Betiltanám a televízióban a híradókat. Egész évben, de különösen nyáron a politikai uborkaszezonban. Nap, mint nap első négy-öt hír gyilkosság, baleset, merénylet, rablás vagy ezek bírósági tárgyalása. (Ha ez sem tölti ki esetleg a műsoridőt, akkor néhány műhiba-ügyet mindig be lehet dobni.) Gyurta Dani világbajnoki címe miért utolsó a hírek sorában a sokadik gyilkossági sztori után, azt sosem fogom megérteni. Aztán következik a jó kis bulvárműsor a szilikon-modellekkel, irigyelt celebekkel, valósághősökkel. Ha pedig aznap nem ért minket baleset, és  nem raboltak ki, nem csapott belénk a villám, akkor ismerjük meg végre, mi manapság a színvonal, kik lesznek gyermekeink példaképei. Aztán jön a nyolcadik valóság-show, vagy a hetedik tehetség-kutató. Közben ismét híradó, ahol gyorsan öt percben megint felsorolják az aznapra szánt agresszióadagot, mielőtt végre párnánkra hajtjuk fejünket. A végén már azt sem hisszük el, hogy történnek jó dolgok is a nagyvilágban, hogy érdemes még gyermeket vállalni, hogy létezik bizalom és jószándék, hogy találunk még értékeket, hogy a sikeres élet záloga nem a drága nyaralás és a hibátlan külső.

Szerintem, ha kevesebbet néznénk TV-t főműsoridőben és inkább gyerekektől gondolkodását figyelnénk, sokkal kiegyensúlyozottabb világban élhetnénk. Nekik még nem szegi kedvüket a rossz időjárás.(Sebaj, majd megtanulják tőlünk.) Ők még örülnek minden reggel egy új napnak, mert a lehetőség benne van reggelekben. Csodálom a fiamat, mert ő úgy érzi, neki nagyon sok játéka van, pedig – mivel nem találok elveimhez illő játékokat – építőjátékokon, néhány kirakón, és autón kívül alig van más a szobájában. Felnőttként vajon miért nem elég sosem, annyi amennyi van? Miért nem tudunk örülni annak, amink van? Mi motivál egy csecsemőt, hogy a járás gyakorlásakor mindig újra és újra felálljon? Miért próbálja meg századszor is egymásra rakni a kockákat, ha azt tapasztalja, hogy a torony úgyis mindig ledől? Vajon megfordul-e a fejében, hogy úgysem fog sikerülni, hogy biztosan nem képes rá? Semmi gond, majd látni fogja szülei példáján, és el fogja lesni tőlük. Szavak nélkül is. Ahogyan egy macskakölyök a látszólag céltalan játéka során sajátítja el azokat a képességeket, melyekre kifejlett macskaként szüksége lesz. A gyermek is játéka során sajátítja el ezeket képességeket, számára a játék jelenti a felnőtt világ leképezését, a játék során szerzett tapasztalatokat, megtanult szabályokat a való életben is érvényesnek tartja majd.(Mi pedig mennyire érdektelennek gondoljuk a gyermekek játékát, és a könnyen a elérhető dolgokat “gyerekjátéknak” tituláljuk.)

Eleinte annyira leköti a kisdedet maga a toronyépítés, a járástanulás élménye, hogy ráeszmél: kitartással előbb-utóbb úgyis sikerülni fog. Megtapasztalja, hogy ne adja fel az első néhány kudarc után, és ne kezdjen csalódottságában valami könnyebb cél után nézni. Ezt azonban nem fogja megtanulni, ha a szüleit csak a siker érdekli, ha csak a végeredményért dicsérik meg, magáért az erőfeszítésért soha. Ebben a helyzetben is, mint annyi mindenben az önbizalom számít. Meg kell tanulnia, hogy a valódi sikerek sorozatos és gyakran ügyetlen kísérletekkel kezdődnek, ha a kisded valóban elhinné, hogy képtelen rá, sosem tanulna meg járni. Ezekből az erőfeszítésekből a gyermek nemcsak a kitartás fontosságát tanulja meg, hanem azt is, hogy bízzék saját  képességeiben és abban, hogy ezekkel biztosan sikert arat. A felnőttek világa miért csak a gyors, instant, látványos eredményeket értékeli? Miért vált annyira fontossá a külvilág véleménye és értékítélete? (folyt.köv.)

Kultúránk lekicsinyli és jelentéktelennek tekinti a valójában kulcsfontosságú szülői munkát. Az emberek ezt egyszerű női feladatnak titulálják, amelyhez semmilyen különleges készségre nincs szükség. Nem csoda, hogy sok anya alig várja, hogy elszabadulhasson otthonról oda, ahol az “igazi történés ” zajlik. Ha a közfelfogás hirtelen változna, ha a gyermeknevelést naponta új kihívásokkal teli, értékes munkának látná mindenki, talán nem érezné sok anya, hogy bezárták évekre, és nem végez igazi “munkát”. De van-e annál izgalmasabb, mint figyelni egy gyermek intelligenciájának kibontakozását, örülni annak, amikor sikeresen túljut egy-egy újabb fejlődési lépcsőn? Létezik-e annál nagyobb kihívás és felelősség, mint érzelmeit megfelelően kezelni tudó, önálló személyiségek felnevelése?

