Különösen születésnapom táján filozofikus gondolatok árasztanak el. Bár már egyre kevesebben köszöntenek meg, ez egyre kevésbé zavar. Ami nem változott: még mindig keresem az utam, önmagam, és ilyenkor döbbenek rá, hogy megint egy évvel kevesebb időm maradt rá. Váratlanul döntök, és olyan hirtelen vagyok képes irányt váltani, hogy néha magamat sem tudom követni.  Anyukám, ha ezt olvasná biztosan csak annyit mondana: “Nem értem, nálunk senki nem volt ilyen a családban.” El kellene végre fogadnom, hogy menthetetlenül idealista vagyok. Nincs mese.

(Emlékszem serdülő koromban, a magamfajta 30 (na jó már 32) éveseket már iszonyú öregnek gondoltam, akik már mindent tudnak, és mindenen túl vannak. Okosak és tudják magukról, hogy kik ők, és merre tartanak. Most már persze egészen máshogyan látom ezt az élethelyzetet. Még mindig az utamat keresem, és csodálom azon szerencséseket, akiknek eddigre már sikerült rátalálniuk. Kis koromtól kezdve borzasztóan érdekelt az írott szöveg, és addig nyaggattam tanítónő anyukámat egy betűkirakóért – amivel megtanultam a betűket – , hogy óvodás koromban már magamnak olvastam Grimm, Benedek Elek, Andersen meséket. És attól kezdve mindent elolvastam a csokipapírtól a mosóporosdobozig. Később is faltam a regényeket, és borzasztóan élénk képzelőerővel elevenedtek fel bennem az olvasottak. Talán ennek köszönhetően sokat álmodoztam, vizualizáltam.)

Gyerekkorában az ember ösztönösen tudja mi az a tevékenység, amiben jól érzi magát, kibontakozhat bimbózó egyénisége, és amivel valószínűleg a legtöbb sikerélményt elérheti. Ha hagyják persze. Aztán valahogy a kor előrehaladtával ezt a képességét elveszíti. Vagy kinevelik belőle – puszta jószándékból egyébként -, mert a felnőttek tudják, mi lesz a jó nekik. (persze őket is alaposan átvágták, de ez egy másik poszt témája lenne.) Hallatszott a múltból: ” Legyél, fiam orvos, beteg ember mindig lesz!” vagy ” Legyél kőműves, házak mindig épülnek majd.” (Közben az építőipar soha nem látott mélyponton van, az egészségügy helyzetével inkább most nem dicsekszem.) Na, innen szép nyerni, gyerekek.

Mindebből azt látom csak, hogy korosztályomból milyen sokan csak vergődünk, és nem vagyunk a helyünkön. Tanulunk még ezt-azt, átképeznek még ezzé-azzá. Én a poroszos iskolarendszert, és a szocialista, tekintélyelvű gyermeknevelési elveket okolom. (“álmodozás, az élet megrontója”, ” tanulj, majd többre viszed”stb.). Tudom, hogy volt közben egy rendszerváltásnak nevezett valami, ami sok mindent alapjaiban felborított. Tudom, hogy nem takarózhatunk örökké ezzel, és nem foghatunk mindent másokra. (tanárokra, szülőkre, politikára). De jött az iskola, ahol instant, puszta lexikális információt döntöttek a fejünkbe, amit ma már egy kattintással leszedhetünk a netről. Jött a középiskola, ahol a köbre emelték az általános iskolai megtanulandó anyagmennyiséget. És csak nőtt az elolvasandó könyvhalom. Gondolkodásra nem maradt túl sok idő. Pályaválasztást az befolyásolta, milyen volt a jegy, és milyen a tanár. Azzá lettünk, ahova felvettek. Punktum.

