“Mindenki sokáig akar élni, de senki nem akar megöregedni.” - tartja a mondás. Régóta kutatjuk  mi a hosszú élet titka, génekben, táplálkozási szokásokban – ki borban, ki pálinkában – keresi a receptet. 1921-ben indult az USA Stanford Egyetemén egy nagy esetszámú kutatás, mely elsősorban azt vizsgálta, milyen kapcsolat van a személyiség és az egészség, illetve a különböző személyiségtípusok  és  a bejárt életút között. 

Már Hippocrates i.e. 400 körül 4 személyiségtípust különített el, és ezek alapján próbált betegséghajlamot társítani a különböző temperamentummal bíró személyekhez. A flegmatikus (“lassan járj tovább élsz”) ember nyugodt, elégedett az élettel, megfontolt, békés, kissé lusta, időnként bizonytalan, szemben a kolerikus típussal (“született vezéregyéniség”), aki végletekig hű az elveihez, nyugtalan, kitartó, ingerlékeny, indulatok, heves érzelmi reakciók jellemzik. A melankólikus jellem (“típikus gondolkodó”) inkább túlérzékeny, empatikus, csendes, önmagába forduló, inkább pesszimizmusra hajló, ellentétben a szangvinikus típussal (“nagy kanállal habzsolja az életet”), aki társaságfüggő, vidám, bizakodó, humoros, bőbeszédű, és meglehetősen könnyelmű. Galenus e viselkedésmintákhoz kapcsolta a szervrendszerek megbetegedéseit, így a flegmatikus embert a emésztőrendszer, nyirokkeringés megbetegedéseire tartotta hajlamosnak, a kolerikust epe és izületi bántalmakra. Tana szerint a melankólikus embert szorongásra, depresszióra való hajlam jellemzi és egyéb elsősorban idegrendszeri bajok, a szangvinikus típus nagy eséllyel betegszik meg szív -és érrendszeri betegségben.

A pszichoszomatika megkülönböztet “A” típusú személyiséget, a (“menedzser típust”) – mely azonban kissé félrevezető elnevezés manapság. Bárki lehet túlhajszolt, túlzottan versengő, és sokan vannak, akik képtelenek pihenni, lazítani, kikapcsolódni. Hirtelen indulatok, kitörések jellemzőek. Munka tölti ki gondolatait, a számokkal mérhető teljesítményt értékeli csupán, sikereit nem éli meg. Látszólag magabiztos, valójában komoly önbizalomhiánnyal küzd. Szív és érrendszeri problémákra hajlamosít ez a fajta viselkedésminta, infarktus, agyi érkatasztrófák gyakrabban fordulnak elő esetükben. Ha túl is élik a hirtelen rohamot, gyakran akkor sem képesek lassítani, változtatni életvitelükön, önpusztító szokásaikon.

A “C” típusú (cancer prone) személyiségszerkezettel élő ember végletekig kerüli a konfliktusokat, környezetével harmóniában él, és igyekszik mindig másoknak megfelelni. Negatív érzelmeit elfojtja, nem tartja helyénvalónak, másokért mindig képes harcolni, önmagáért soha. Saját szükségleteiről, szeretet és elismerés utáni vágyáról egyszerűen nem vesz tudomást. A pszichológia daganatra hajlamos személyiségnek tartja, a betegséggel szembeni megküzdési mechanizmusait is a kevésbé hatékony elkerülő, tagadó attitűd jellemzi. Negatív érzelmeit olyankor sem képes kiadni, amikor igazán szükség lenne rá.

Modern klasszikus medicinában is próbálunk az egyén testalkatából következtetni arra,hogy milyen típusú betegségekre hajlamosít, és a primer prevenciós (megelőző) terápiás tervet ennek megfelelően egyénre szabni. A hasi u.n.” alma-típusú” elhízást elsősorban anyagcsere-betegségek szempontjából tartjuk rizikósnak. Elsősorban cukorbetegség és zsíranyagcsere tüneteit keressük, illetve próbáljuk elsősorban megelőzni a betegség, másodsorban a szövődmények kialakulását. A széles, “hordómellkas”, széles nyak, pirospozsgás arc tüdőbetegségre, feltűnően, magas vékony alkat, hosszú végtagokkal, laza ízületekkel kötőszöveti rendellenességre utalhat. Vastag nyak, nagy szemek a pajzsmirigy működésének zavarait rejtheti stb.

