályaválasztást az befolyásolta, milyen volt a jegy, és milyen a tanár. Azzá lettünk, ahova felvettek. Punktum.

Az egyetemen aztán nem sokra mentem biológián megtanult mélyreható rendszertani ismereteimmel, és senki se kérdezte, mit tudok a “zöldszemesostorosról”. 6-szor 10 hetet kellett túlélni, a vizsgaidőszakokat. (Élettan tankönyvemet most találtam meg 900 oldalnyi tömény szöveg.) És ez csak egy tantárgy volt a sok közül, ráadásul nem is a leghúzósabb. Ez igazi agymosás volt. Önvédő mechanizmusaid kikapcsolod, 10 hétig nem eszel, nem alszol, csak magolsz és lenyeled a megaláztatásokat. Nem számított semmi, csak a szakma, nem érdekelhetett más csak a tudomány. Nem volt különvélemény. A paternalizmust és hierarchiát is megtanultuk 6 plusz 3 év alatt. Csak, hogy tudjuk, hol a helyünk.

Államvizsga után aztán jött az újabb  hidegzuhany. Semmi sem úgy működik, ahogy bölcs professzoraink tanították. Magadra maradtál abban a káoszban, amit egészségügyi rendszernek neveznek, és próbálj boldogulni, ahogy tudsz. Nem kapsz már sem biztatást, sem kíméletet. Együttérzést meg főleg nem. Morzsánként csipegess fel minden gyakorlati tudást, és önbizalmad maradványait – a magad vagy betegeid kárán. A rendszer ilyen, és senkit nem érdekel, lelkiismereteddel hogyan számolsz el. Az öregek mindent visznek, és mindent jobban tudnak. Tűrj még vagy 10-20 évig, addigra talán már gerinced sem lesz. De családod biztosan nem.

Idealista vagyok, mert valószínűleg sokan hasonlóan vagyunk így ezzel – foglalkozástól függetlenül. De én vissza szeretném kapni gyermeki lelkesedésemet, hitemet az értelmes munkában, képzelőerőmet, kíváncsiságomat. Még mindig jobb most, mintha 90 évesen töprengenék hasonló kérdéseken, nem? Valószínűleg generációnk problémája ez. De, hajrá, innen szép nyerni.

Hetek óta téma a sajtóban a Semmelweis-terv. Végigtanulmányoztam az utolsó betűig. Elvégre arról ítélkezzünk, amit ismerünk. A legnagyobb probléma a tervvel kapcsolatban, hogy megint elméleti emberek írták, akik egészségügyi intézményt talán csak fényképen láttak. Szokás szerint. Legjobban az életpályamodell tetszik, és a Szócsa-féle nyilatkozatok. Nem tudom kínomban nevessek, vagy sírjak rajtuk. Pénz az nincs, ezt tudjuk. Duma az van. Ígéretekkel eddig is tele volt a padlás. A közszférában a bérrendezés a mindenkori gazdaság teljesítőképességének függvénye. Igen. És futballstadion építése nem az? Futball-sikereket akar a nagyvezér, mert attól az emberek jobban érzik magukat. És ettől csökkennek majd a várólisták? Netalán több gyermeket vállalnak hálából a Fradi-szurkolók? Jelen körülmények között Magyarországnak az a legfontosabb, hogy minden községben sportcsarnok és közösségi ház épüljön? Persze ezek támogatási intenzitása a legmagasabb, az önkormányzatoknak ezekre van lehetőségük. De ott fog maradni a faluban egy fiatal, ha ugyan nincs munkahelye, de el tud járni hetente egyszer focizni a 200 milliós sportcsarnokba?

A megüresedett háziorvosi körzetek betöltésének lehetőségét bölcs Államtitkárunk abban látja, ha az életpálya-modell keretében a fiatal magyar orvosnak telket vagy szolgálati lakást biztosít. Már meg is kezdte az egyeztetést az önkormányzatokkal. Rendkívül nagylelkű ajánlat a kormányzat részéről ismét. Hallja-e egyáltalán a Tisztelt Államtitkár úr, amit mond, mert a helyzetet nem érti az bizonyos, vagy inkább nem akarja érteni. Szeretném egy kicsit megvilágítani a helyeztet. Elköltözik-e a szüleitől távoli faluba egy olyan fiatal orvos, sokkal több terhet felvállalva, mint városi kollégái?

Milyen az élet egy falusi körzetben? Sokkal több az idős, egyedül élő ember, aki nem csak kiszolgáltatottsága, de egészségi állapota miatt is többször veszi igénybe az egészségügyi szolgáltásokat. A magányából eredő lelki problémájáról nem is szólva, amit szintén az orvosi rendelőben szeretne orvosolni. A távolságok is sokkal nagyobbak különösen, ha több település tartozik az ellátási területhez. Hivatalos ügyek (ÁNTSZ, OEP, orvosi műszerek karbantartása stb.) intézése a fizikai távolság miatt is