Az egyetemen aztán nem sokra mentem biológián megtanult mélyreható rendszertani ismereteimmel, és senki se kérdezte, mit tudok a “zöldszemesostorosról”. 6-szor 10 hetet kellett túlélni, a vizsgaidőszakokat. (Élettan tankönyvemet most találtam meg 900 oldalnyi tömény szöveg.) És ez csak egy tantárgy volt a sok közül, ráadásul nem is a leghúzósabb. Ez igazi agymosás volt. Önvédő mechanizmusaid kikapcsolod, 10 hétig nem eszel, nem alszol, csak magolsz és lenyeled a megaláztatásokat. Nem számított semmi, csak a szakma, nem érdekelhetett más csak a tudomány. Nem volt különvélemény. A paternalizmust és hierarchiát is megtanultuk 6 plusz 3 év alatt. Csak, hogy tudjuk, hol a helyünk.

Államvizsga után aztán jött az újabb  hidegzuhany. Semmi sem úgy működik, ahogy bölcs professzoraink tanították. Magadra maradtál abban a káoszban, amit egészségügyi rendszernek neveznek, és próbálj boldogulni, ahogy tudsz. Nem kapsz már sem biztatást, sem kíméletet. Együttérzést meg főleg nem. Morzsánként csipegess fel minden gyakorlati tudást, és önbizalmad maradványait – a magad vagy betegeid kárán. A rendszer ilyen, és senkit nem érdekel, lelkiismereteddel hogyan számolsz el. Az öregek mindent visznek, és mindent jobban tudnak. Tűrj még vagy 10-20 évig, addigra talán már gerinced sem lesz. De családod biztosan nem.

Idealista vagyok, mert valószínűleg sokan hasonlóan vagyunk így ezzel – foglalkozástól függetlenül. De én vissza szeretném kapni gyermeki lelkesedésemet, hitemet az értelmes munkában, képzelőerőmet, kíváncsiságomat. Még mindig jobb most, mintha 90 évesen töprengenék hasonló kérdéseken, nem? Valószínűleg generációnk problémája ez. De, hajrá, innen szép nyerni.

Kultúránk lekicsinyli és jelentéktelennek tekinti a valójában kulcsfontosságú szülői munkát. Az emberek ezt egyszerű női feladatnak titulálják, amelyhez semmilyen különleges készségre nincs szükség. Nem csoda, hogy sok anya alig várja, hogy elszabadulhasson otthonról oda, ahol az “igazi történés ” zajlik. Ha a közfelfogás hirtelen változna, ha a gyermeknevelést naponta új kihívásokkal teli, értékes munkának látná mindenki, talán nem érezné sok anya, hogy bezárták évekre, és nem végez igazi “munkát”. De van-e annál izgalmasabb, mint figyelni egy gyermek intelligenciájának kibontakozását, örülni annak, amikor sikeresen túljut egy-egy újabb fejlődési lépcsőn? Létezik-e annál nagyobb kihívás és felelősség, mint érzelmeit megfelelően kezelni tudó, önálló személyiségek felnevelése?

Mitől fáradsz el, amikor egész nap a gyermekeddel játszottál? (mellesleg magától elkészült az ebéd, kimosódtak, kiteregetődtek ruhák stb.) Mert, ha jól szeretnéd csinálni, akkor kemény munka, mert amit a gyerek a játék során megtanul, később az életben is azokat a szabályokat követi majd. A játéka során ismerjük meg igazán gyerekeinket, türelmesen figyelni kell játékát, hagyni kell szabadon kiválasztani nem csak a játékeszközt, de a módot is, ahogy azzal játszani szeretne. Néha nagyon nehéz megállni, hogy ne  mutassuk meg – mi okos felnőttek-, hogyan is kell az adott játékkal játszani, még ebben is rákényszerítve akaratunkat. Ha egy ponton elakad, mi türelmetlenül megcsináljuk helyette, megfosztva őt az egyedül elvégzett feladat sikerélményétől. Gyakran frusztrált a gyerek, ha nem sikerül, amit szeretne, nekünk viszont türelmünk nincs kivárni a gyermek próbálkozásait, inkább “nagylelkűen” segítünk helyette. Ezzel megtanítjuk neki, hogyan adja fel később is próbálkozásait, és várja majd el, hogy szülei oldják meg helyette feladatait. Montessori szerint már három éves korra kiírtjuk gyermekeinkből a tanulás iránti vágyat, és új dolgok megismerése iránti lelkesedést. Az iskolát is unalmasnak és érdektelennek fogják tartani. A kisgyermeket döntően érzelmei vezérlik, nekünk felnőtteknek kell(ene) megtanítani, megfelelő módon kezelni ezeket.

