A keleti spiritualisták szerint:  „A nevelés igazi meghatározása: kihozni azt, ami a bensőnkben van”. A mai nyugati társadalomban nem így nevelik a gyerekeket. Nem az a cél, hogy kihozzák a gyermekből a tehetségét, vagy engedjék kimutatni érzelmeit, hanem megtanítják (kényszerítik) elrejteni azokat, hogy olyan ember legyen, mint amilyet a társadalom elvár, aki maradéktalanul alkalmazkodik a környezethez, amelyben élünk. Ha így cselekszünk, nemcsak magunkat romboljuk le, hanem egy új, szellemileg magasan fejlett és szabadabb világ eszméje is leomlik.

Lassan 6 hetes kisfiam szinte még nem aludt az ágyában. Testközeben van egész nap: hordozókendőben pihen, vagy szoptatom, vagy mellettünk alszik. (apja mellett többnyire, hiszen a nagynak legalább éjszakára jár anya) De mit szól ehhez egy 5 éves testvér?

Kreativitásának hála, a figyelemfelkeltés hihetetlen tárházát vonultatta fel eddig. A nyugodt – néha túl jó – gyerek hihetetlen metamorfózissal vált éjszakánként egy tomboló kisördöggé. Többször is felébredt éjszaka kontrollálhatatlan zokogás, és vergődés közepette. Szinte ijesztő volt az féktelen düh és indulat, ami elszabadult ilyenkor ott a szobában. Én, az “okos fölnőtt”, pedig tehetetlenül néztem, és csak vártam, hogy végre elmúljon. Nem segített sem ölelés, sem csitítgatás, hiszen utat kell engedni ezeknek – valljuk be – bennünk is tomboló, fájdalmas érzelmeknek, amit a gyermeki lét jelent/jelentett. Sokkal jobb most megtanulni, mert később talán sokkal destruktívabb, önpusztító formában törhet utat magának. Vajon mi lehet a felnőttkori önbizalomhiány, az esetleges depresszió és szorongás, a párkapcsolati  féltékenység, a szomatizációs problémák, a meg-nem-értettség hátterében?

Most már azt gondoljuk, hogy a felelősségteljes felnőttkorhoz képest a gyerekkor csupa játék, móka és kacagás volt. Pedig anno nem úgy éltük meg. Becsapja magát az, aki ezt nem ismeri be még önmagának sem. A biztonságos, paradicsomi méhen belüli környezetből, egy keserves út után csöppenünk ebbe a cseppet sem emberbarát világba, ahol egyedül kell lélegeznünk, táplálkoznunk, és aludnunk. Meg kell küzdenünk a magány érzésével a rideg, de csillogó, himbálózó idétlen fityegőkkel telepakolt kiságyban, hiszen csak kb. 20 cm-re látunk, távolabb ijesztő, homályos árnyak mozognak. Aztán a tehetetlenség élményével, hiszen nem tudunk mozogni, nem érünk el semmit, teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Később meg kell küzdenünk a kudarcokkal, hogy a járás tanulásakor Isten tudja hányszor elesünk, a finommozgások fejlődése során ledől, leesik, elgurul minden. Majd a beszéd tanulása során azzal, hogy nem értenek meg, vagy teljesen félreértenek. A közösségbe kerülés, a családból való kiszakadás szeparációs szorongása szintén a személyiségünk részévé válhat. Aztán a testvér érkezésével felborul a nyugodt, biztonságos kis életünk, úgy érezzük megfosztanak a szülői szeretettől, legalábbis osztoznunk kell benne, újra meg kell határozni magunkat és helyünket a családban.

Lehetne tovább sorolni azokat a frusztrációkat, amelyeket mindannyiunknak le kell(ett) küzdenie. Ha ehhez adott egy segítő, támogató közeg (család, óvónő, tanár), és lehetőség az érzelmeink kifejezésére, akkor kompetens felnőtté válhatunk. Olyan egészséges emberré, akinek személyiségét nem bénítja meg a felhalmozott, elnyomott keserűség, aki olyan szakmát/hivatást választ, amit szeret, olyan munkát végez, mely sikerélményt ad számára, és képes is sikereit megélni.

