Dr. Molnár Helga

Archívum július, 2011

A negatív gondolatok mérgeznek és betegítik  meg lelkünket, a negatív önszuggessziók akadályoznak meg bennünket abban is, hogy sikeresek legyünk. Takarózhatunk azzal, hogy “de hát magyarok vagyunk”, minek örüljek, semmi okom rá, nem vagyok olyan helyzetben, ide születem. Aztán jönnek a” bezzegek”: a másiknak mennyivel jobb, mennyivel könnyebb, sokkal szerencsésebb. Majd következnek a “ha”-k: ha több pénzem lenne én se keseregnék, ha nem ide születtem volna, ha engem is támogattak volna, ha lett volna hátszelem.stb. Ettől is csak magyarabbak leszünk, nem igaz?

Naná, hogy sokkal könnyebb kifogásokat gyártani ahelyett, hogy kitakarítanák gondolatainkat is, ahogy a lakásunkat is. Egy cseppet sem könnyű, senki nem mondja. Pedig semmibe sem kerül. Sokkal könnyebb panaszkodni, ezáltal energiát leszívni másoktól. De ez nem megoldás, a probléma gyökere, a kishitűségünkből eredő negatív gondolatok tovább mérgeznek bennünket. Időset, fiatalt egyaránt. Orvosként az bizonyult számomra a legnehezebbnek, amikor  éreztem a tehetetlenséget, hogy nincs lehetőségem az emberek negatív gondolatain változtatni. Az embert szkepticizmusa, önkorlátozó hiedelmei gátolják meg céljai megvalósulásában. Gyógyulásába vetett hitével, hozzáállásának megváltoztatásával többet tehetne önmagáért, mint bármely gyógyszer vagy orvosi beavatkozás. Sokunk sajnos nem hozta magával otthonról ezt a képességet, de még az orvosi egyetemen sem tanítják. A pszichés folyamatokról, hatékony mindennapi problémamegoldó stratégiákról, megküzdési mechanizmusokról vajmi kevés szó esik. Ahogy arról sem, hogyan segítsünk magunkon, hogy segíthessünk másoknak: honnan töltsem fel azokat az energiatartalékokat, amit napi átlag 60-70 ember panaszának  figyelmes meghallgatása lemerít. Szinte mindannyian éreztük már a cseppet sem kellemes szellemi kimerültséget barátunk, családtagunk kimerítő panaszáradatának meghallgatása után. Saját negatív gondolataink – fűszerezve egy jó adag idealizmussal, és a jövő miatt érzett szorongásaink ezeket a tartalékokat tovább merítik. És félő, hogy utódainkra is ezeket örökítjük tovább. Önmagunk rossz beidegződéseinek megváltoztatása a legnehezebb, de legnagyobb sikert igérő vállalkozás.

Hiszem, hogy a pozitív gondolatoknak hatalmas erejük van, csak sokan nem tudunk élni vele. Jólétbe és gazdagságba születni nem garancia a sikeres élethez, ahogy az sem kárhoztat bukásra senkit, ha szegénységben cseperedik fel. A siker nem azon áll, kinek hány diplomája van. A sikeres élet attól függ, hogyan használjuk elménket, hogy a megfelelő lépéseket a megfelelő időben tegyük meg. Negatív gondolataink, önbizalomhiányunk akadályoz meg bennünket abban, hogy változtatni merjünk életünkön, pszichés és szomatikus állapotunkon. Tűzzünk ki nagyobb célokat is magunk elé, és merjünk vakon hinni benne. Helyettünk senki más nem fog.

Mi az alapja a “nemi sztereotípiáknak”? Ki határozza meg mi a férfias és mi a nőies viselkedés? Lassan évszázadok óta folyik a vita arról, hogy a hormonális működés, vagy a szocializáció formál minket nőies nővé, férfias férfivá. Valószínűleg mindkettő, csak az arányokat nem sikerül még eddig tisztázni.

Miért nem sírhat egy kisfiú, ha elesik? Hiszen neki is ugyanúgy fáj, mint egy kislánynak. Miért nem ölelhetem át a fiam ugyanúgy, mint a lány lenne? Miért kellene tartanom attól, hogy lányosan nevelem? Miért nézzük el, és néha még jutalmazunk is egy kislányt, ha fiúsan viselkedik? Miért tartunk férfiatlannak egy férfit, ha felvállalja érzéseit? Egy férfi társaság egy ivós buli után tud nagyon tanulságos lenni. Egy-két hímnemű tag pirkadat felé valószínűleg sírva kesereg, a többi meg próbál lelket önteni beléjük. Józanul ilyet sose tennének. Miért is nem?

