“Mindenki sokáig akar élni, de senki nem akar megöregedni.” - tartja a mondás. Régóta kutatjuk  mi a hosszú élet titka, génekben, táplálkozási szokásokban – ki borban, ki pálinkában – keresi a receptet. 1921-ben indult az USA Stanford Egyetemén egy nagy esetszámú kutatás, mely elsősorban azt vizsgálta, milyen kapcsolat van a személyiség és az egészség, illetve a különböző személyiségtípusok  és  a bejárt életút között. 

Már Hippocrates i.e. 400 körül 4 személyiségtípust különített el, és ezek alapján próbált betegséghajlamot társítani a különböző temperamentummal bíró személyekhez. A flegmatikus (“lassan járj tovább élsz”) ember nyugodt, elégedett az élettel, megfontolt, békés, kissé lusta, időnként bizonytalan, szemben a kolerikus típussal (“született vezéregyéniség”), aki végletekig hű az elveihez, nyugtalan, kitartó, ingerlékeny, indulatok, heves érzelmi reakciók jellemzik. A melankólikus jellem (“típikus gondolkodó”) inkább túlérzékeny, empatikus, csendes, önmagába forduló, inkább pesszimizmusra hajló, ellentétben a szangvinikus típussal (“nagy kanállal habzsolja az életet”), aki társaságfüggő, vidám, bizakodó, humoros, bőbeszédű, és meglehetősen könnyelmű. Galenus e viselkedésmintákhoz kapcsolta a szervrendszerek megbetegedéseit, így a flegmatikus embert a emésztőrendszer, nyirokkeringés megbetegedéseire tartotta hajlamosnak, a kolerikust epe és izületi bántalmakra. Tana szerint a melankólikus embert szorongásra, depresszióra való hajlam jellemzi és egyéb elsősorban idegrendszeri bajok, a szangvinikus típus nagy eséllyel betegszik meg szív -és érrendszeri betegségben.

A pszichoszomatika megkülönböztet “A” típusú személyiséget, a (“menedzser típust”) – mely azonban kissé félrevezető elnevezés manapság. Bárki lehet túlhajszolt, túlzottan versengő, és sokan vannak, akik képtelenek pihenni, lazítani, kikapcsolódni. Hirtelen indulatok, kitörések jellemzőek. Munka tölti ki gondolatait, a számokkal mérhető teljesítményt értékeli csupán, sikereit nem éli meg. Látszólag magabiztos, valójában komoly önbizalomhiánnyal küzd. Szív és érrendszeri problémákra hajlamosít ez a fajta viselkedésminta, infarktus, agyi érkatasztrófák gyakrabban fordulnak elő esetükben. Ha túl is élik a hirtelen rohamot, gyakran akkor sem képesek lassítani, változtatni életvitelükön, önpusztító szokásaikon.

A “C” típusú (cancer prone) személyiségszerkezettel élő ember végletekig kerüli a konfliktusokat, környezetével harmóniában él, és igyekszik mindig másoknak megfelelni. Negatív érzelmeit elfojtja, nem tartja helyénvalónak, másokért mindig képes harcolni, önmagáért soha. Saját szükségleteiről, szeretet és elismerés utáni vágyáról egyszerűen nem vesz tudomást. A pszichológia daganatra hajlamos személyiségnek tartja, a betegséggel szembeni megküzdési mechanizmusait is a kevésbé hatékony elkerülő, tagadó attitűd jellemzi. Negatív érzelmeit olyankor sem képes kiadni, amikor igazán szükség lenne rá.

Modern klasszikus medicinában is próbálunk az egyén testalkatából következtetni arra,hogy milyen típusú betegségekre hajlamosít, és a primer prevenciós (megelőző) terápiás tervet ennek megfelelően egyénre szabni. A hasi u.n.” alma-típusú” elhízást elsősorban anyagcsere-betegségek szempontjából tartjuk rizikósnak. Elsősorban cukorbetegség és zsíranyagcsere tüneteit keressük, illetve próbáljuk elsősorban megelőzni a betegség, másodsorban a szövődmények kialakulását. A széles, “hordómellkas”, széles nyak, pirospozsgás arc tüdőbetegségre, feltűnően, magas vékony alkat, hosszú végtagokkal, laza ízületekkel kötőszöveti rendellenességre utalhat. Vastag nyak, nagy szemek a pajzsmirigy működésének zavarait rejtheti stb.

A fenti rendhagyónak mondható tanulmány 1921-től egy akkor 3-9 éves korcsoportban követte nyomon az egyének sorsát, a bejárt életutat. A kutatók szerint a legerőteljesebben befolyásoló személyiségjegynek a lelkiismeretesség, a célokhoz való ragaszkodás, a kitartó munka, rendszeresség és megbízhatóság bizonyult. Nem azok éltek a legtovább, akik könnyedén, lazán vették az életet, hanem akik mindig reális célokat tűztek ki maguk elé, következetesen lépésről lépésre elérve, újabb és újabb sikerélményként élték meg őket.

Első lépésként jobb, ha sutba vágjuk állandó aggodalmaskodásainkat, szorongásainkat, hiszen talán éppen ezek akadályoznak vágyaink megvalósításában, és az így felszabaduló energiáinkat is a megvalósítandó cél elérésére összpontosíthatjuk. Sosem késő felismerni önmagunkban a károsító, gátló személyiségjegyeket, és maximalizálni a fejlődést elősegítő pozitív tulajdonságainkat egy egészségesebb életút felé. Persze a kutatás is rámutat, hogy sosem késő változtatni, hiszen személyiségünk összetett, folyamatosan változik, nem merev, kőbe vésett tulajdonságokból tevődik össze. Nyilván nem lehet egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltoztatni reakcióinkat, érzelmeink megélésének intenzitását, de a “gondolatnagytakarítást”  sosem késő elkezdeni.

