A keleti spiritualisták szerint:  „A nevelés igazi meghatározása: kihozni azt, ami a bensőnkben van”. A mai nyugati társadalomban nem így nevelik a gyerekeket. Nem az a cél, hogy kihozzák a gyermekből a tehetségét, vagy engedjék kimutatni érzelmeit, hanem megtanítják (kényszerítik) elrejteni azokat, hogy olyan ember legyen, mint amilyet a társadalom elvár, aki maradéktalanul alkalmazkodik a környezethez, amelyben élünk. Ha így cselekszünk, nemcsak magunkat romboljuk le, hanem egy új, szellemileg magasan fejlett és szabadabb világ eszméje is leomlik.

Lassan 6 hetes kisfiam szinte még nem aludt az ágyában. Testközeben van egész nap: hordozókendőben pihen, vagy szoptatom, vagy mellettünk alszik. (apja mellett többnyire, hiszen a nagynak legalább éjszakára jár anya) De mit szól ehhez egy 5 éves testvér?

Kreativitásának hála, a figyelemfelkeltés hihetetlen tárházát vonultatta fel eddig. A nyugodt – néha túl jó – gyerek hihetetlen metamorfózissal vált éjszakánként egy tomboló kisördöggé. Többször is felébredt éjszaka kontrollálhatatlan zokogás, és vergődés közepette. Szinte ijesztő volt az féktelen düh és indulat, ami elszabadult ilyenkor ott a szobában. Én, az “okos fölnőtt”, pedig tehetetlenül néztem, és csak vártam, hogy végre elmúljon. Nem segített sem ölelés, sem csitítgatás, hiszen utat kell engedni ezeknek – valljuk be – bennünk is tomboló, fájdalmas érzelmeknek, amit a gyermeki lét jelent/jelentett. Sokkal jobb most megtanulni, mert később talán sokkal destruktívabb, önpusztító formában törhet utat magának. Vajon mi lehet a felnőttkori önbizalomhiány, az esetleges depresszió és szorongás, a párkapcsolati  féltékenység, a szomatizációs problémák, a meg-nem-értettség hátterében?

Most már azt gondoljuk, hogy a felelősségteljes felnőttkorhoz képest a gyerekkor csupa játék, móka és kacagás volt. Pedig anno nem úgy éltük meg. Becsapja magát az, aki ezt nem ismeri be még önmagának sem. A biztonságos, paradicsomi méhen belüli környezetből, egy keserves út után csöppenünk ebbe a cseppet sem emberbarát világba, ahol egyedül kell lélegeznünk, táplálkoznunk, és aludnunk. Meg kell küzdenünk a magány érzésével a rideg, de csillogó, himbálózó idétlen fityegőkkel telepakolt kiságyban, hiszen csak kb. 20 cm-re látunk, távolabb ijesztő, homályos árnyak mozognak. Aztán a tehetetlenség élményével, hiszen nem tudunk mozogni, nem érünk el semmit, teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Később meg kell küzdenünk a kudarcokkal, hogy a járás tanulásakor Isten tudja hányszor elesünk, a finommozgások fejlődése során ledől, leesik, elgurul minden. Majd a beszéd tanulása során azzal, hogy nem értenek meg, vagy teljesen félreértenek. A közösségbe kerülés, a családból való kiszakadás szeparációs szorongása szintén a személyiségünk részévé válhat. Aztán a testvér érkezésével felborul a nyugodt, biztonságos kis életünk, úgy érezzük megfosztanak a szülői szeretettől, legalábbis osztoznunk kell benne, újra meg kell határozni magunkat és helyünket a családban.

Lehetne tovább sorolni azokat a frusztrációkat, amelyeket mindannyiunknak le kell(ett) küzdenie. Ha ehhez adott egy segítő, támogató közeg (család, óvónő, tanár), és lehetőség az érzelmeink kifejezésére, akkor kompetens felnőtté válhatunk. Olyan egészséges emberré, akinek személyiségét nem bénítja meg a felhalmozott, elnyomott keserűség, aki olyan szakmát/hivatást választ, amit szeret, olyan munkát végez, mely sikerélményt ad számára, és képes is sikereit megélni.

A holisztikus szemlélet a testi és lelki jólét egységét hangsúlyozza. Hiába kapunk meg/szerzünk meg minden testi jólétünket szolgáló földi jószágot, ha pszichés szükségleteink kielégítetlenek maradnak. Az Internet digitalizált on-line világában mi adhatjuk meg gyerekeink számára a pszichés biztonságot a magabiztos felnőtté váláshoz, és azokat a pszichés kapaszkodókat is, amik segítik őket eligazodni az értékrend nélküli fogyasztói társadalomban. Tőlünk tanulják meg azokat a megküzdési mechanizmusokat, melyek később átsegítik őket a különböző krízishelyzeteken. A XXI. században egészségünket a pszichés stresszorok veszélyeztetik, a gyógyulásunkat szintén pszichés állapotunk, személyiségünkből adódó gondolkodásunk akadályozza.

