Bruno Bettelheim gyermekneveléssel kapcsolatos munkásságának …”az a célja, hogy bátorítsa a szülőket, igyekezzenek a saját fejükkel végiggondolni a gyermeknevelés bizonyos kérdéseit. Erre irányuló erőfeszítéseik révén válnak majd “elég jó szülővé”, ami mind önmaguknak, mind gyermekeiknek javára válik…..”.

Rengeteg “jótanácsot” lehet olvasni, és gyakran kéretlenül is kapni a gyermekneveléssel kapcsolatban, hogy akár Dunát lehetne rekeszteni a tuti módszerekkel. Tény, hogy a “szülőséget” nem tanítják sehol, még a pedagógusoknak, pszichológusoknak, védőnőknek sincs mindig mindenben igazuk, hiszen minden szülő-gyermek kapcsolat más és más. Az elégedettség részben az ösztönösségen, részben azon is múlik, hogy a gyermek és a szülő személyisége mennyire alkalmas egymás nevelésére. Bettelheim szerint, az a szülő, aki jól tudna használni egy neveléssel kapcsolatos tanácsot, az valószínűleg nem is szorul rá.

Nagyon jó szüleim vannak, de nevelésük számos elvével már gyermekkoromban sem értettem egyet, ma pedig jónéhányat kifejezetten hibás felfogásnak tartok. Nem könnyű ma (sem) fiatal szülőnek lenni: kiállni saját szempontjaink mellett a sok jóakaratú tanács között. Szüleink korosztálya – tisztelet a kivételnek – nem hajlandó tudomásul venni, hogy az elmúlt 30 évben nagyon sok minden – a gyermekneveléssel kapcsolatban (is) – megváltozott. A mi gyermekeink lényegesen eltérő milliőbe születnek, kis világuk ingergazdagsága, és az az információ dömping, mely szinte már az első életévtől rájuk zúdul, összehasonlíthatatlanul más szülő-gyermek kapcsolatot teremt, mint amilyet pár évtizeddel korábban fenntartani lehetett (így-vagy úgy). Ha most azzal szeretném áltatni négyévesemet, hogy a kistestvérét a gólya hozza, szerintem kikacagna. A Télapó-ügyet is elég nehéz a felszínen tartani, mert a múlt héten már azt számolgatta, mennyit kell keresnie a jó öreg Mikulásnak, hogy az összes kisgyerek ajándékát képes legyen megvenni. Orvosként is meg kellett megküzdenem gyermekem nagyszüleivel, hogy ne akarjanak néhány hetes korában már gyümölcslevet, teát, vizet (!) önteni csemetémbe, mert az anyatej mellett havi 1000 g hízás sem győzhette meg őket arról, hogy nyomorult nem szomjas. Nem is csoda, hogy oly sokan elveszítik önbizalmukat, és végül már nem tudják kire hallgassanak. (Kezembe is nyomták a szocialista a “művet”, melyet keményen bevasaltak az akkori védőnők mindenkin.)

Tény, hogy azok a módszerek, melyek az előző generációknál többé-kevésbé működtek, azok ma már többnyire nem fognak. Ugyanaz a tanács lehet, hogy a szomszédnál bejött, másnál valószínűleg nem fog. Aztán jöttek a pszichoanalítikusok, és az ágybavizeléstől a súlyproblémákon át a tanulási nehézségekig mindent a károsodott anya-gyerek kapcsolatra vezetnek vissza. Na, bumm. Pedig a lelkiismeretes anya, mindenkire hallgatott, és teljesítette az idióta normákat, a nagyszülői, védőnői, orvosi státuszvizsgálatok “követelményeit”. Valahogy elfelejtünk ösztönösek lenni, képtelenek vagyunk figyelni saját érzéseinkre, reakcióinkra, gyerekeinkre. Tényleg RÁJUK figyelni, a szemükbe nézni, és átérezni helyzetüket, talán segítene számunkra megérteni reakcióikat, viselkedéseiket a krízisszituációkban. Sokan mondjuk, és véresen komolyan is gondoljuk, hogy a gyermekeinkért mindent – még az életünket- is odaadnánk. De kikapcsoljuk-e érte a mobilunkat, a kedvenc meccsünket, vagy sorozatunkat? 

