“Mindenki sokáig akar élni, de senki nem akar megöregedni.” - tartja a mondás. Régóta kutatjuk  mi a hosszú élet titka, génekben, táplálkozási szokásokban – ki borban, ki pálinkában – keresi a receptet. 1921-ben indult az USA Stanford Egyetemén egy nagy esetszámú kutatás, mely elsősorban azt vizsgálta, milyen kapcsolat van a személyiség és az egészség, illetve a különböző személyiségtípusok  és  a bejárt életút között. 

Már Hippocrates i.e. 400 körül 4 személyiségtípust különített el, és ezek alapján próbált betegséghajlamot társítani a különböző temperamentummal bíró személyekhez. A flegmatikus (“lassan járj tovább élsz”) ember nyugodt, elégedett az élettel, megfontolt, békés, kissé lusta, időnként bizonytalan, szemben a kolerikus típussal (“született vezéregyéniség”), aki végletekig hű az elveihez, nyugtalan, kitartó, ingerlékeny, indulatok, heves érzelmi reakciók jellemzik. A melankólikus jellem (“típikus gondolkodó”) inkább túlérzékeny, empatikus, csendes, önmagába forduló, inkább pesszimizmusra hajló, ellentétben a szangvinikus típussal (“nagy kanállal habzsolja az életet”), aki társaságfüggő, vidám, bizakodó, humoros, bőbeszédű, és meglehetősen könnyelmű. Galenus e viselkedésmintákhoz kapcsolta a szervrendszerek megbetegedéseit, így a flegmatikus embert a emésztőrendszer, nyirokkeringés megbetegedéseire tartotta hajlamosnak, a kolerikust epe és izületi bántalmakra. Tana szerint a melankólikus embert szorongásra, depresszióra való hajlam jellemzi és egyéb elsősorban idegrendszeri bajok, a szangvinikus típus nagy eséllyel betegszik meg szív -és érrendszeri betegségben.

A pszichoszomatika megkülönböztet “A” típusú személyiséget, a (“menedzser típust”) – mely azonban kissé félrevezető elnevezés manapság. Bárki lehet túlhajszolt, túlzottan versengő, és sokan vannak, akik képtelenek pihenni, lazítani, kikapcsolódni. Hirtelen indulatok, kitörések jellemzőek. Munka tölti ki gondolatait, a számokkal mérhető teljesítményt értékeli csupán, sikereit nem éli meg. Látszólag magabiztos, valójában komoly önbizalomhiánnyal küzd. Szív és érrendszeri problémákra hajlamosít ez a fajta viselkedésminta, infarktus, agyi érkatasztrófák gyakrabban fordulnak elő esetükben. Ha túl is élik a hirtelen rohamot, gyakran akkor sem képesek lassítani, változtatni életvitelükön, önpusztító szokásaikon.

A “C” típusú (cancer prone) személyiségszerkezettel élő ember végletekig kerüli a konfliktusokat, környezetével harmóniában él, és igyekszik mindig másoknak megfelelni. Negatív érzelmeit elfojtja, nem tartja helyénvalónak, másokért mindig képes harcolni, önmagáért soha. Saját szükségleteiről, szeretet és elismerés utáni vágyáról egyszerűen nem vesz tudomást. A pszichológia daganatra hajlamos személyiségnek tartja, a betegséggel szembeni megküzdési mechanizmusait is a kevésbé hatékony elkerülő, tagadó attitűd jellemzi. Negatív érzelmeit olyankor sem képes kiadni, amikor igazán szükség lenne rá.

Modern klasszikus medicinában is próbálunk az egyén testalkatából következtetni arra,hogy milyen típusú betegségekre hajlamosít, és a primer prevenciós (megelőző) terápiás tervet ennek megfelelően egyénre szabni. A hasi u.n.” alma-típusú” elhízást elsősorban anyagcsere-betegségek szempontjából tartjuk rizikósnak. Elsősorban cukorbetegség és zsíranyagcsere tüneteit keressük, illetve próbáljuk elsősorban megelőzni a betegség, másodsorban a szövődmények kialakulását. A széles, “hordómellkas”, széles nyak, pirospozsgás arc tüdőbetegségre, feltűnően, magas vékony alkat, hosszú végtagokkal, laza ízületekkel kötőszöveti rendellenességre utalhat. Vastag nyak, nagy szemek a pajzsmirigy működésének zavarait rejtheti stb.