A holisztikus szemlélet a testi és lelki jólét egységét hangsúlyozza. Hiába kapunk meg/szerzünk meg minden testi jólétünket szolgáló földi jószágot, ha pszichés szükségleteink kielégítetlenek maradnak. Az Internet digitalizált on-line világában mi adhatjuk meg gyerekeink számára a pszichés biztonságot a magabiztos felnőtté váláshoz, és azokat a pszichés kapaszkodókat is, amik segítik őket eligazodni az értékrend nélküli fogyasztói társadalomban. Tőlünk tanulják meg azokat a megküzdési mechanizmusokat, melyek később átsegítik őket a különböző krízishelyzeteken. A XXI. században egészségünket a pszichés stresszorok veszélyeztetik, a gyógyulásunkat szintén pszichés állapotunk, személyiségünkből adódó gondolkodásunk akadályozza.

Legfontosabb gyermekünk számára, ha bízunk benne. Senki más nem fogja helyettünk megtenni. Ha a szülő szülőként is bízik önmagában, ezzel megalapozza gyermekének önbizalmát is.  Ehhez azonban le kell győznünk a kísértést, hogy olyanná “faragjuk” a gyereket, amilyennek mi szeretnénk látni. A gyereknevelés inkább művészet, vagy egy kreatív vállalkozás, mint tudomány. Néha úgy érezzük a felelősség időnként már-már elviselhetetlen súllyal nehezednek ránk. Még a leghétköznapibb problémák is rémítő méreteket ölthetnek, és azt hisszük, hogy a gyerekünk egész jövőjét meghatározza. Legfontosabb feladat, hogy beleéljük magunkat a gyermek helyzetébe, hogy igazán megérthessük indítékait. Ha bízunk abban, hogy meg fogja állni a helyét az életben, ő is fog hinni képességeiben. Számára a biztonság forrása maga a szülő.

Ritka az olyan szeretet, ami mindig csak pozitív érzéseket kelt bennünk. Ezt el kell foganunk. Szüleinkkel, tanárainkkal szemben is ellentmondásos érzéseket tápláltunk/táplálunk, legtöbb esetben el kellett fojtanunk ezeket. A gyerek-szülői viszonyunkban az negatív érzéseket újra éljük, és akaratlanul is a gyerekre vetítjük. Utat kell engedni kell bizonyos határok között az ambivalens érzéseknek is, hogy ne 20 év múlva vágjanak fejünkhöz olyan élményeket, melyre már mi magunk aligha fogunk emlékezni. Ő annál inkább. Azonos nemű szülő-gyerek viszonyában különösen felszínre kerülhetnek ezek. Ha azonban vesszük a fáradtságot, és megpróbáljuk a gyerek nézőpontjából IS megvizsgálni a helyzetet, egészen más megvilágítást kaphat ugyanaz a szituáció. Erre azonban csak egy felnőtt elme képes, egy gyermektől nem várhatjuk, hogy azonosuljon a mi szempontjainkkal.

Legbanálisabb szituáció. Miért is kell köszönnie a négyévesnek a számára vadidegen embereknek? Berzenkedünk kicsit, “legközelebb köszönni fogsz, ugye?”. Aztán a következő napon szemrehányóan megkérdezi a gyerek, miért nem köszöntem én annak a sapkás bácsinak, – akit még soha életemben nem láttam-, de éppen rám nézett. Ezek azok a gyermekésszel felfoghatatlan szabályok, amiknek eleinte még eleget tesznek, mert MI kérjük őket erre, de igazán nem értik az értelmüket.