A családban az anya teremti meg az érzelmi biztonságot, tanítja meg fiát érzelmei kimutatására, amitől a család működőképes lesz. Beszélget és játszik fiával. Ebben az idilli kapcsolatban nincs rivalizálás, versengés, csak összebújás van. Az első évek különösen meghatározóak a gyermek – legyen az fiú vagy lány – érzelmi fejlődésben, későbbi magabiztosságában. Majd az óvodás-kor felé az apa egyre nagyobb szerepet kap. Azt, hogy végül milyen lesz az anya-fiú kapcsolat, lényegében az apa személyisége határozza meg. Az apa lesz az első számú játszótárs, aki más – sokkal jobb – játékokat talál ki, akivel lehet autókat és bunkit építeni. Az igazi példakép, aki mindenre tudja a választ, és aki felállítja a szabályokat.

Az az apa, aki valódi figyelemmel tud odafordulni fiához. Aki önzetlenül törődik vele, akinek a szeretetéért nem kell nap, mint nap megküzdeni és bizonyítani. Nem az az apa, aki mást akar faragni fiából, mint aki. Nem az az apa, akivel versenyre kell kelni nap, mint nap. És nem az az apa, aki mindig azt bizonyítja, hogy mennyivel férfiasabb és jobb a fiánál. A szerető apa időnként hagyja nyerni is. Elismeri fia képességeit és bátorítja még akkor is, ha nem az általa elvárt adottságokban jeleskedik – egy pillanatig sem tartva attól, hogy tekintélyén ezáltal esik csorba. Nem szigorral és fenyítéssel akar tiszteletet kivívni. A félelem és tisztelet kizárja egymást. Önmagában a hagyományos értelemben vett “férfiasság”, meleg érzelmi kapcsolat nélkül nem segíti a férfias magatartás kialakulását. Hogyan tanulja meg hát  akkor a fiú, hogy milyen a férfi-szerep?

Abból, ahogy apja a feleségéhez viszonyul. Ha érzi és látja, hogy  anyja nőként is jól érzi magát a bőrében. Ha tudja, hogy ugyanúgy része a családnak, mint a férje, és mindketten hitelesek tudnak lenni nemi szerepeikben. Ha nem harc és verseny dúl köztük, hanem egység és következetesség. Ha a családban nincs zsarnok és nincs rabszolga. Őszinték egymásról, és nincs szükség szerepjátszásra, manipulációkra. Sőt. Szükség esetén a megfelelő mederben tartva a negatív érzéseknek is utat engednek.

Talcott Parsons neves szociológus fejtette ki, hogy az apa két legfontosabb  funkciója: a társadalmi normák bevitele a családba, valamint hogy szeretete és fegyelmezése révén megszüntesse, vagy átformálja a függőségi anya-fia viszonyt. Ő lépteti ki fiát a családból a “valódi életbe”, hogy mindazt, amit szüleitől megtanult kamatoztatni tudja. Bátorításával – ha kell szigorával – biztosítja, hogy fia megfelelő önkontrollal rendelkezzen ahhoz, hogy betartsa a legfontosabb társadalmi szabályokat és normákat.

Végre véget ért a nyaralás, és kisfiamat haza hoztuk a mamáktól. Már várt minket nagyon, jól esett anyai szívemnek. A hosszas nagyszülői kényeztetés után attól tartottam, nem akar majd hazajönni velünk. Erről szó sem volt, terveink szerint hazafelé útba ejtettük a Balatont. Vasárnapi hőségben kicsit tartottam a tömegtől. Bepakoltuk kisautónkba a felfújható jet-ski-t, a felfújható-kormányozható Villám McQueen-t, terepszínű vízipuskát, a túramotort, és végre úgy néztünk ki, mint az “igazi magyar strandolók”. Nem egészen, mert hűtőtáskának már nem volt hely, így odaérkezve nagyot kortyoltunk volna az ásványvizes flakonból, de majdnem felforrt az szélvédő mögött az alig másfél órás út alatt. Először nem értettem a fiam miért nem akar inni belőle, aztán rájöttem: a szénsav miatt csípett, és még meleg is volt egyszerre.