A fenti rendhagyónak mondható tanulmány 1921-től egy akkor 3-9 éves korcsoportban követte nyomon az egyének sorsát, a bejárt életutat. A kutatók szerint a legerőteljesebben befolyásoló személyiségjegynek a lelkiismeretesség, a célokhoz való ragaszkodás, a kitartó munka, rendszeresség és megbízhatóság bizonyult. Nem azok éltek a legtovább, akik könnyedén, lazán vették az életet, hanem akik mindig reális célokat tűztek ki maguk elé, következetesen lépésről lépésre elérve, újabb és újabb sikerélményként élték meg őket.

Első lépésként jobb, ha sutba vágjuk állandó aggodalmaskodásainkat, szorongásainkat, hiszen talán éppen ezek akadályoznak vágyaink megvalósításában, és az így felszabaduló energiáinkat is a megvalósítandó cél elérésére összpontosíthatjuk. Sosem késő felismerni önmagunkban a károsító, gátló személyiségjegyeket, és maximalizálni a fejlődést elősegítő pozitív tulajdonságainkat egy egészségesebb életút felé. Persze a kutatás is rámutat, hogy sosem késő változtatni, hiszen személyiségünk összetett, folyamatosan változik, nem merev, kőbe vésett tulajdonságokból tevődik össze. Nyilván nem lehet egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltoztatni reakcióinkat, érzelmeink megélésének intenzitását, de a “gondolatnagytakarítást”  sosem késő elkezdeni.

A negatív gondolatok mérgeznek és betegítik  meg lelkünket, a negatív önszuggessziók akadályoznak meg bennünket abban is, hogy sikeresek legyünk. Takarózhatunk azzal, hogy “de hát magyarok vagyunk”, minek örüljek, semmi okom rá, nem vagyok olyan helyzetben, ide születem. Aztán jönnek a” bezzegek”: a másiknak mennyivel jobb, mennyivel könnyebb, sokkal szerencsésebb. Majd következnek a “ha”-k: ha több pénzem lenne én se keseregnék, ha nem ide születtem volna, ha engem is támogattak volna, ha lett volna hátszelem.stb. Ettől is csak magyarabbak leszünk, nem igaz?

Naná, hogy sokkal könnyebb kifogásokat gyártani ahelyett, hogy kitakarítanák gondolatainkat is, ahogy a lakásunkat is. Egy cseppet sem könnyű, senki nem mondja. Pedig semmibe sem kerül. Sokkal könnyebb panaszkodni, ezáltal energiát leszívni másoktól. De ez nem megoldás, a probléma gyökere, a kishitűségünkből eredő negatív gondolatok tovább mérgeznek bennünket. Időset, fiatalt egyaránt. Orvosként az bizonyult számomra a legnehezebbnek, amikor  éreztem a tehetetlenséget, hogy nincs lehetőségem az emberek negatív gondolatain változtatni. Az embert szkepticizmusa, önkorlátozó hiedelmei gátolják meg céljai megvalósulásában. Gyógyulásába vetett hitével, hozzáállásának megváltoztatásával többet tehetne önmagáért, mint bármely gyógyszer vagy orvosi beavatkozás. Sokunk sajnos nem hozta magával otthonról ezt a képességet, de még az orvosi egyetemen sem tanítják. A pszichés folyamatokról, hatékony mindennapi problémamegoldó stratégiákról, megküzdési mechanizmusokról vajmi kevés szó esik. Ahogy arról sem, hogyan segítsünk magunkon, hogy segíthessünk másoknak: honnan töltsem fel azokat az energiatartalékokat, amit napi átlag 60-70 ember panaszának  figyelmes meghallgatása lemerít. Szinte mindannyian éreztük már a cseppet sem kellemes szellemi kimerültséget barátunk, családtagunk kimerítő panaszáradatának meghallgatása után. Saját negatív gondolataink – fűszerezve egy jó adag idealizmussal, és a jövő miatt érzett szorongásaink ezeket a tartalékokat tovább merítik. És félő, hogy utódainkra is ezeket örökítjük tovább. Önmagunk rossz beidegződéseinek megváltoztatása a legnehezebb, de legnagyobb sikert igérő vállalkozás.

Hiszem, hogy a pozitív gondolatoknak hatalmas erejük van, csak sokan nem tudunk élni vele. Jólétbe és gazdagságba születni nem garancia a sikeres élethez, ahogy az sem kárhoztat bukásra senkit, ha szegénységben cseperedik fel. A siker nem azon áll, kinek hány diplomája van. A sikeres élet attól függ, hogyan használjuk elménket, hogy a megfelelő lépéseket a megfelelő időben tegyük meg. Negatív gondolataink, önbizalomhiányunk akadályoz meg bennünket abban, hogy változtatni merjünk életünkön, pszichés és szomatikus állapotunkon. Tűzzünk ki nagyobb célokat is magunk elé, és merjünk vakon hinni benne. Helyettünk senki más nem fog.