A keleti spiritualisták szerint:  „A nevelés igazi meghatározása: kihozni azt, ami a bensőnkben van”. A mai nyugati társadalomban nem így nevelik a gyerekeket. Nem az a cél, hogy kihozzák a gyermekből a tehetségét, vagy engedjék kimutatni érzelmeit, hanem megtanítják (kényszerítik) elrejteni azokat, hogy olyan ember legyen, mint amilyet a társadalom elvár, aki maradéktalanul alkalmazkodik a környezethez, amelyben élünk. Ha így cselekszünk, nemcsak magunkat romboljuk le, hanem egy új, szellemileg magasan fejlett és szabadabb világ eszméje is leomlik.

Lassan 6 hetes kisfiam szinte még nem aludt az ágyában. Testközeben van egész nap: hordozókendőben pihen, vagy szoptatom, vagy mellettünk alszik. (apja mellett többnyire, hiszen a nagynak legalább éjszakára jár anya) De mit szól ehhez egy 5 éves testvér?

Kreativitásának hála, a figyelemfelkeltés hihetetlen tárházát vonultatta fel eddig. A nyugodt – néha túl jó – gyerek hihetetlen metamorfózissal vált éjszakánként egy tomboló kisördöggé. Többször is felébredt éjszaka kontrollálhatatlan zokogás, és vergődés közepette. Szinte ijesztő volt az féktelen düh és indulat, ami elszabadult ilyenkor ott a szobában. Én, az “okos fölnőtt”, pedig tehetetlenül néztem, és csak vártam, hogy végre elmúljon. Nem segített sem ölelés, sem csitítgatás, hiszen utat kell engedni ezeknek – valljuk be – bennünk is tomboló, fájdalmas érzelmeknek, amit a gyermeki lét jelent/jelentett. Sokkal jobb most megtanulni, mert később talán sokkal destruktívabb, önpusztító formában törhet utat magának. Vajon mi lehet a felnőttkori önbizalomhiány, az esetleges depresszió és szorongás, a párkapcsolati  féltékenység, a szomatizációs problémák, a meg-nem-értettség hátterében?

Most már azt gondoljuk, hogy a felelősségteljes felnőttkorhoz képest a gyerekkor csupa játék, móka és kacagás volt. Pedig anno nem úgy éltük meg. Becsapja magát az, aki ezt nem ismeri be még önmagának sem. A biztonságos, paradicsomi méhen belüli környezetből, egy keserves út után csöppenünk ebbe a cseppet sem emberbarát világba, ahol egyedül kell lélegeznünk, táplálkoznunk, és aludnunk. Meg kell küzdenünk a magány érzésével a rideg, de csillogó, himbálózó idétlen fityegőkkel telepakolt kiságyban, hiszen csak kb. 20 cm-re látunk, távolabb ijesztő, homályos árnyak mozognak. Aztán a tehetetlenség élményével, hiszen nem tudunk mozogni, nem érünk el semmit, teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Később meg kell küzdenünk a kudarcokkal, hogy a járás tanulásakor Isten tudja hányszor elesünk, a finommozgások fejlődése során ledől, leesik, elgurul minden. Majd a beszéd tanulása során azzal, hogy nem értenek meg, vagy teljesen félreértenek. A közösségbe kerülés, a családból való kiszakadás szeparációs szorongása szintén a személyiségünk részévé válhat. Aztán a testvér érkezésével felborul a nyugodt, biztonságos kis életünk, úgy érezzük megfosztanak a szülői szeretettől, legalábbis osztoznunk kell benne, újra meg kell határozni magunkat és helyünket a családban.

Lehetne tovább sorolni azokat a frusztrációkat, amelyeket mindannyiunknak le kell(ett) küzdenie. Ha ehhez adott egy segítő, támogató közeg (család, óvónő, tanár), és lehetőség az érzelmeink kifejezésére, akkor kompetens felnőtté válhatunk. Olyan egészséges emberré, akinek személyiségét nem bénítja meg a felhalmozott, elnyomott keserűség, aki olyan szakmát/hivatást választ, amit szeret, olyan munkát végez, mely sikerélményt ad számára, és képes is sikereit megélni.

A holisztikus szemlélet a testi és lelki jólét egységét hangsúlyozza. Hiába kapunk meg/szerzünk meg minden testi jólétünket szolgáló földi jószágot, ha pszichés szükségleteink kielégítetlenek maradnak. Az Internet digitalizált on-line világában mi adhatjuk meg gyerekeink számára a pszichés biztonságot a magabiztos felnőtté váláshoz, és azokat a pszichés kapaszkodókat is, amik segítik őket eligazodni az értékrend nélküli fogyasztói társadalomban. Tőlünk tanulják meg azokat a megküzdési mechanizmusokat, melyek később átsegítik őket a különböző krízishelyzeteken. A XXI. században egészségünket a pszichés stresszorok veszélyeztetik, a gyógyulásunkat szintén pszichés állapotunk, személyiségünkből adódó gondolkodásunk akadályozza.

Minden gyerekkel új időszámítás kezdődik. Szülőként újra értékelünk mindent. Az élet apró dolgait is. Milyen pihentető is tud lenni 2-2,5 óra alvás egyhuzamban, milyen feszültségoldó lehet egy forró zuhany, és micsoda boldogság forrása tud lenni a CSEND. A gyerekek szülői önismeretfejlesztő képességeiről nem is beszélve, hiszen hamar rádöbbentenek bennünket: hogy türelmünk nem határtalan, kreativitásunk siralmas, problémamegoldó képességünk csapnivaló, spontaneitásunk kvázi nulla, és a stressztűrőképességünk sem a legjobb. Szóval ki is a felnőtt?

Azt hiszük az első után már tudunk mindent. Hamar kiderül, hogy semmit sem tudunk. Se róluk, se magunkról. Nem feltétlenül, vagy legalábbis nem szívesen valljuk be ezt, de azért jobb, ha legalább mi magunk a tudatában vagyunk. Valahogy, akkor jobban tűrjük a hisztit, az ellenkezést is. A higgadt szülői reakció lehet/lehetne a legjobb ellenszere a viselkedési problémáknak – meggyőződésem. Legyen szó testvérféltékenységről vagy az énhatárok feszegetéséről. Csak kevesen vagyunk képesek erre a gyakorlatban. Pedig a mi reakciónkat fogja a gyerek visszatükrözni. Szinte ijesztő néha saját gesztusaimat a nagyfiamban viszontlátni.

A kicsi most tanulja. Hát siralmas…