“Mindenki sokáig akar élni, de senki nem akar megöregedni.” - tartja a mondás. Régóta kutatjuk  mi a hosszú élet titka, génekben, táplálkozási szokásokban – ki borban, ki pálinkában – keresi a receptet. 1921-ben indult az USA Stanford Egyetemén egy nagy esetszámú kutatás, mely elsősorban azt vizsgálta, milyen kapcsolat van a személyiség és az egészség, illetve a különböző személyiségtípusok  és  a bejárt életút között. 

Már Hippocrates i.e. 400 körül 4 személyiségtípust különített el, és ezek alapján próbált betegséghajlamot társítani a különböző temperamentummal bíró személyekhez. A flegmatikus (“lassan járj tovább élsz”) ember nyugodt, elégedett az élettel, megfontolt, békés, kissé lusta, időnként bizonytalan, szemben a kolerikus típussal (“született vezéregyéniség”), aki végletekig hű az elveihez, nyugtalan, kitartó, ingerlékeny, indulatok, heves érzelmi reakciók jellemzik. A melankólikus jellem (“típikus gondolkodó”) inkább túlérzékeny, empatikus, csendes, önmagába forduló, inkább pesszimizmusra hajló, ellentétben a szangvinikus típussal (“nagy kanállal habzsolja az életet”), aki társaságfüggő, vidám, bizakodó, humoros, bőbeszédű, és meglehetősen könnyelmű. Galenus e viselkedésmintákhoz kapcsolta a szervrendszerek megbetegedéseit, így a flegmatikus embert a emésztőrendszer, nyirokkeringés megbetegedéseire tartotta hajlamosnak, a kolerikust epe és izületi bántalmakra. Tana szerint a melankólikus embert szorongásra, depresszióra való hajlam jellemzi és egyéb elsősorban idegrendszeri bajok, a szangvinikus típus nagy eséllyel betegszik meg szív -és érrendszeri betegségben.

A pszichoszomatika megkülönböztet “A” típusú személyiséget, a (“menedzser típust”) – mely azonban kissé félrevezető elnevezés manapság. Bárki lehet túlhajszolt, túlzottan versengő, és sokan vannak, akik képtelenek pihenni, lazítani, kikapcsolódni. Hirtelen indulatok, kitörések jellemzőek. Munka tölti ki gondolatait, a számokkal mérhető teljesítményt értékeli csupán, sikereit nem éli meg. Látszólag magabiztos, valójában komoly önbizalomhiánnyal küzd. Szív és érrendszeri problémákra hajlamosít ez a fajta viselkedésminta, infarktus, agyi érkatasztrófák gyakrabban fordulnak elő esetükben. Ha túl is élik a hirtelen rohamot, gyakran akkor sem képesek lassítani, változtatni életvitelükön, önpusztító szokásaikon.

A “C” típusú (cancer prone) személyiségszerkezettel élő ember végletekig kerüli a konfliktusokat, környezetével harmóniában él, és igyekszik mindig másoknak megfelelni. Negatív érzelmeit elfojtja, nem tartja helyénvalónak, másokért mindig képes harcolni, önmagáért soha. Saját szükségleteiről, szeretet és elismerés utáni vágyáról egyszerűen nem vesz tudomást. A pszichológia daganatra hajlamos személyiségnek tartja, a betegséggel szembeni megküzdési mechanizmusait is a kevésbé hatékony elkerülő, tagadó attitűd jellemzi. Negatív érzelmeit olyankor sem képes kiadni, amikor igazán szükség lenne rá.

Modern klasszikus medicinában is próbálunk az egyén testalkatából következtetni arra,hogy milyen típusú betegségekre hajlamosít, és a primer prevenciós (megelőző) terápiás tervet ennek megfelelően egyénre szabni. A hasi u.n.” alma-típusú” elhízást elsősorban anyagcsere-betegségek szempontjából tartjuk rizikósnak. Elsősorban cukorbetegség és zsíranyagcsere tüneteit keressük, illetve próbáljuk elsősorban megelőzni a betegség, másodsorban a szövődmények kialakulását. A széles, “hordómellkas”, széles nyak, pirospozsgás arc tüdőbetegségre, feltűnően, magas vékony alkat, hosszú végtagokkal, laza ízületekkel kötőszöveti rendellenességre utalhat. Vastag nyak, nagy szemek a pajzsmirigy működésének zavarait rejtheti stb.

A fenti rendhagyónak mondható tanulmány 1921-től egy akkor 3-9 éves korcsoportban követte nyomon az egyének sorsát, a bejárt életutat. A kutatók szerint a legerőteljesebben befolyásoló személyiségjegynek a lelkiismeretesség, a célokhoz való ragaszkodás, a kitartó munka, rendszeresség és megbízhatóság bizonyult. Nem azok éltek a legtovább, akik könnyedén, lazán vették az életet, hanem akik mindig reális célokat tűztek ki maguk elé, következetesen lépésről lépésre elérve, újabb és újabb sikerélményként élték meg őket.