Dél körül a közelben parkolóhely  nincs, még 500 Ft/h-ért sem,  strand bejárat előtt kígyózó sor, az üdülési-csekkel-fizetők önkéntes forgalomlassításának köszönhetően nemcsak a fiam, de az én türelmem is elfogyott. Naná, hogy pont dél lett, mire bejutottunk, árnyékban nem akadt hely, napon is alig. 50 faktoros napozókrém felhordásánál közelharcot vívtam a fiammal, és aztán irány a víz. Kissé feltámadt a szél, jó kis hullámokat kavart, jócskán dobálva jet-skit. Iszonyúan égetett a nap, a melanoma minden réme felsejlett előttem. Így hát három órára már tekintélyes napozókrém-kéreg borította a fiamat, sokkal inkább érvényesülhetett a fizikai napfényvédelem, mint a krém kémiai hatásai.

Egy gyorsforgalmi járda mellett sikerült helyet találnunk, mert férjem geodéziai, csillagászati ismereteit latba vetve úgy számolt, hogy egy óra múlva jó eséllyel némi árnyékot nyerünk. Az idő múlásával a mellettünk lévők napozóágya valahogy egyre közelebb került hozzánk, elvégre egy hetedik hónapját taposó várandósnak kisgyerekkel nem jár ennyi sem. Hiába a  magyar virtus. Dühös voltam, de megpróbáltam a dolog jó oldalát nézni. Legalább azt hiszik táskánk hozzájuk tartozik, és idegen nem nyúl bele. Bár legnagyobb értékünket a napozókrém jelentette. A biztonság kedvéért a puskát jól látható helyen hagytam.

Szemlélődve megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy a magyar ember a rekkenő nyári hőségben is inkább kólát iszik. Ha beledöglik is. Hamburger-adó ide vagy oda. Másfél liter jéghideg jó minőségű ásványvíz 150 HUF, és alig fogyott, míg fél liter langyos gépi kóla 250 HUF. A magyar tengernél nem számít sem egészség, sem ár. Orvosként nem győzzük szajkózni, hogy melegben bekövetkező folyadékveszteség pótlására ásványvíz vagy csapvíz kellene. Bár én is iszom kólát hetente 2-3 dl-t ebéd után, sőt a gyerekem is megissza, ha elé teszik. Sokszor hallottam kifogásként, hogy a gyerek nem issza meg a vizet. Biztos vagyok benne, ha meleg van, ha szomjas a gyerek, és ha a szülő is azt issza, akkor elfogadják a vizet is. Persze, ha a szülő csak kólát hoz a strandra? Jó alternatíva lehetne a 100%-os gyümölcslé 5-6-szoros hígítása vízzel. Még úgy is jobban járna anyagilag és egészségileg. Na, de kit érdekel egy MOK (Magyar Orvosi Kamara) tagságot szabotáló orvos véleménye?

Animációs foglalkozásokat is szerveztek a strandon. Gyerekeknek arcfestést. Kisfiam megkérdezte:”Anya,miért festik be a nénik a kisgyerekek arcát, ha úgyis belemennek a vízbe?” Hát, nem tudtam logikus választ adni. Felnőtteknek vizi-aerobikot tartottak a víz legsekélyebb, bokáig érő részén negyed háromkor a tűzőnapon. Nem egészem értem a lényegét. Ha a víz felhajtóerejét akarjuk kihasználni ízületek kímélete céljából, akkor bukott a mutatvány. Ha a gyakorlatokat a víz közegellenállásával szemben szeretnénk végezni erősítésként, akkor megint csak nem értem. Na mindegy, izzadni lehet tőle – gondolom ez volt a cél, és jól esik majd utána még egy pofa kóla.

Időközben fiam annyira elálmosodott, hogy haza indultunk átadva immár árnyékos helyünket napozóágyas szomszédainknak. Autóban is 50 fok, haza felé a hűtött dinnye igézete adott erőt adott számunkra, fiamnak a legózásé. Jövőre hétköznapon próbálkozunk.

Sosem gondoltam volna, hogy fiús anya leszek. Kétszeresen is. De megfogadtam, hogy nem fogok kiszúrni a leendő menyeimmel. Mert lesznek menyeim. Lánykoromban sok rossz tapasztalatom volt a fiús anyákkal. Az, hogy szerelmesek a fiaikba az egy dolog, mert én is az leszek/vagyok. De, hogy ki is sajátítja őket, és azt mondja inkább unoka sem kell…na az aztán a kicsap minden biztosítékot. Hallottam olyat is: ” Feleséged lehet száz is, de anyád csak egy!” No comment… Nem magunknak szüljük őket, csak kölcsönkapjuk. Nem tudjuk mennyi időre, ezért kell őket gyorsan sokat szeretgetni. A fiamnak még engem akar feleségül venni. Egyenlőre. Aztán hamar letörli a a puszikat, és ciki lesz az anyai ölelés. A férjem szerint már most készüljek fel a miniszoknyás cicababákra, bár 10 év múlva ki tudja mi lesz a trend.