Normák és szabályok. Szeretünk szabályokat felállítani, mert sokkal könnyebb ezek iránt gyűlöletet érezni, mint olyasvalaki iránt, akihez erős érzelmek fűznek. Ráadásul mentesülünk az alól, hogy újra-újra megvizsgáljunk egy szituációt, és ahhoz illő legjobb döntést meghozzunk. Egy bizonyos ideig biztonságot jelenthetnek a kisgyermek számára is az ésszerű szabályok. Például, hogy lefekvés előtt tegyünk rendbe a játékokat, hogy holnap mindet megtaláljuk, és ne hasaljunk el egy autóalkatrészen.  A jó szülő-gyerek kapcsolatban a gyermek engedelmeskedni fog ezeknek, de eleinte nem azért, mert maradéktalanul azonosult velük, hanem  mert látja, hogy a szülőnek ez fontos, és nem akarja elveszíteni a számára legfontosabb személyek szeretetét. De mennyire fontosak ezek a szabályok a szülők számára? Valóban annyira fontosak? Valóban a mi használati tárgyaink (játékaink) is mindig katonás rendben sorakoznak? Vagy nekünk lehetnek kifogásaink? Ha valóban mindig mindent rendben tartunk, akkor igen, ez a szabály  a család számára tényleg fontos, és akkor ezzel semmi probléma, a gyermek idővel valóban magáévá teszi és elfogadja.

Ellenkezésekor azonban meg kell értenünk az ő indítékait is. Ha mi magunk szorongunk attól, hogy óvodába menjen,(esetleg mi is szorongtunk annak idején?) akkor felerősítve a mi félelmeinket ő is hasonlóképpen fog reagálni. Ennek fényében kell(ene) a reggeli tiltakozására tekinteni. Ha nagyon fontos (túlságosan is) a szülő számára, hogy gyermeke jól teljesítsen az iskolában, mert úgy érzi, hogy csemetéje az életben csak így boldogulhat, lehetséges, hogy éppen az ellenkező hatást fogja kiváltani. A szülőnek is borzasztóan nehéz lehet elfogadni, hogy gyereke esetleg többre lenne képes. Meg kell azonban ismerni a gyerek nézőpontját. Őt nem lehet azzal meggyőzni, hogy 10-20 év múlva, majd neki lesz könnyebb, és egyszer hálás lesz majd nekünk ezért. (Valljuk be, mi sem hittük el annak idején, de most sem látjuk még mi lesz 15 év múlva.) A gyereknek csak a jelen számít, a szülei bizalma és elfogadása. Szomorú, amikor a szülők nem ismerik fel, milyen rettenetesen fontosak gyerekeiknek. Úgy érezhetik, szüleik számára az iskolai eredmények fontosabbak, mint ő maga. Vagy, ha a szülő a gyerek képességeit túlzóan meghaladó eredményeket vár el, elégedetlenségének, csalódottságának rendszeresen hangot adva, akkor olyan sérülést okozhat a gyerek bimbózó önbizalmán, mely valóban gátolni fogja boldogulását a későbbiekben.

Ilyen és hasonló nehézségek esetén át kell éreznünk gyermekünk szorongásait, rá kell döbbenünk bizonytalanságérzésére és félelmére, hogy nem elég fontos szüleinek, és nem fogadják el őt olyannak, amilyen.

Sajnos a szívinfarktus már nem csak a férfiak kiváltsága. A nők munkába állásával kiegyenlítődött a nemek közötti különbség. Bár kétségtelenül személyiségfüggő is (“A”típusú személyiség: maximalizmusra törekvő, teljesítményorientált, önbizalomhiánnyal küzdő, szorongó ), de eddig úgy  tartották, hogy a férfiak stressztűrő-képessége rosszabb, emiatt esendőbbek a szívérrendszeri betegségekkel szemben. Nos a nőket inkább a distressz veszélyezteti, azaz hogy nem megfelelően reagálnak a konfliktushelyzetekben, nem olyan választ adnak, mely a stressz szintjét csökkentené.

