Dr. Molnár Helga

Megjelölt hozzászólások ‘apa’

Mi az alapja a “nemi sztereotípiáknak”? Ki határozza meg mi a férfias és mi a nőies viselkedés? Lassan évszázadok óta folyik a vita arról, hogy a hormonális működés, vagy a szocializáció formál minket nőies nővé, férfias férfivá. Valószínűleg mindkettő, csak az arányokat nem sikerül még eddig tisztázni.

Miért nem sírhat egy kisfiú, ha elesik? Hiszen neki is ugyanúgy fáj, mint egy kislánynak. Miért nem ölelhetem át a fiam ugyanúgy, mint a lány lenne? Miért kellene tartanom attól, hogy lányosan nevelem? Miért nézzük el, és néha még jutalmazunk is egy kislányt, ha fiúsan viselkedik? Miért tartunk férfiatlannak egy férfit, ha felvállalja érzéseit? Egy férfi társaság egy ivós buli után tud nagyon tanulságos lenni. Egy-két hímnemű tag pirkadat felé valószínűleg sírva kesereg, a többi meg próbál lelket önteni beléjük. Józanul ilyet sose tennének. Miért is nem?

A családban az anya teremti meg az érzelmi biztonságot, tanítja meg fiát érzelmei kimutatására, amitől a család működőképes lesz. Beszélget és játszik fiával. Ebben az idilli kapcsolatban nincs rivalizálás, versengés, csak összebújás van. Az első évek különösen meghatározóak a gyermek – legyen az fiú vagy lány – érzelmi fejlődésben, későbbi magabiztosságában. Majd az óvodás-kor felé az apa egyre nagyobb szerepet kap. Azt, hogy végül milyen lesz az anya-fiú kapcsolat, lényegében az apa személyisége határozza meg. Az apa lesz az első számú játszótárs, aki más – sokkal jobb – játékokat talál ki, akivel lehet autókat és bunkit építeni. Az igazi példakép, aki mindenre tudja a választ, és aki felállítja a szabályokat.

Az az apa, aki valódi figyelemmel tud odafordulni fiához. Aki önzetlenül törődik vele, akinek a szeretetéért nem kell nap, mint nap megküzdeni és bizonyítani. Nem az az apa, aki mást akar faragni fiából, mint aki. Nem az az apa, akivel versenyre kell kelni nap, mint nap. És nem az az apa, aki mindig azt bizonyítja, hogy mennyivel férfiasabb és jobb a fiánál. A szerető apa időnként hagyja nyerni is. Elismeri fia képességeit és bátorítja még akkor is, ha nem az általa elvárt adottságokban jeleskedik – egy pillanatig sem tartva attól, hogy tekintélyén ezáltal esik csorba. Nem szigorral és fenyítéssel akar tiszteletet kivívni. A félelem és tisztelet kizárja egymást. Önmagában a hagyományos értelemben vett “férfiasság”, meleg érzelmi kapcsolat nélkül nem segíti a férfias magatartás kialakulását. Hogyan tanulja meg hát  akkor a fiú, hogy milyen a férfi-szerep?

Abból, ahogy apja a feleségéhez viszonyul. Ha érzi és látja, hogy  anyja nőként is jól érzi magát a bőrében. Ha tudja, hogy ugyanúgy része a családnak, mint a férje, és mindketten hitelesek tudnak lenni nemi szerepeikben. Ha nem harc és verseny dúl köztük, hanem egység és következetesség. Ha a családban nincs zsarnok és nincs rabszolga. Őszinték egymásról, és nincs szükség szerepjátszásra, manipulációkra. Sőt. Szükség esetén a megfelelő mederben tartva a negatív érzéseknek is utat engednek.

Talcott Parsons neves szociológus fejtette ki, hogy az apa két legfontosabb  funkciója: a társadalmi normák bevitele a családba, valamint hogy szeretete és fegyelmezése révén megszüntesse, vagy átformálja a függőségi anya-fia viszonyt. Ő lépteti ki fiát a családból a “valódi életbe”, hogy mindazt, amit szüleitől megtanult kamatoztatni tudja. Bátorításával – ha kell szigorával – biztosítja, hogy fia megfelelő önkontrollal rendelkezzen ahhoz, hogy betartsa a legfontosabb társadalmi szabályokat és normákat.

A játék nagyon fontos egy gyermek életében, a pszichológusok szerint számukra a játék nem puszta szórakozás, hanem fontos ismeretek, tapasztalatok szerzésének lehetőségét teremti meg, valamint a belső feszültségeik csillapítását is szolgálja, az öngyógyításnak fontos eszköze. A haladó gyermekpszichológia szerint a legjobb fejlesztés a szabad játék. A szülőnek legelemibb “kötelessége”, hogy a játékra helyet, időt, alkalmat biztosítson – persze elemi rend és szabályok betartása melett. Időnként kapcsolódjon be a játékba, de semmiképp se vegye át az irányítást, ne befolyásolja a játék kimenetelét, eszközét, hogy a gyerek minden kötöttség nélkül kifejezhesse magát.

Már nem emlékszem, pontosan mikor költözött be életünkbe a L E G O, de talán még 2 éves sem volt. A DUPLO kimaradt, mert eleinte szigorú felügyelet mellett játszott, és azon kevés gyermek közé tartozott, aki nemigen vette a játékokat a szájába. Persze nekem sincs csodagyerekem, ugyanis a nap szinte 24 órájában cumi volt a szájában, ergo nem is tudta volna a játékelemeket a szájába venni. (a cumi-sztori is megérne egy misét – majd máskor) Szóval elindult a legozás, és azóta is rendíthetetlenül tarol. A fiam épít. Lehetőségeinek csak a képzelete szab határt. Nem rajzol, nem színez, nem hintázik. Az általa létrehozott egyenlőre néha ismeretlen teremtmények köré kész történeteket talál ki, és játszik el. (Az illemhelyre is diszkréten egy LEGO-s újság kíséretében vonul vissza.) Persze a LEGO egyrészt fejleszti a kézügyességet, kreativitast, egyfajta alkotási folyamatot indít el, valami újat hoz létre, másrészt viszont magányos játék. Nem teremti meg az “együttjátszás” lehetőségét. A másik szenvedélye a motorozás, ennek ürügyén sikerül a játszótérre lecsalogatnom, ahol KRESZ-pályát alakítottak ki, ott edzünk. Idegen gyermekekkel való ismerkedés kizárt – én hiába szeretném. Az óvodához ezért is ragaszkodom, az én gyerekemnek szüksége van rá. Ha hallgatok a pszichológusokra meg sem próbálom befolyásolni csemetém játékát, de ha akarnám, se tudnám.

Közeledett a férjem születésnapja. Kérdezem a fiamat, hogy mit ajándékozzunk az apjának, amit szeret, és biztosan örülne neki. Én naiv, kedvenc édességére vagy egy házi készítésű tortára gondoltam, amit együtt feldíszítünk. Esetleg könyvre, amit együtt kinézünk, és meglepjük vele az apját.

Fiam nem sokáig törte a fejét, határozottan és villámgyorsan döntött, ahogy ez egy igazi férfihoz illik. Már érkezett is a válasz: “-Anya, tudom mit kapjon apa a születésnapjára. Egy Atlantis LEGO-nak biztosan nagyon örülne!”