Egy fiú az más. Egy fiú nevelése kapcsán sokkal több minden miatt kell/lehet aggódni. Bár nem vagyok híve a sztereotípiáknak, de fennakadtak a szemeim, amikor az óvodából hazafelé sétálva, elújságolta, hogy Ábellel játszottak, és ő volt az anyuka. Anyukám (pedagógus lévén) állítja, hogy a fiam igazi fiú, ne aggódjak. Épít, alkot, szerel, és motorozik. Szereti a jó borokat, és ágy mellé dobálni a ruháit. LEGO-újságot olvas az illemhelyen, és rajong az autószerelős műsorokért. 2 hete ketten voltunk otthon, hatalmas vihar kerekedett a semmiből, a tetőtérben sokkal jobban érzékelhető a szél ereje. Odabújt hozzám, és azt súgta: “Ne félj, anya, én megvédelek!”

Ki ne szeretné, hogy fiai mindig mellette legyenek? De van-e  jogom, erőszakkal vagy fondorlattal magamhoz láncolni, és érzelmi zsarolással sakkban tartani őket? Pedig milyen sokan ezt teszik. Aztán panaszkodnak, hogy az unoka sokkal többet  van a nászasszonynál. Miért csodálkoznak menyeik reakcióján? Ezért én kínosan ragaszkodom hozzá, hogy ugyanannyit legyen mindkét mamánál, amit szüleim eleinte nehezményeztek is. És minden erőmmel azon vagyok, hogy ne sajnáljam mástól a fiamat. Piszok nehéz.

Pszichológiai szempontból rendkívül fontos, hogy a gyerekeket egyszerre több emberhez fűzze szoros kapcsolat, és lehetőleg ezek tartós, bizalommal teli kötődést jelentsenek számukra. A gyermekpszichológusok szívesen idéznek egy afrikai közmondást:“Egy gyermek felneveléséhez egy egész falura van szükség!” Ma már ritkán tudunk működő nagycsalád rendszerére hagyatkozni. Feladatunk olyan fiúk felnevelése, akik valódi önbizalommal, egészséges magabiztossággal képesek lesznek egyedül kilépni a nagyvilágba, és önállóan felelősségteljes döntéseket hozni. Ehhez el kell engedni őket, akkor is ha eleinte megbotlanak.

Mi, fiús anyaként a biztos hátországból szemlélhetjük őket, és akkor leszünk sikeresek, ha csak ritkán néznek hátra.(folyt.köv.)

Tegnap délután levitt az uram a Balatonra. Az ok: elromlott az egyik nyomtatófej az irodában, ezért úgysem tudott volna dolgozni a cserealkatrész megérkezéséig. Szóval délután kettőkor nagy sebtében elindultunk, magamra erőszakolva azt a fürdésre alkalmas ruhadarabot, ami még rám jött, bedobtam 2 fürdőlepedőt, és irány Balatonfüred. Gyönyörű hely, imádom.

Fél négykor strand, irány a víz. Nem is volt olyan hideg. De tényleg. Azért is szeretem ezt a strandot, mert normálisan egyenes vonalban rögzítik ki a bólyákat, és lehet úszni. A húgom szerint én hősködni szoktam, pedig nem is tudok olyan jól úszni, mint hiszem. Hát egyszer Siófoknál tényleg szépen, észrevétlenül elsodródtam, fogalmam nem volt hol vagyok, és kb. 3 órán keresztül szegény anyukámat a frász kerülgette, mert semmit sem tudtak rólam. Pedig nagyon tuti volt. Hála a ötödik emeleti napi rutin lépcsőzésnek, meglepően jó kondiban vagyok, és olyan szívesen úsztam volna még. (Lehet az öböl-átúszáson kellene indulnom?) De most aztán tényleg nem hősködhetek. Ilyenkor fellépő esetleges magnézium-hiány miatti izomgörcshajlam, gyengébb tüdőkapacitás stb. Férjem a 120 cm-es sávban hősiesen felügyelt, mert ismerte a sztorit.