Nagyon kisarkítva egy stratégiai játékhoz hasonlít a gyermeknevelés, melyben elindulunk egy tervvel (vagy kritika nélkül követni akarunk egy tanácsot), ha kezdő sakkjátékosként – nem figyelve a partner lépéseire – tervünket változtatás nélkül tűzön-vízen keresztülvisszük, biztosan veszíteni fogunk. Ha azonban figyelünk rá, sokkal inkább képesek leszünk kiszámítani reakcióit, így módszerünket hatékonyan módosíthatjuk, és megelőzhetünk számos elkerülhető, felesleges, romboló konfliktust. A játékkal ellentétben az élet azonban egészen más. Súlyos különbség, hogy míg a játékot bármikor tiszta lappal újra kezdhetjük, a szülő-gyerek viszony konfliktusait tovább görgetjük, és az interakciók tagadhatatlanul kölcsönösek. Saját megélt tapasztalatainkat is az mindennapok “sakktáblájára” visszük, ahogy a gyerek is. Jó adag önismeret nélkül egy óvodással vitába bocsátkozni kár, bár szülői szigorral igazságtalanul is bármikor “győzhetünk.” Nekünk is változnunk kell, bizonyos kérdésekben akár stratégiánk feladására is kényszerülhetünk. A gyerekek hihetetlenül éles megfigyelők, azonnal észreveszik a felnőttek játszmáit, kíméletlenül megjegyzik a be nem tartott ígéreteket, és legközelebb már ezek fényében értékelik szavainkat. Valahol itt érzem a szülői szerep súlyát.

Különösen születésnapom táján filozofikus gondolatok árasztanak el. Bár már egyre kevesebben köszöntenek meg, ez egyre kevésbé zavar. Ami nem változott: még mindig keresem az utam, önmagam, és ilyenkor döbbenek rá, hogy megint egy évvel kevesebb időm maradt rá. Váratlanul döntök, és olyan hirtelen vagyok képes irányt váltani, hogy néha magamat sem tudom követni.  Anyukám, ha ezt olvasná biztosan csak annyit mondana: “Nem értem, nálunk senki nem volt ilyen a családban.” El kellene végre fogadnom, hogy menthetetlenül idealista vagyok. Nincs mese.

(Emlékszem serdülő koromban, a magamfajta 30 (na jó már 32) éveseket már iszonyú öregnek gondoltam, akik már mindent tudnak, és mindenen túl vannak. Okosak és tudják magukról, hogy kik ők, és merre tartanak. Most már persze egészen máshogyan látom ezt az élethelyzetet. Még mindig az utamat keresem, és csodálom azon szerencséseket, akiknek eddigre már sikerült rátalálniuk. Kis koromtól kezdve borzasztóan érdekelt az írott szöveg, és addig nyaggattam tanítónő anyukámat egy betűkirakóért – amivel megtanultam a betűket – , hogy óvodás koromban már magamnak olvastam Grimm, Benedek Elek, Andersen meséket. És attól kezdve mindent elolvastam a csokipapírtól a mosóporosdobozig. Később is faltam a regényeket, és borzasztóan élénk képzelőerővel elevenedtek fel bennem az olvasottak. Talán ennek köszönhetően sokat álmodoztam, vizualizáltam.)