Sajnos a szívinfarktus már nem csak a férfiak kiváltsága. A nők munkába állásával kiegyenlítődött a nemek közötti különbség. Bár kétségtelenül személyiségfüggő is (“A”típusú személyiség: maximalizmusra törekvő, teljesítményorientált, önbizalomhiánnyal küzdő, szorongó ), de eddig úgy  tartották, hogy a férfiak stressztűrő-képessége rosszabb, emiatt esendőbbek a szívérrendszeri betegségekkel szemben. Nos a nőket inkább a distressz veszélyezteti, azaz hogy nem megfelelően reagálnak a konfliktushelyzetekben, nem olyan választ adnak, mely a stressz szintjét csökkentené.

Míg egy férfi felveszi a kesztyűt és küzd, addig egy nő magára veszi és kiutat keres. Mérlegel és kételkedni kezd, képes-e rá egyáltalán. Ha sikert ér el  sem biztos, hogy magáénak érzi: csak szerencséje volt. Érzékenyebb, állandó megerősítésekre, pozitív visszajelzésekre van szüksége. Boldogulnia kell a munkahelyi intrikákkal, és az előítéletekkel: ha van gyereke azért, ha nincs azért. Egy férfi, ha elért valamit, elhiszi és tudja, hogy a siker az övé.  Egy gondterhelt férfi nyugodtan megteheti, hogy elmegy a haverokhoz inni vagy motorozni, és legfeljebb “most ne szóljatok hozzám” védelmébe menekül. Egy nő mit tehet? És mit egy anya? Munkahelyén legyen megbízható, magabiztos és jó munkaerő, de munka után ismét szerető, gyengéd, türelmes anya. Több fronton kell helyt állnia, nem vonulhat el, de nem is terhelheti szeretteire gondjait. És meg kell tanulnia “nem”-et mondani. Számomra ez volt a legnehezebb. Az egyik legnagyobb fokú stresszt az jelenti, ha olyan érzéseket, szerepeket kell mímelnünk, amik nem sajátjaink, ha nem azt tehetem és mondhatom, amit érzek és gondolok. Hogyan forduljak  este egy tőlem segítséget kérő beteghez empátiával, türelemmel, és elvárható gondossággal, ha 9 hónapos síró kisfiamat kell a fürdőkádban hagynom a legnagyobb játék közepén? Képes erre egy anya? Ha igen, milyen stressz árán?

Egy másik nagyon érdekes megfigyelés, ha a nő fárasztó, konkurenciaharcon alapuló munkahelyi kihívásokkal kerül szembe, kvázi “férfias” pozícióba kerül, megváltozik hormonrendszerének működése is. Relatív tesztoszteron-túlsúly miatt eltűnnek nőies idomai, haja megritkul, vonásai keményebbé vállnak, bőre vastagabb, szárazabb lesz. Hangja, orgánuma mélyül. Személyisége is megváltozhat. Sokan nem szeretik a női főnököket. Egy nőtől, nőies viselkedést várunk el. Ám, ha boldogulni szeretne a férfiak világában, úgy kell viselkednie, mint egy férfi, aki erőteljes, racionális, agresszív, független, határozott, versengő, miközben érzi, hogy ez jellemével teljesen ellentétes. Saját tapasztalatból tudom, amikor nőként egy hatalmas kihívásokkal teli vidéki körzetbe kerültem, ügyeltem, szakvizsgáztam, és már az első év végére hajam fénye megkopott, csomókban hullani kezdett, súlyom csökkent, fiúsabbá váltam a túlterheltség miatt. Minden előképzettség nélkül kellett pénzügyek téren is helytállnom, egyedül hadakozni a hivatalokkal, önkormányzatokkal. Az égvilágon senki nem foglalkozott vele, hogy otthon 9 hónapos gyermekem vár. Orvosként ugyan tudtam, hogy a természet törvényeit nem szabad figyelmen kívül hagyni, a férfias szerepek a nők lelkiállapotára és egészségére is kihatással vannak. Mégis az évek során saját káromon tanultam meg: ha elfogadom ezt a tényt, az jócskán megkönnyíti az életem.

De többségünknek előbb-utóbb munkába kell állnia. Mert mai társadalmunkban a pénzkereső állás, jelenti a munkát. Karl Marx óta. Mert, ha azt szeretném, hogy gyermekem tisztességes iskolába járjon, és megadhassak neki fizikai értelemben mindent, annak ára van. Egyébként a nyugati demokráciákban is nagyon sokunk korán munkába áll. Ezért van nagy szükség a babysitterek tömegére. Elit oktatásnak, elit nyaralásnak, életszínvonalnak bizony külföldön is ára van. Igen magas presztizst jelent egy férfinak, ha el mondhatja: az én feleségemnek nem kell dolgoznia. Olyan státusz-szimbólum ez, mint a luxus autó és  a luxus villa. Szóval társadalmunk szerepek sorát ossza ránk. A házimunka, gyermeknevelés presztizsét eddig nem igazán sikerült emelni. Ahogy a férfi és a női munkabéreket sem sikerült egyensúlyba hozni….Lúdas Matyit idézve: “Hol itt az igazság?” (folyt.köv.)