Utána kis nézelődés, és megnyugvással konstatáltam, hogy nagyobb hassal is illik strandolunk, még férfiaknak is szabad. Rengeteg gyerek, csecsemő, és gyerekbarát apukák mindenütt. Jó volt látni. Még egy kis meditáció a lemenő napnál a parton. És jött a nap csúcspontja: a vacsora-vadászat. Hát nem könnyű egészséges harapnivalót találni, mert este fél kilenckor talán nem kéne magzatomat lángossal tömni. Elvégre most nem én döntök. Sikerült azért könnyű mediterrán hidegtálat keríteni, és nagy elégedettséggel rakodtam az arcomba a hajszálvékony sonkába csavart sárgadinnyedarabkákat, paradicsomos-bazsalikomos-mozzarellát. Egy kis séta következett reformkori városrészben. És irány haza. Szuper nap volt. Nem hiszem, hogy egy luxus nyaraláson jobban éreztem volna magam.

Elfogadták a Semmelweis-tervet. A kormány döntése értelmében, az állami egészségügyi rendszert 9 térségi egységre bontják, és bezárnak egy tucat kórházat. Az intézkedésektől azt remélik, hogy felére fognak csökkeni a várólisták, és megszűnik majd az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés területi egyenlőtlensége.  Szerintük az egészségügyben nagyon sok tartalék van, és ezekhez az intézkedésekhez nincs szükség pénzre. Bérfejlesztésről, eszközfejlesztésről persze szó sincs. Életpályamodellt dolgoznak ki az egészségügyben dolgozó munkavállalók számára. Aha. Íme így működik ez a gyakorlatban:

Adott egy fiatal nő, aki orvos, és gyerekével, férjével jobb híján falusi körzetbe megy, hogy “csökkentse a vidéki lakosság egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférésének területi egyenlőtlenségeit”. Mit csinál a házastárs – ha történetesen diplomás pályakezdő férfi – falun? Mert munka nincs. Bölcsöde hiányában, hova teszi a 3 év alatti gyermekét? És hova teszi, ha történetesen az ő gyermeke lesz beteg? Nagyszülők, rokonok messze élnek. Jobb esetben még dolgoznak.

Nálunk, a messze élő nagymamák szerepe egészen más, inkább játszópajtást jelentenek unokájuknak, mint anyapótlékot. Betegen vagy szünetekben, tehát óvodába nem vihettem, így hát jött velem rendelni. Talán ennek köszönhető, hogy bár tipikus influenzás tüneteket abban az évben kisgyerekeknél nem tapasztaltam, csak egynél, az enyémnél. 7 napig éjjel-nappal 39 fok feletti lázzal küzdöttünk, csak engem akart és sírt. Anyjának azonban rendelnie kellett, mert télen 100-as betegforgalom mellett senki nem hagyja ott a saját körzetét még pénzért sem, hogy az én napi 100 betegemet is ellássa – mellesleg 30 km-ről. A hatodik napon kiszáradás tünetei jelentkeztek, akkor úgy döntöttem otthon maradok, ha börtönbe kerülök is, amiért helyettes nélkül hagyom a körzetet. Felhívtam az illetékes kolleganőmet, hogy beteg a gyerekem, de végig sem hallgatott, mert éppen vért vett. Este azért visszahívott, hogy mit is szerettem volna. Ilyenkor elgondolkodom, hogy én is ilyen leszek majd, ha még vagy húsz évig a pályán maradok? Fásult, kiégett, magányos, és depressziós. Imádkozni fogok majd, hogy legyen türelmem a betegeimre, mert a családomra már biztosan nem marad? És irigy is leszek, ha nekem kínlódnom kellett annak idején, ne legyen jobb a mai fiatalnak sem? Lehet, hogy egy férfi kollega megértőbbnek bizonyult volna?

Megkezdtem a kortyonkénti rehidrálást, kiskanállal imádkoztam a vizet a szájába. Telefonon persze csörgött folyamatosan. Naná, hogy maga a polgármester szertetett volna aznapra bejelentkezni, és joggal kérte számon rajtam, nevezzem meg a helyettesemet, aki a jogszabályi előírásoknak megfelelően szükség esetén akár otthonában is köteles ellátni őt. Persze szó sem volt életveszélyről, csak már 2 hete köhög. Na akkor végleg elegem lett az egészből. Tudom, más anyák is kerülnek hasonló helyzetbe, de ha őket emiatt elbocsájtják munkahelyéről, a munkaügyi bíróság tekintélyes összeget fog megítélni részükre. Nekem orvosként csak kötelességeim vannak. Jogom semmi.

