Legfontosabb gyermekünk számára, ha bízunk benne. Senki más nem fogja helyettünk megtenni. Ha a szülő szülőként is bízik önmagában, ezzel megalapozza gyermekének önbizalmát is. Ehhez azonban le kell győznünk a kísértést, hogy olyanná “faragjuk” a gyereket, amilyennek mi szeretnénk látni. A gyereknevelés inkább művészet, vagy egy kreatív vállalkozás, mint tudomány. Néha úgy érezzük a felelősség időnként már-már elviselhetetlen súllyal nehezednek ránk. Még a leghétköznapibb problémák is rémítő méreteket ölthetnek, és azt hisszük, hogy a gyerekünk egész jövőjét meghatározza. Legfontosabb feladat, hogy beleéljük magunkat a gyermek helyzetébe, hogy igazán megérthessük indítékait. Ha bízunk abban, hogy meg fogja állni a helyét az életben, ő is fog hinni képességeiben. Számára a biztonság forrása maga a szülő.
Ritka az olyan szeretet, ami mindig csak pozitív érzéseket kelt bennünk. Ezt el kell foganunk. Szüleinkkel, tanárainkkal szemben is ellentmondásos érzéseket tápláltunk/táplálunk, legtöbb esetben el kellett fojtanunk ezeket. A gyerek-szülői viszonyunkban az negatív érzéseket újra éljük, és akaratlanul is a gyerekre vetítjük. Utat kell engedni kell bizonyos határok között az ambivalens érzéseknek is, hogy ne 20 év múlva vágjanak fejünkhöz olyan élményeket, melyre már mi magunk aligha fogunk emlékezni. Ő annál inkább. Azonos nemű szülő-gyerek viszonyában különösen felszínre kerülhetnek ezek. Ha azonban vesszük a fáradtságot, és megpróbáljuk a gyerek nézőpontjából IS megvizsgálni a helyzetet, egészen más megvilágítást kaphat ugyanaz a szituáció. Erre azonban csak egy felnőtt elme képes, egy gyermektől nem várhatjuk, hogy azonosuljon a mi szempontjainkkal.
Legbanálisabb szituáció. Miért is kell köszönnie a négyévesnek a számára vadidegen embereknek? Berzenkedünk kicsit, “legközelebb köszönni fogsz, ugye?”. Aztán a következő napon szemrehányóan megkérdezi a gyerek, miért nem köszöntem én annak a sapkás bácsinak, – akit még soha életemben nem láttam-, de éppen rám nézett. Ezek azok a gyermekésszel felfoghatatlan szabályok, amiknek eleinte még eleget tesznek, mert MI kérjük őket erre, de igazán nem értik az értelmüket.
Normák és szabályok. Szeretünk szabályokat felállítani, mert sokkal könnyebb ezek iránt gyűlöletet érezni, mint olyasvalaki iránt, akihez erős érzelmek fűznek. Ráadásul mentesülünk az alól, hogy újra-újra megvizsgáljunk egy szituációt, és ahhoz illő legjobb döntést meghozzunk. Egy bizonyos ideig biztonságot jelenthetnek a kisgyermek számára is az ésszerű szabályok. Például, hogy lefekvés előtt tegyünk rendbe a játékokat, hogy holnap mindet megtaláljuk, és ne hasaljunk el egy autóalkatrészen. A jó szülő-gyerek kapcsolatban a gyermek engedelmeskedni fog ezeknek, de eleinte nem azért, mert maradéktalanul azonosult velük, hanem mert látja, hogy a szülőnek ez fontos, és nem akarja elveszíteni a számára legfontosabb személyek szeretetét. De mennyire fontosak ezek a szabályok a szülők számára? Valóban annyira fontosak? Valóban a mi használati tárgyaink (játékaink) is mindig katonás rendben sorakoznak? Vagy nekünk lehetnek kifogásaink? Ha valóban mindig mindent rendben tartunk, akkor igen, ez a szabály a család számára tényleg fontos, és akkor ezzel semmi probléma, a gyermek idővel valóban magáévá teszi és elfogadja.
Ellenkezésekor azonban meg kell értenünk az ő indítékait is. Ha mi magunk szorongunk attól, hogy óvodába menjen,(esetleg mi is szorongtunk annak idején?) akkor felerősítve a mi félelmeinket ő is hasonlóképpen fog reagálni. Ennek fényében kell(ene) a reggeli tiltakozására tekinteni. Ha nagyon fontos (túlságosan is) a szülő számára, hogy gyermeke jól teljesítsen az iskolában, mert úgy érzi, hogy csemetéje az életben csak így boldogulhat, lehetséges, hogy éppen az ellenkező hatást fogja kiváltani. A szülőnek is borzasztóan nehéz lehet elfogadni, hogy gyereke esetleg többre lenne képes. Meg kell azonban ismerni a gyerek nézőpontját. Őt nem lehet azzal meggyőzni, hogy 10-20 év múlva, majd neki lesz könnyebb, és egyszer hálás lesz majd nekünk ezért. (Valljuk be, mi sem hittük el annak idején, de most sem látjuk még mi lesz 15 év múlva.) A gyereknek csak a jelen számít, a szülei bizalma és elfogadása. Szomorú, amikor a szülők nem ismerik fel, milyen rettenetesen fontosak gyerekeiknek. Úgy érezhetik, szüleik számára az iskolai eredmények fontosabbak, mint ő maga. Vagy, ha a szülő a gyerek képességeit túlzóan meghaladó eredményeket vár el, elégedetlenségének, csalódottságának rendszeresen hangot adva, akkor olyan sérülést okozhat a gyerek bimbózó önbizalmán, mely valóban gátolni fogja boldogulását a későbbiekben.
Ilyen és hasonló nehézségek esetén át kell éreznünk gyermekünk szorongásait, rá kell döbbenünk bizonytalanságérzésére és félelmére, hogy nem elég fontos szüleinek, és nem fogadják el őt olyannak, amilyen.
Minden gyerekkel új időszámítás kezdődik. Szülőként újra értékelünk mindent. Az élet apró dolgait is. Milyen pihentető is tud lenni 2-2,5 óra alvás egyhuzamban, milyen feszültségoldó lehet egy forró zuhany, és micsoda boldogság forrása tud lenni a CSEND. A gyerekek szülői önismeretfejlesztő képességeiről nem is beszélve, hiszen hamar rádöbbentenek bennünket: hogy türelmünk nem határtalan, kreativitásunk siralmas, problémamegoldó képességünk csapnivaló, spontaneitásunk kvázi nulla, és a stressztűrőképességünk sem a legjobb. Szóval ki is a felnőtt?