Első lépésként jobb, ha sutba vágjuk állandó aggodalmaskodásainkat, szorongásainkat, hiszen talán éppen ezek akadályoznak vágyaink megvalósításában, és az így felszabaduló energiáinkat is a megvalósítandó cél elérésére összpontosíthatjuk. Sosem késő felismerni önmagunkban a károsító, gátló személyiségjegyeket, és maximalizálni a fejlődést elősegítő pozitív tulajdonságainkat egy egészségesebb életút felé. Persze a kutatás is rámutat, hogy sosem késő változtatni, hiszen személyiségünk összetett, folyamatosan változik, nem merev, kőbe vésett tulajdonságokból tevődik össze. Nyilván nem lehet egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltoztatni reakcióinkat, érzelmeink megélésének intenzitását, de a “gondolatnagytakarítást”  sosem késő elkezdeni.

Mi az alapja a “nemi sztereotípiáknak”? Ki határozza meg mi a férfias és mi a nőies viselkedés? Lassan évszázadok óta folyik a vita arról, hogy a hormonális működés, vagy a szocializáció formál minket nőies nővé, férfias férfivá. Valószínűleg mindkettő, csak az arányokat nem sikerül még eddig tisztázni.

Miért nem sírhat egy kisfiú, ha elesik? Hiszen neki is ugyanúgy fáj, mint egy kislánynak. Miért nem ölelhetem át a fiam ugyanúgy, mint a lány lenne? Miért kellene tartanom attól, hogy lányosan nevelem? Miért nézzük el, és néha még jutalmazunk is egy kislányt, ha fiúsan viselkedik? Miért tartunk férfiatlannak egy férfit, ha felvállalja érzéseit? Egy férfi társaság egy ivós buli után tud nagyon tanulságos lenni. Egy-két hímnemű tag pirkadat felé valószínűleg sírva kesereg, a többi meg próbál lelket önteni beléjük. Józanul ilyet sose tennének. Miért is nem?

A családban az anya teremti meg az érzelmi biztonságot, tanítja meg fiát érzelmei kimutatására, amitől a család működőképes lesz. Beszélget és játszik fiával. Ebben az idilli kapcsolatban nincs rivalizálás, versengés, csak összebújás van. Az első évek különösen meghatározóak a gyermek – legyen az fiú vagy lány – érzelmi fejlődésben, későbbi magabiztosságában. Majd az óvodás-kor felé az apa egyre nagyobb szerepet kap. Azt, hogy végül milyen lesz az anya-fiú kapcsolat, lényegében az apa személyisége határozza meg. Az apa lesz az első számú játszótárs, aki más – sokkal jobb – játékokat talál ki, akivel lehet autókat és bunkit építeni. Az igazi példakép, aki mindenre tudja a választ, és aki felállítja a szabályokat.

Az az apa, aki valódi figyelemmel tud odafordulni fiához. Aki önzetlenül törődik vele, akinek a szeretetéért nem kell nap, mint nap megküzdeni és bizonyítani. Nem az az apa, aki mást akar faragni fiából, mint aki. Nem az az apa, akivel versenyre kell kelni nap, mint nap. És nem az az apa, aki mindig azt bizonyítja, hogy mennyivel férfiasabb és jobb a fiánál. A szerető apa időnként hagyja nyerni is. Elismeri fia képességeit és bátorítja még akkor is, ha nem az általa elvárt adottságokban jeleskedik – egy pillanatig sem tartva attól, hogy tekintélyén ezáltal esik csorba. Nem szigorral és fenyítéssel akar tiszteletet kivívni. A félelem és tisztelet kizárja egymást. Önmagában a hagyományos értelemben vett “férfiasság”, meleg érzelmi kapcsolat nélkül nem segíti a férfias magatartás kialakulását. Hogyan tanulja meg hát  akkor a fiú, hogy milyen a férfi-szerep?

Abból, ahogy apja a feleségéhez viszonyul. Ha érzi és látja, hogy  anyja nőként is jól érzi magát a bőrében. Ha tudja, hogy ugyanúgy része a családnak, mint a férje, és mindketten hitelesek tudnak lenni nemi szerepeikben. Ha nem harc és verseny dúl köztük, hanem egység és következetesség. Ha a családban nincs zsarnok és nincs rabszolga. Őszinték egymásról, és nincs szükség szerepjátszásra, manipulációkra. Sőt. Szükség esetén a megfelelő mederben tartva a negatív érzéseknek is utat engednek.

Talcott Parsons neves szociológus fejtette ki, hogy az apa két legfontosabb  funkciója: a társadalmi normák bevitele a családba, valamint hogy szeretete és fegyelmezése révén megszüntesse, vagy átformálja a függőségi anya-fia viszonyt. Ő lépteti ki fiát a családból a “valódi életbe”, hogy mindazt, amit szüleitől megtanult kamatoztatni tudja. Bátorításával – ha kell szigorával – biztosítja, hogy fia megfelelő önkontrollal rendelkezzen ahhoz, hogy betartsa a legfontosabb társadalmi szabályokat és normákat.