nehézkesebb. A kötelező, fizetős továbbképzések idejére helyettest kell keríteni. Előfordult, hogy ilyenkor 6000 embert 40 km-nyi távolságra láttunk el egyedül. Szabadságra menni pedig gyakorlatilag kész anyagi csőd. Mire megfizet  egy helyettest a háziorvos – ha van olyan nyugdíjas kolléga, aki vállalja- nem marad a finanszírozásból semmi. Nem beszélve a sok szociális teherről, amivel az önkormányzattal együtt osztozunk, mert  a háziorvosával veszekszik rendelőben  a közgyógyos, akitől elvették a támogatást, és az is akitől az ápolási díját visszavonták. A rendelő ajtaján kopogtat passzív táppénzért akkor is, ha nem kapott közmunkát, és ha nincs pénze gyógyszerre. A háziorvost hívják, ha családi perpatvar van, mert a családgondozó csak egyszer egy héten jelenik meg, de akkor ha nincs tüzelőjük.  Csörög a mobil, ha nagymamát azonnal el kellene valahova helyezni, mert nem tudják gondozni, mert  a gyerekei féltik a munkahelyüket: értsem meg, hogy nem tudnak mindennap lejönni a városból, és ez egyébként is az egészségügy feladata. Maximálisan megértem a társadalmi problémát. A fiatalok elköltöztek, de sajnos a szülők nem lesznek fiatalabbak. Hova küldjem – kérdem én, ha még azt sem veszi fel a kórház, aki akut beteg, az ápolási probléma pedig nem akut eset. Ők persze, úgy érzik, orvos kellene az ágya mellé. Néha azt éreztem, haza kellene vinnem magammal 3-4 idős nénit a 65 m2 egylégterű, penészes, nyirkos lakásomba, vagy a rendelő melletti üres telkemre. A szociális problémák szinte minden naposak, a munkanélküliséggel, elmagányosodással, létfenntartással küzdő falvak rendelőiben. A falusi háziorvos ellátja szinte ingyen az iskolaorvosi teedőket, hálából az iparűzési adót pontosan behajtja rajta az önkormányzat, ami tovább csapolja az amúgy szűkös finanszírozást. Szintén kötelezően ajánlott a falunapokon társadalmi munkában az orvosi ügyelet biztosítása. Vajon miért megy a fiatal magyar orvos inkább külföldre?

Azt hiszi Tisztelt Államtitkár Úr, hogy csábítóvá teszi a falusi körzeteket, ha ad a rendelő mellett egy felújítandó lakást, vagy egy telket, ahol a fiatal magyar orvos esetleg családostól majd sátrazni fog tudni? Ilyen orvosi fizetések mellett, bármely hitelintézet kinevetné, ha hitelért fordulna hozzá. A praxis alap is már évtizedek óta várat magára. Az egészből pedig, megint csak a falu profitálhatna, mert az orvosa így éjjel-nappal elérhető lenne, még ügyeletet sem kéne igénybe vennie. Trükkös.

Nos, Tisztelt Államtitkár Úr, Önnek és családjának is ilyen életpályamodellt kívánok!

Útkeresés

Orvos vagyok. Nem mártír. Ismerem az egészségügyet mindkét oldalról. Aktívan 6 évet töltöttem el benne, ez az idő elég volt arra, hogy megismerjem kívülről-belülről. Elég volt ez az idő arra, hogy rájöjjek, ezt én így nem tudom tiszta lelkiismerettel, ép ésszel csinálni. Ezért inkább kilépek. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha vissza fogok térni. Vissza akarok-e térni.

Nem. Nem akarok külföldre menni, csak ha már éheznek a gyermekeim. Most megszorítások indulnak a mi kis családunkban is. A “B terv” kétségtelenül külföld. Nincs hitelem, de lakásom sincs. Nincs veszítenivalóm sem. Egy nagyobb utánfutóra felfér mindenünk gyerekestől.

Ma Magyarországon a magyar orvosok azt érezzük, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk. Tudom, hogy sokan ezt érzik ma itthon kis hazánkban. (Bár rajtunk kívül senki mástól nem követelnek milliókat, ha külföldön próbálunk boldogulni.) Gondolom ezt érzi a magyar pedagógus, rendőr és minden magyar állampolgár, aki szerencsétlenségére  egészségügyi intézménybe kényszerül. Tudom mert, szültem már fogadott orvos nélkül, állva vajúdva majdnem a folyosón. Betegeim sokat meséltek a kórházakban átélt viszonytagságaikról. Ha ez vigasztal bárkit is, saját húgomba alig tudtam lelket verni egy kolléga sikertelen kommunikációja után. Nem mindegy, hogy aznap 15 szorongó emberrel kell kommunikálnom, vagy 90-el. Akadt valóban néhány jogos sérelem, amikor tényleg nem védeném meg a mundér becsületét. Mégis azt mondom az orvosok döntő többsége lelkiismeretes, küzd betegeiért és saját önbecsüléséért  gazdasági igazgatóik és főorvosaik ellenében. Mert nem mindenki főorvos ám. Sőt nem lehet mindenki sebész sem.

Persze minden szakmában vannak kivételek. Tudom, hogy a média – politika által támogatott – több évtizede tartó orvosellenességet szító hadjárata meglehetősen sikeres volt. De hallgatassék meg a másik fél is. Az emberek többsége a lelkiismeretes orvosokra, orvosi sikerekre  nem is kiváncsi. Empátiát, kedvességet, gyors és hibátlan döntést  vár el a 48 órája szolgálatban lévő beosztott orvostól, de az nem érdekli mióta nem aludt, és hányadikat ügyeli ebben a hónapban. Mert mi is csak emberek vagyunk. Orvosok, nem mártírok.