És ne legyek felháborodva, amikor azzal akar a pályán tartani a kormány, hogy ad a rendelővel egy épületben ad egy hideg, penészes lakást, ahol még a válaszfalakat is nekünk kellett beépítenünk, a nyílászárókat leszigelnünk, hogy télen ne vigyen ki bennünket a huzat az óriási fűtésszámlával együtt? A telek felajánlása még viccesebb. Hogyan gondolta tisztelt Államtitkár Úr, sátorban lakjak? Mit gondol egy orvos nulla egzisztenciával, hatalmas orvosi fizetéssel hitelt kap, és építeni tud? Ez is csak a falunak jó, mert az orvost így éjjel-nappal elérhetik. Nem kell majd ügyeletre menni. És visszatérve a kiindulási kérdéshez, melyik férfi viselné örömmel, hogy a feleségét bármikor ugraszthatják? Annyit meg nem keres senki még falun sem, hogy egyedül egzisztenciát teremthessen. A környezetemben nem ismerek olyan háziorvost, aki nem vált el legalább egyszer, és boldog családi életet élne. Nincsenek támogató munkahelyi kapcsolataik sem, többnyire magára marad szakmai problémáival is.

Az átlag populációhoz képest az orvosok életkilátásai messze rosszabbak, megszűnik a nemek közötti különbség a születéskor várható élettartam tekintetében, mely 8 évvel rövidebb, mint egy átlag magyar állampolgáré. Általános egészségügyi állapotukat tekintve is lényegesen rosszabb helyen állanak. A dohányzás, alkoholizmus, egyéb addiktológiai és mentálhigiénés problémák sokkal gyakoribban fordulnak elő náluk.

És a kollegákat ismerve, sajnos ez valóban nem csak statisztika. Nos. Ennyit az életpályamodellről.

Nem sajnos, nem nyaralunk. A lakásban is már 32 fok van, de árnyékban. Nem, nincs kedvem főzni sem, akkor 40 fok is lenne. Kisfiam nincs itthon, és nem is nagyon kiváncsi rám. Persze én sem lennék kiváncsi magamra, ha a mamánál egyszerre öten lesnék minden kívánságomat, és a kedvenc ételeimet főznék. Helyi időszámítás szerint kora reggel – kilenckor – éppen ébredezett kicsinyem, amikor felhívtam, és végre hajlandó volt átvenni a telefont. Közölte, hogy mennek a Balatonra, és figyelmeztetett, hogy szét ne szedjem a terepjárót, amit a szobájában épített. És ezzel befejezettnek is tekintette anyjának szánt tájékoztatást. Sajnos már napokkal korábban összepakoltam az egykor jobb napokat is megélt számítógép alkatrészeit a szobájában, amikből éppen ultrahang berendezést, hajót, vagy mint legutóbb terepjárót épített. Nos, hogyan fogom visszaépíteni egy 4 éves által kreált alkotást, azt nem tudom. De van rá nem egészen egy hetem. A férjem szerint tuti nem lesz elég.

De hogyan vészeljük át a hőséget városban? Kihaltak az utcák, parkok, biztosan minden épeszű ember strandon van. De hogyan néznék ki én ekkora hassal a strandon –  bikiniben? A maradék 2 hónapért nem veszek másik fürdőruhát. Marad a férjem irodája menedéknek, mely nagyságrendekkel hűvösebb ilyenkor, és a kifőzdei menü. Azért önbecsapás lenne azt állítani, így a hatodik hónap végén meg sem kottyan egy kis hőség. Estére lábfejem alig fér bele a szandálomba, és  majd szétreped a köldököm, mintha egy lufit igyekeznének felfújni, de az egyre jobban elvékonyodik. És még mindig nincs neve. Férjemmel közelharcot vívunk keresztnév ügyben, ő szövetségeseket keres. Jelenleg 2/3-os többségben vannak, nemsokára 3/4-es-ben lesznek. Nagyon össze kell szednem magam. De most végre tényleg itt a nyár…

Sajnos a szívinfarktus már nem csak a férfiak kiváltsága. A nők munkába állásával kiegyenlítődött a nemek közötti különbség. Bár kétségtelenül személyiségfüggő is (“A”típusú személyiség: maximalizmusra törekvő, teljesítményorientált, önbizalomhiánnyal küzdő, szorongó ), de eddig úgy  tartották, hogy a férfiak stressztűrő-képessége rosszabb, emiatt esendőbbek a szívérrendszeri betegségekkel szemben. Nos a nőket inkább a distressz veszélyezteti, azaz hogy nem megfelelően reagálnak a konfliktushelyzetekben, nem olyan választ adnak, mely a stressz szintjét csökkentené.