Míg egy férfi felveszi a kesztyűt és küzd, addig egy nő magára veszi és kiutat keres. Mérlegel és kételkedni kezd, képes-e rá egyáltalán. Ha sikert ér el  sem biztos, hogy magáénak érzi: csak szerencséje volt. Érzékenyebb, állandó megerősítésekre, pozitív visszajelzésekre van szüksége. Boldogulnia kell a munkahelyi intrikákkal, és az előítéletekkel: ha van gyereke azért, ha nincs azért. Egy férfi, ha elért valamit, elhiszi és tudja, hogy a siker az övé.  Egy gondterhelt férfi nyugodtan megteheti, hogy elmegy a haverokhoz inni vagy motorozni, és legfeljebb “most ne szóljatok hozzám” védelmébe menekül. Egy nő mit tehet? És mit egy anya? Munkahelyén legyen megbízható, magabiztos és jó munkaerő, de munka után ismét szerető, gyengéd, türelmes anya. Több fronton kell helyt állnia, nem vonulhat el, de nem is terhelheti szeretteire gondjait. És meg kell tanulnia “nem”-et mondani. Számomra ez volt a legnehezebb. Az egyik legnagyobb fokú stresszt az jelenti, ha olyan érzéseket, szerepeket kell mímelnünk, amik nem sajátjaink, ha nem azt tehetem és mondhatom, amit érzek és gondolok. Hogyan forduljak  este egy tőlem segítséget kérő beteghez empátiával, türelemmel, és elvárható gondossággal, ha 9 hónapos síró kisfiamat kell a fürdőkádban hagynom a legnagyobb játék közepén? Képes erre egy anya? Ha igen, milyen stressz árán?

Egy másik nagyon érdekes megfigyelés, ha a nő fárasztó, konkurenciaharcon alapuló munkahelyi kihívásokkal kerül szembe, kvázi “férfias” pozícióba kerül, megváltozik hormonrendszerének működése is. Relatív tesztoszteron-túlsúly miatt eltűnnek nőies idomai, haja megritkul, vonásai keményebbé vállnak, bőre vastagabb, szárazabb lesz. Hangja, orgánuma mélyül. Személyisége is megváltozhat. Sokan nem szeretik a női főnököket. Egy nőtől, nőies viselkedést várunk el. Ám, ha boldogulni szeretne a férfiak világában, úgy kell viselkednie, mint egy férfi, aki erőteljes, racionális, agresszív, független, határozott, versengő, miközben érzi, hogy ez jellemével teljesen ellentétes. Saját tapasztalatból tudom, amikor nőként egy hatalmas kihívásokkal teli vidéki körzetbe kerültem, ügyeltem, szakvizsgáztam, és már az első év végére hajam fénye megkopott, csomókban hullani kezdett, súlyom csökkent, fiúsabbá váltam a túlterheltség miatt. Minden előképzettség nélkül kellett pénzügyek téren is helytállnom, egyedül hadakozni a hivatalokkal, önkormányzatokkal. Az égvilágon senki nem foglalkozott vele, hogy otthon 9 hónapos gyermekem vár. Orvosként ugyan tudtam, hogy a természet törvényeit nem szabad figyelmen kívül hagyni, a férfias szerepek a nők lelkiállapotára és egészségére is kihatással vannak. Mégis az évek során saját káromon tanultam meg: ha elfogadom ezt a tényt, az jócskán megkönnyíti az életem.

De többségünknek előbb-utóbb munkába kell állnia. Mert mai társadalmunkban a pénzkereső állás, jelenti a munkát. Karl Marx óta. Mert, ha azt szeretném, hogy gyermekem tisztességes iskolába járjon, és megadhassak neki fizikai értelemben mindent, annak ára van. Egyébként a nyugati demokráciákban is nagyon sokunk korán munkába áll. Ezért van nagy szükség a babysitterek tömegére. Elit oktatásnak, elit nyaralásnak, életszínvonalnak bizony külföldön is ára van. Igen magas presztizst jelent egy férfinak, ha el mondhatja: az én feleségemnek nem kell dolgoznia. Olyan státusz-szimbólum ez, mint a luxus autó és  a luxus villa. Szóval társadalmunk szerepek sorát ossza ránk. A házimunka, gyermeknevelés presztizsét eddig nem igazán sikerült emelni. Ahogy a férfi és a női munkabéreket sem sikerült egyensúlyba hozni….Lúdas Matyit idézve: “Hol itt az igazság?” (folyt.köv.)