Gyerekkorában az ember ösztönösen tudja mi az a tevékenység, amiben jól érzi magát, kibontakozhat bimbózó egyénisége, és amivel valószínűleg a legtöbb sikerélményt elérheti. Ha hagyják persze. Aztán valahogy a kor előrehaladtával ezt a képességét elveszíti. Vagy kinevelik belőle – puszta jószándékból egyébként -, mert a felnőttek tudják, mi lesz a jó nekik. (persze őket is alaposan átvágták, de ez egy másik poszt témája lenne.) Hallatszott a múltból: ” Legyél, fiam orvos, beteg ember mindig lesz!” vagy ” Legyél kőműves, házak mindig épülnek majd.” (Közben az építőipar soha nem látott mélyponton van, az egészségügy helyzetével inkább most nem dicsekszem.) Na, innen szép nyerni, gyerekek.

Mindebből azt látom csak, hogy korosztályomból milyen sokan csak vergődünk, és nem vagyunk a helyünkön. Tanulunk még ezt-azt, átképeznek még ezzé-azzá. Én a poroszos iskolarendszert, és a szocialista, tekintélyelvű gyermeknevelési elveket okolom. (“álmodozás, az élet megrontója”, ” tanulj, majd többre viszed”stb.). Tudom, hogy volt közben egy rendszerváltásnak nevezett valami, ami sok mindent alapjaiban felborított. Tudom, hogy nem takarózhatunk örökké ezzel, és nem foghatunk mindent másokra. (tanárokra, szülőkre, politikára). De jött az iskola, ahol instant, puszta lexikális információt döntöttek a fejünkbe, amit ma már egy kattintással leszedhetünk a netről. Jött a középiskola, ahol a köbre emelték az általános iskolai megtanulandó anyagmennyiséget. És csak nőtt az elolvasandó könyvhalom. Gondolkodásra nem maradt túl sok idő. Pályaválasztást az befolyásolta, milyen volt a jegy, és milyen a tanár. Azzá lettünk, ahova felvettek. Punktum.

Az egyetemen aztán nem sokra mentem biológián megtanult mélyreható rendszertani ismereteimmel, és senki se kérdezte, mit tudok a “zöldszemesostorosról”. 6-szor 10 hetet kellett túlélni, a vizsgaidőszakokat. (Élettan tankönyvemet most találtam meg 900 oldalnyi tömény szöveg.) És ez csak egy tantárgy volt a sok közül, ráadásul nem is a leghúzósabb. Ez igazi agymosás volt. Önvédő mechanizmusaid kikapcsolod, 10 hétig nem eszel, nem alszol, csak magolsz és lenyeled a megaláztatásokat. Nem számított semmi, csak a szakma, nem érdekelhetett más csak a tudomány. Nem volt különvélemény. A paternalizmust és hierarchiát is megtanultuk 6 plusz 3 év alatt. Csak, hogy tudjuk, hol a helyünk.

Államvizsga után aztán jött az újabb  hidegzuhany. Semmi sem úgy működik, ahogy bölcs professzoraink tanították. Magadra maradtál abban a káoszban, amit egészségügyi rendszernek neveznek, és próbálj boldogulni, ahogy tudsz. Nem kapsz már sem biztatást, sem kíméletet. Együttérzést meg főleg nem. Morzsánként csipegess fel minden gyakorlati tudást, és önbizalmad maradványait – a magad vagy betegeid kárán. A rendszer ilyen, és senkit nem érdekel, lelkiismereteddel hogyan számolsz el. Az öregek mindent visznek, és mindent jobban tudnak. Tűrj még vagy 10-20 évig, addigra talán már gerinced sem lesz. De családod biztosan nem.

Idealista vagyok, mert valószínűleg sokan hasonlóan vagyunk így ezzel – foglalkozástól függetlenül. De én vissza szeretném kapni gyermeki lelkesedésemet, hitemet az értelmes munkában, képzelőerőmet, kíváncsiságomat. Még mindig jobb most, mintha 90 évesen töprengenék hasonló kérdéseken, nem? Valószínűleg generációnk problémája ez. De, hajrá, innen szép nyerni.