Kultúránk lekicsinyli és jelentéktelennek tekinti a valójában kulcsfontosságú szülői munkát. Az emberek ezt egyszerű női feladatnak titulálják, amelyhez semmilyen különleges készségre nincs szükség. Nem csoda, hogy sok anya alig várja, hogy elszabadulhasson otthonról oda, ahol az “igazi történés ” zajlik. Ha a közfelfogás hirtelen változna, ha a gyermeknevelést naponta új kihívásokkal teli, értékes munkának látná mindenki, talán nem érezné sok anya, hogy bezárták évekre, és nem végez igazi “munkát”. De van-e annál izgalmasabb, mint figyelni egy gyermek intelligenciájának kibontakozását, örülni annak, amikor sikeresen túljut egy-egy újabb fejlődési lépcsőn? Létezik-e annál nagyobb kihívás és felelősség, mint érzelmeit megfelelően kezelni tudó, önálló személyiségek felnevelése?

Mitől fáradsz el, amikor egész nap a gyermekeddel játszottál? (mellesleg magától elkészült az ebéd, kimosódtak, kiteregetődtek ruhák stb.) Mert, ha jól szeretnéd csinálni, akkor kemény munka, mert amit a gyerek a játék során megtanul, később az életben is azokat a szabályokat követi majd. A játéka során ismerjük meg igazán gyerekeinket, türelmesen figyelni kell játékát, hagyni kell szabadon kiválasztani nem csak a játékeszközt, de a módot is, ahogy azzal játszani szeretne. Néha nagyon nehéz megállni, hogy ne  mutassuk meg – mi okos felnőttek-, hogyan is kell az adott játékkal játszani, még ebben is rákényszerítve akaratunkat. Ha egy ponton elakad, mi türelmetlenül megcsináljuk helyette, megfosztva őt az egyedül elvégzett feladat sikerélményétől. Gyakran frusztrált a gyerek, ha nem sikerül, amit szeretne, nekünk viszont türelmünk nincs kivárni a gyermek próbálkozásait, inkább “nagylelkűen” segítünk helyette. Ezzel megtanítjuk neki, hogyan adja fel később is próbálkozásait, és várja majd el, hogy szülei oldják meg helyette feladatait. Montessori szerint már három éves korra kiírtjuk gyermekeinkből a tanulás iránti vágyat, és új dolgok megismerése iránti lelkesedést. Az iskolát is unalmasnak és érdektelennek fogják tartani. A kisgyermeket döntően érzelmei vezérlik, nekünk felnőtteknek kell(ene) megtanítani, megfelelő módon kezelni ezeket.

Egy kissé ugyan hosszúra nyúlt – egyébként jó hangulatú – kirándulás után már otthon kezdődött a maratoni sírás. Látszólag minden különösebb ok nélkül. Sem én, sem a férjem nem értette miért toporzékol, és követeli, hogy felvegyem, bár tudta, hogy állapotom miatt egyre nehezebb 18 kg-ját emelgetni. Kérdeztük mi a baj, de csak sírt. Leülünk, ölembe veszem, de egyre hangosabban zokog. Hosszú percek teltek el, egyre hangosabban vergődik, fejét vállamba fúrta, orra folyik. A mindig türelmes férjem rászól, ami csak újabb olaj a tűzre. Érzem, hogy pulzusom egyre szaporább, és egyre feszültebb vagyok. Kérem, hogy hagyja abba, vagy mondja meg végre mi a baj. Tovább vergődik, és szól, hogy nem kap levegőt, fáj a torka. Felajánlottam egy korty vizet. Ekkor már a férjemet is nyugtatni kellett volna. Értetlenségünk és tehetetlenségünk tett bennünket egyre feszültebbé. Felugrottam a kanapéról. Fiam ekkor könnyei között kétségbesetten nyújtja utánam kezét, és fuldokolva-hüppögve mondja, hogy abba akarja hagyni, de nem tudja.”Nem tudom abbahagyni” – szinte bocsánatkérően nézett rám. Nagyon megsajnáltam szegényt, és szégyeltem magam. Hozzám bújt, majd hosszú percek után egyszer csak abbamaradt a sírás, és éreztem ahogy végre teljesen ellazul.  Majd felállt, ivott egy kortyot, és mintha mi sem történt volna legózni ment. Egy T-Rex-et alkotott, este pedig pillantok alatt elaludt. Utólag persze könnyű látni, mi lett volna helyes. A türelem nagy erény – lenne. 

Napi szinten borzasztóan nehéz megfelelően kezelni a sírásokat, amit könnyebb egyszerű hisztinek titulálni, és szülői szigorral elfojtani, vagy magára hagyni a gyereket, azaz megfosztani őt magunktól, aki a valódi vigaszt jelentené számunkra. Sokkal egyszerűbb megoldásokkal élünk, pedig végig kellene gondolni a sírás okát, mert lehet, hogy csak a felgyülemlett feszültségtől szeretne csemeténk így megszabadulni. Sírást követően ugyanis jelentősen csökkent kortizol hormonszint, mely stresszhelyzetben termelődik nagy mennyiségben. Nekünk is tiltották az érzelmek kimutatását? Miért válunk ilyenkor pillantok alatt dühössé, ingerültté? Talán saját szüleink is így reagáltak? Vesszük-e a fáradtságot, és merünk-e szembenézni saját gyerekkorunkkal? Mert akármennyire is tagadjuk, a gyereknevelés során újraéljük gyerekkorunkban átélt jó vagy rossz élményeket, hűségesen lemásoljuk a szülői példát. Képesek vagyunk ezeken felülemelkedni? Nagyon sokat tanulhatunk magunkról gyereknevelés során. Önismereti tréning az együtt töltött minden egyes nap. Vigasztaló azonban az a tudat, hogy nem kell tökéletes szülőnek lennünk, mert a gyerek megbocsát nekünk. Nagylelkűségből is leckét vehetünk tőlük.