A fenti rendhagyónak mondható tanulmány 1921-től egy akkor 3-9 éves korcsoportban követte nyomon az egyének sorsát, a bejárt életutat. A kutatók szerint a legerőteljesebben befolyásoló személyiségjegynek a lelkiismeretesség, a célokhoz való ragaszkodás, a kitartó munka, rendszeresség és megbízhatóság bizonyult. Nem azok éltek a legtovább, akik könnyedén, lazán vették az életet, hanem akik mindig reális célokat tűztek ki maguk elé, következetesen lépésről lépésre elérve, újabb és újabb sikerélményként élték meg őket.

Első lépésként jobb, ha sutba vágjuk állandó aggodalmaskodásainkat, szorongásainkat, hiszen talán éppen ezek akadályoznak vágyaink megvalósításában, és az így felszabaduló energiáinkat is a megvalósítandó cél elérésére összpontosíthatjuk. Sosem késő felismerni önmagunkban a károsító, gátló személyiségjegyeket, és maximalizálni a fejlődést elősegítő pozitív tulajdonságainkat egy egészségesebb életút felé. Persze a kutatás is rámutat, hogy sosem késő változtatni, hiszen személyiségünk összetett, folyamatosan változik, nem merev, kőbe vésett tulajdonságokból tevődik össze. Nyilván nem lehet egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltoztatni reakcióinkat, érzelmeink megélésének intenzitását, de a “gondolatnagytakarítást”  sosem késő elkezdeni.

Útkeresés

Orvos vagyok. Nem mártír. Ismerem az egészségügyet mindkét oldalról. Aktívan 6 évet töltöttem el benne, ez az idő elég volt arra, hogy megismerjem kívülről-belülről. Elég volt ez az idő arra, hogy rájöjjek, ezt én így nem tudom tiszta lelkiismerettel, ép ésszel csinálni. Ezért inkább kilépek. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha vissza fogok térni. Vissza akarok-e térni.

Nem. Nem akarok külföldre menni, csak ha már éheznek a gyermekeim. Most megszorítások indulnak a mi kis családunkban is. A “B terv” kétségtelenül külföld. Nincs hitelem, de lakásom sincs. Nincs veszítenivalóm sem. Egy nagyobb utánfutóra felfér mindenünk gyerekestől.

Ma Magyarországon a magyar orvosok azt érezzük, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk. Tudom, hogy sokan ezt érzik ma itthon kis hazánkban. (Bár rajtunk kívül senki mástól nem követelnek milliókat, ha külföldön próbálunk boldogulni.) Gondolom ezt érzi a magyar pedagógus, rendőr és minden magyar állampolgár, aki szerencsétlenségére  egészségügyi intézménybe kényszerül. Tudom mert, szültem már fogadott orvos nélkül, állva vajúdva majdnem a folyosón. Betegeim sokat meséltek a kórházakban átélt viszonytagságaikról. Ha ez vigasztal bárkit is, saját húgomba alig tudtam lelket verni egy kolléga sikertelen kommunikációja után. Nem mindegy, hogy aznap 15 szorongó emberrel kell kommunikálnom, vagy 90-el. Akadt valóban néhány jogos sérelem, amikor tényleg nem védeném meg a mundér becsületét. Mégis azt mondom az orvosok döntő többsége lelkiismeretes, küzd betegeiért és saját önbecsüléséért  gazdasági igazgatóik és főorvosaik ellenében. Mert nem mindenki főorvos ám. Sőt nem lehet mindenki sebész sem.

Persze minden szakmában vannak kivételek. Tudom, hogy a média – politika által támogatott – több évtizede tartó orvosellenességet szító hadjárata meglehetősen sikeres volt. De hallgatassék meg a másik fél is. Az emberek többsége a lelkiismeretes orvosokra, orvosi sikerekre  nem is kiváncsi. Empátiát, kedvességet, gyors és hibátlan döntést  vár el a 48 órája szolgálatban lévő beosztott orvostól, de az nem érdekli mióta nem aludt, és hányadikat ügyeli ebben a hónapban. Mert mi is csak emberek vagyunk. Orvosok, nem mártírok.