Mitől fáradsz el, amikor egész nap a gyermekeddel játszottál? (mellesleg magától elkészült az ebéd, kimosódtak, kiteregetődtek ruhák stb.) Mert, ha jól szeretnéd csinálni, akkor kemény munka, mert amit a gyerek a játék során megtanul, később az életben is azokat a szabályokat követi majd. A játéka során ismerjük meg igazán gyerekeinket, türelmesen figyelni kell játékát, hagyni kell szabadon kiválasztani nem csak a játékeszközt, de a módot is, ahogy azzal játszani szeretne. Néha nagyon nehéz megállni, hogy ne  mutassuk meg – mi okos felnőttek-, hogyan is kell az adott játékkal játszani, még ebben is rákényszerítve akaratunkat. Ha egy ponton elakad, mi türelmetlenül megcsináljuk helyette, megfosztva őt az egyedül elvégzett feladat sikerélményétől. Gyakran frusztrált a gyerek, ha nem sikerül, amit szeretne, nekünk viszont türelmünk nincs kivárni a gyermek próbálkozásait, inkább “nagylelkűen” segítünk helyette. Ezzel megtanítjuk neki, hogyan adja fel később is próbálkozásait, és várja majd el, hogy szülei oldják meg helyette feladatait. Montessori szerint már három éves korra kiírtjuk gyermekeinkből a tanulás iránti vágyat, és új dolgok megismerése iránti lelkesedést. Az iskolát is unalmasnak és érdektelennek fogják tartani. A kisgyermeket döntően érzelmei vezérlik, nekünk felnőtteknek kell(ene) megtanítani, megfelelő módon kezelni ezeket.

Egy kissé ugyan hosszúra nyúlt – egyébként jó hangulatú – kirándulás után már otthon kezdődött a maratoni sírás. Látszólag minden különösebb ok nélkül. Sem én, sem a férjem nem értette miért toporzékol, és követeli, hogy felvegyem, bár tudta, hogy állapotom miatt egyre nehezebb 18 kg-ját emelgetni. Kérdeztük mi a baj, de csak sírt. Leülünk, ölembe veszem, de egyre hangosabban zokog. Hosszú percek teltek el, egyre hangosabban vergődik, fejét vállamba fúrta, orra folyik. A mindig türelmes férjem rászól, ami csak újabb olaj a tűzre. Érzem, hogy pulzusom egyre szaporább, és egyre feszültebb vagyok. Kérem, hogy hagyja abba, vagy mondja meg végre mi a baj. Tovább vergődik, és szól, hogy nem kap levegőt, fáj a torka. Felajánlottam egy korty vizet. Ekkor már a férjemet is nyugtatni kellett volna. Értetlenségünk és tehetetlenségünk tett bennünket egyre feszültebbé. Felugrottam a kanapéról. Fiam ekkor könnyei között kétségbesetten nyújtja utánam kezét, és fuldokolva-hüppögve mondja, hogy abba akarja hagyni, de nem tudja.”Nem tudom abbahagyni” – szinte bocsánatkérően nézett rám. Nagyon megsajnáltam szegényt, és szégyeltem magam. Hozzám bújt, majd hosszú percek után egyszer csak abbamaradt a sírás, és éreztem ahogy végre teljesen ellazul.  Majd felállt, ivott egy kortyot, és mintha mi sem történt volna legózni ment. Egy T-Rex-et alkotott, este pedig pillantok alatt elaludt. Utólag persze könnyű látni, mi lett volna helyes. A türelem nagy erény – lenne. 

Napi szinten borzasztóan nehéz megfelelően kezelni a sírásokat, amit könnyebb egyszerű hisztinek titulálni, és szülői szigorral elfojtani, vagy magára hagyni a gyereket, azaz megfosztani őt magunktól, aki a valódi vigaszt jelentené számunkra. Sokkal egyszerűbb megoldásokkal élünk, pedig végig kellene gondolni a sírás okát, mert lehet, hogy csak a felgyülemlett feszültségtől szeretne csemeténk így megszabadulni. Sírást követően ugyanis jelentősen csökkent kortizol hormonszint, mely stresszhelyzetben termelődik nagy mennyiségben. Nekünk is tiltották az érzelmek kimutatását? Miért válunk ilyenkor pillantok alatt dühössé, ingerültté? Talán saját szüleink is így reagáltak? Vesszük-e a fáradtságot, és merünk-e szembenézni saját gyerekkorunkkal? Mert akármennyire is tagadjuk, a gyereknevelés során újraéljük gyerekkorunkban átélt jó vagy rossz élményeket, hűségesen lemásoljuk a szülői példát. Képesek vagyunk ezeken felülemelkedni? Nagyon sokat tanulhatunk magunkról gyereknevelés során. Önismereti tréning az együtt töltött minden egyes nap. Vigasztaló azonban az a tudat, hogy nem kell tökéletes szülőnek lennünk, mert a gyerek megbocsát nekünk. Nagylelkűségből is leckét vehetünk tőlük.