Míg egy férfi felveszi a kesztyűt és küzd, addig egy nő magára veszi és kiutat keres. Mérlegel és kételkedni kezd, képes-e rá egyáltalán. Ha sikert ér el  sem biztos, hogy magáénak érzi: csak szerencséje volt. Érzékenyebb, állandó megerősítésekre, pozitív visszajelzésekre van szüksége. Boldogulnia kell a munkahelyi intrikákkal, és az előítéletekkel: ha van gyereke azért, ha nincs azért. Egy férfi, ha elért valamit, elhiszi és tudja, hogy a siker az övé.  Egy gondterhelt férfi nyugodtan megteheti, hogy elmegy a haverokhoz inni vagy motorozni, és legfeljebb “most ne szóljatok hozzám” védelmébe menekül. Egy nő mit tehet? És mit egy anya? Munkahelyén legyen megbízható, magabiztos és jó munkaerő, de munka után ismét szerető, gyengéd, türelmes anya. Több fronton kell helyt állnia, nem vonulhat el, de nem is terhelheti szeretteire gondjait. És meg kell tanulnia “nem”-et mondani. Számomra ez volt a legnehezebb. Az egyik legnagyobb fokú stresszt az jelenti, ha olyan érzéseket, szerepeket kell mímelnünk, amik nem sajátjaink, ha nem azt tehetem és mondhatom, amit érzek és gondolok. Hogyan forduljak  este egy tőlem segítséget kérő beteghez empátiával, türelemmel, és elvárható gondossággal, ha 9 hónapos síró kisfiamat kell a fürdőkádban hagynom a legnagyobb játék közepén? Képes erre egy anya? Ha igen, milyen stressz árán?

Egy másik nagyon érdekes megfigyelés, ha a nő fárasztó, konkurenciaharcon alapuló munkahelyi kihívásokkal kerül szembe, kvázi “férfias” pozícióba kerül, megváltozik hormonrendszerének működése is. Relatív tesztoszteron-túlsúly miatt eltűnnek nőies idomai, haja megritkul, vonásai keményebbé vállnak, bőre vastagabb, szárazabb lesz. Hangja, orgánuma mélyül. Személyisége is megváltozhat. Sokan nem szeretik a női főnököket. Egy nőtől, nőies viselkedést várunk el. Ám, ha boldogulni szeretne a férfiak világában, úgy kell viselkednie, mint egy férfi, aki erőteljes, racionális, agresszív, független, határozott, versengő, miközben érzi, hogy ez jellemével teljesen ellentétes. Saját tapasztalatból tudom, amikor nőként egy hatalmas kihívásokkal teli vidéki körzetbe kerültem, ügyeltem, szakvizsgáztam, és már az első év végére hajam fénye megkopott, csomókban hullani kezdett, súlyom csökkent, fiúsabbá váltam a túlterheltség miatt. Minden előképzettség nélkül kellett pénzügyek téren is helytállnom, egyedül hadakozni a hivatalokkal, önkormányzatokkal. Az égvilágon senki nem foglalkozott vele, hogy otthon 9 hónapos gyermekem vár. Orvosként ugyan tudtam, hogy a természet törvényeit nem szabad figyelmen kívül hagyni, a férfias szerepek a nők lelkiállapotára és egészségére is kihatással vannak. Mégis az évek során saját káromon tanultam meg: ha elfogadom ezt a tényt, az jócskán megkönnyíti az életem.

De többségünknek előbb-utóbb munkába kell állnia. Mert mai társadalmunkban a pénzkereső állás, jelenti a munkát. Karl Marx óta. Mert, ha azt szeretném, hogy gyermekem tisztességes iskolába járjon, és megadhassak neki fizikai értelemben mindent, annak ára van. Egyébként a nyugati demokráciákban is nagyon sokunk korán munkába áll. Ezért van nagy szükség a babysitterek tömegére. Elit oktatásnak, elit nyaralásnak, életszínvonalnak bizony külföldön is ára van. Igen magas presztizst jelent egy férfinak, ha el mondhatja: az én feleségemnek nem kell dolgoznia. Olyan státusz-szimbólum ez, mint a luxus autó és  a luxus villa. Szóval társadalmunk szerepek sorát ossza ránk. A házimunka, gyermeknevelés presztizsét eddig nem igazán sikerült emelni. Ahogy a férfi és a női munkabéreket sem sikerült egyensúlyba hozni….Lúdas Matyit idézve: “Hol itt az igazság?” (folyt.köv.)