Egy kissé ugyan hosszúra nyúlt – egyébként jó hangulatú – kirándulás után már otthon kezdődött a maratoni sírás. Látszólag minden különösebb ok nélkül. Sem én, sem a férjem nem értette miért toporzékol, és követeli, hogy felvegyem, bár tudta, hogy állapotom miatt egyre nehezebb 18 kg-ját emelgetni. Kérdeztük mi a baj, de csak sírt. Leülünk, ölembe veszem, de egyre hangosabban zokog. Hosszú percek teltek el, egyre hangosabban vergődik, fejét vállamba fúrta, orra folyik. A mindig türelmes férjem rászól, ami csak újabb olaj a tűzre. Érzem, hogy pulzusom egyre szaporább, és egyre feszültebb vagyok. Kérem, hogy hagyja abba, vagy mondja meg végre mi a baj. Tovább vergődik, és szól, hogy nem kap levegőt, fáj a torka. Felajánlottam egy korty vizet. Ekkor már a férjemet is nyugtatni kellett volna. Értetlenségünk és tehetetlenségünk tett bennünket egyre feszültebbé. Felugrottam a kanapéról. Fiam ekkor könnyei között kétségbesetten nyújtja utánam kezét, és fuldokolva-hüppögve mondja, hogy abba akarja hagyni, de nem tudja.”Nem tudom abbahagyni” – szinte bocsánatkérően nézett rám. Nagyon megsajnáltam szegényt, és szégyeltem magam. Hozzám bújt, majd hosszú percek után egyszer csak abbamaradt a sírás, és éreztem ahogy végre teljesen ellazul.  Majd felállt, ivott egy kortyot, és mintha mi sem történt volna legózni ment. Egy T-Rex-et alkotott, este pedig pillantok alatt elaludt. Utólag persze könnyű látni, mi lett volna helyes. A türelem nagy erény – lenne. 

Napi szinten borzasztóan nehéz megfelelően kezelni a sírásokat, amit könnyebb egyszerű hisztinek titulálni, és szülői szigorral elfojtani, vagy magára hagyni a gyereket, azaz megfosztani őt magunktól, aki a valódi vigaszt jelentené számunkra. Sokkal egyszerűbb megoldásokkal élünk, pedig végig kellene gondolni a sírás okát, mert lehet, hogy csak a felgyülemlett feszültségtől szeretne csemeténk így megszabadulni. Sírást követően ugyanis jelentősen csökkent kortizol hormonszint, mely stresszhelyzetben termelődik nagy mennyiségben. Nekünk is tiltották az érzelmek kimutatását? Miért válunk ilyenkor pillantok alatt dühössé, ingerültté? Talán saját szüleink is így reagáltak? Vesszük-e a fáradtságot, és merünk-e szembenézni saját gyerekkorunkkal? Mert akármennyire is tagadjuk, a gyereknevelés során újraéljük gyerekkorunkban átélt jó vagy rossz élményeket, hűségesen lemásoljuk a szülői példát. Képesek vagyunk ezeken felülemelkedni? Nagyon sokat tanulhatunk magunkról gyereknevelés során. Önismereti tréning az együtt töltött minden egyes nap. Vigasztaló azonban az a tudat, hogy nem kell tökéletes szülőnek lennünk, mert a gyerek megbocsát nekünk. Nagylelkűségből is leckét vehetünk tőlük.