Mi az alapja a “nemi sztereotípiáknak”? Ki határozza meg mi a férfias és mi a nőies viselkedés? Lassan évszázadok óta folyik a vita arról, hogy a hormonális működés, vagy a szocializáció formál minket nőies nővé, férfias férfivá. Valószínűleg mindkettő, csak az arányokat nem sikerül még eddig tisztázni.

Miért nem sírhat egy kisfiú, ha elesik? Hiszen neki is ugyanúgy fáj, mint egy kislánynak. Miért nem ölelhetem át a fiam ugyanúgy, mint a lány lenne? Miért kellene tartanom attól, hogy lányosan nevelem? Miért nézzük el, és néha még jutalmazunk is egy kislányt, ha fiúsan viselkedik? Miért tartunk férfiatlannak egy férfit, ha felvállalja érzéseit? Egy férfi társaság egy ivós buli után tud nagyon tanulságos lenni. Egy-két hímnemű tag pirkadat felé valószínűleg sírva kesereg, a többi meg próbál lelket önteni beléjük. Józanul ilyet sose tennének. Miért is nem?

A családban az anya teremti meg az érzelmi biztonságot, tanítja meg fiát érzelmei kimutatására, amitől a család működőképes lesz. Beszélget és játszik fiával. Ebben az idilli kapcsolatban nincs rivalizálás, versengés, csak összebújás van. Az első évek különösen meghatározóak a gyermek – legyen az fiú vagy lány – érzelmi fejlődésben, későbbi magabiztosságában. Majd az óvodás-kor felé az apa egyre nagyobb szerepet kap. Azt, hogy végül milyen lesz az anya-fiú kapcsolat, lényegében az apa személyisége határozza meg. Az apa lesz az első számú játszótárs, aki más – sokkal jobb – játékokat talál ki, akivel lehet autókat és bunkit építeni. Az igazi példakép, aki mindenre tudja a választ, és aki felállítja a szabályokat.

Az az apa, aki valódi figyelemmel tud odafordulni fiához. Aki önzetlenül törődik vele, akinek a szeretetéért nem kell nap, mint nap megküzdeni és bizonyítani. Nem az az apa, aki mást akar faragni fiából, mint aki. Nem az az apa, akivel versenyre kell kelni nap, mint nap. És nem az az apa, aki mindig azt bizonyítja, hogy mennyivel férfiasabb és jobb a fiánál. A szerető apa időnként hagyja nyerni is. Elismeri fia képességeit és bátorítja még akkor is, ha nem az általa elvárt adottságokban jeleskedik – egy pillanatig sem tartva attól, hogy tekintélyén ezáltal esik csorba. Nem szigorral és fenyítéssel akar tiszteletet kivívni. A félelem és tisztelet kizárja egymást. Önmagában a hagyományos értelemben vett “férfiasság”, meleg érzelmi kapcsolat nélkül nem segíti a férfias magatartás kialakulását. Hogyan tanulja meg hát  akkor a fiú, hogy milyen a férfi-szerep?

Abból, ahogy apja a feleségéhez viszonyul. Ha érzi és látja, hogy  anyja nőként is jól érzi magát a bőrében. Ha tudja, hogy ugyanúgy része a családnak, mint a férje, és mindketten hitelesek tudnak lenni nemi szerepeikben. Ha nem harc és verseny dúl köztük, hanem egység és következetesség. Ha a családban nincs zsarnok és nincs rabszolga. Őszinték egymásról, és nincs szükség szerepjátszásra, manipulációkra. Sőt. Szükség esetén a megfelelő mederben tartva a negatív érzéseknek is utat engednek.

Talcott Parsons neves szociológus fejtette ki, hogy az apa két legfontosabb  funkciója: a társadalmi normák bevitele a családba, valamint hogy szeretete és fegyelmezése révén megszüntesse, vagy átformálja a függőségi anya-fia viszonyt. Ő lépteti ki fiát a családból a “valódi életbe”, hogy mindazt, amit szüleitől megtanult kamatoztatni tudja. Bátorításával – ha kell szigorával – biztosítja, hogy fia megfelelő önkontrollal rendelkezzen ahhoz, hogy betartsa a legfontosabb társadalmi szabályokat és normákat.