Nem vagyok hősanya, aki munkahelyéről megy a szülőszobára, és pár hónap múlva ismét munkahelyén tud lenni. Tisztelem azokat, akik akár egzisztenciális vagy egyéb okból vállalják az állandó kétműszakot, és képes helytállni minden területen. Gondolom így vannak az egyedülálló anyák, akik egyszerűen nem tehetnek mást. És azok, akik vérrel-verítékkel férfitársaiknál többszörösét letéve az asztalra, kiharcolt a poziciójukért foggal körömmel ragaszkodnak. Ma Magyarországon a munkahelyek nincsenek tekintettel sem az anyára, sem a családra. Sajnálom és csodálom nőtársaimat ezért, mert inkább felőrlődnek szerep-konfliktusaikban, hogy mindenütt helyt tudjanak állni. Ha például a skandináv országok szerencsés valamelyikében élnénk, sokkal jobb esélyekkel indulhatnának.

Én ugyanis ezt éreztem, ha választanom kellett aközött, hogy négy óra előtt öt perccel beérkezett hívásra kimenjek-e még a szomszéd faluba, vagy  mehessek végre a fiamért, hogy végre magamhoz ölelhessem. De ez rajtam kívül senkit sem érdekelt, mert ha nem végzem a munkám engem bíróságra citálnak: orvosrobot vagyok, aki parancsszóra mosolyogva megy. Így hát szégyenkezve esek be az oviba fél hatra sűrű elnézések közepette, de nem a dadus néni tekintete fáj, hanem a fiamé.

A magyar társadalom nagyon konzervatívan gondolkodik a családról, illetve a nemi szerepekről. A társadalom több, mint háromnegyede azt vallja mai is, hogy a gyermek három éves koráig az anyának otthon van a helye. Ezt erősiti a szociális támogatási rendszer is (GYES, GYED), de gyermekpszichológiának is nagy szerepe van, hogy ezt gondoljuk. Nem hiszem, hogy a három év alatti gyermeknek feltétlenül kárt okoz, ha az anyja előbb visszamegy dolgozni. Sokkal többet árt egy frusztrált, bezártsággal küzdő anya, akinek hiányzik a felnőtt közeg és munkája, mely ugyanúgy része életének, mint az anyaszerep. Mert ő is ember. De az is ugyanúgy árt, ha négy után munkahelyi problémáktól gyötrődő, állandóan fáradt és ideges anyát kap. A gyerekkel töltött idő minősége a meghatározó, nem a mennyisége. Még az anyák otthonmaradásáért küzdő élharcos Vekerdy Tamás is ezt vallja.

Persze nem vagyunk egyformák, mind személyiségünk, mind lehetőségeink különbözőek. Gyermekeink egyénisége is más, van olyan, aki eleinte szorong idegen gyermekek társaságában (az enyém ilyen volt), van aki kinyílik és kifejezetten igényli a közösséget. Csak mi akarjuk azt hinni, hogy 2 éves gyermekünk számára még néhány órára nélkülözhetetlenek vagyunk. Nekem ugyanis a szívem szakadt meg, amikor a családi napköziben kellett hagynom. Persze a tüneményes Kati néni személye sokat enyhített ezen. Igen, a bölcsödei gondozókon is múlik, hogy szabad-e otthagyni csemeténket.

Anya, mikor jössz értem?

Én azonban önző vagyok, és gyűlöltem, hogy az én gyerekem miatt voltak kénytelenek túlórázni, hogy utolsóként érkezve karácsonyi műsort az ajtóban álló tömegtől nem láthattam. Gyerekem ijedt, anyját hiába kereső tekintete még ma is kísért. Restelltem, hogy csak mi kértünk felügyeletet a nyári szünetre (nem is lett aztán), és nyomorult gyerek ott ült velem a rendelőben, nem értve, miért foglalkozom én vadidegen emberekkel ahelyett, hogy vele játszanék. Télen a legnagyobb járvány idején sem volt kímélet. Jött velem, és rendelt rendületlenül. Aztán lett egy hétig tartó 39 fok feletti láz. Ez azonban egy másik történet.

És megint csak ugyanoda lyukadunk ki: társadalmi szolidaritás, egymásra figyelés, és családcentrikusság ….. helyett egzisztenciális bizonytalanság, rettegés a munkanélküliségtől, ezzel párhuzamosan a gyerekvállalási kedv csökkenése, és a családok tűréshatárának feszegetése. Mert az anya személye tart össze egy családot, de meddig képes erre, ha közben olyan szerepek sokaságával kénytelen küzdeni, mely lassan ugyan, de felőrlik erejét..-(folyt köv.)