Dr. Molnár Helga

Nem vagyok hősanya, aki munkahelyéről megy a szülőszobára, és pár hónap múlva ismét munkahelyén tud lenni. Tisztelem azokat, akik akár egzisztenciális vagy egyéb okból vállalják az állandó kétműszakot, és képes helytállni minden területen. Gondolom így vannak az egyedülálló anyák, akik egyszerűen nem tehetnek mást. És azok, akik vérrel-verítékkel férfitársaiknál többszörösét letéve az asztalra, kiharcolt a poziciójukért foggal körömmel ragaszkodnak. Ma Magyarországon a munkahelyek nincsenek tekintettel sem az anyára, sem a családra. Sajnálom és csodálom nőtársaimat ezért, mert inkább felőrlődnek szerep-konfliktusaikban, hogy mindenütt helyt tudjanak állni. Ha például a skandináv országok szerencsés valamelyikében élnénk, sokkal jobb esélyekkel indulhatnának.

Én ugyanis ezt éreztem, ha választanom kellett aközött, hogy négy óra előtt öt perccel beérkezett hívásra kimenjek-e még a szomszéd faluba, vagy  mehessek végre a fiamért, hogy végre magamhoz ölelhessem. De ez rajtam kívül senkit sem érdekelt, mert ha nem végzem a munkám engem bíróságra citálnak: orvosrobot vagyok, aki parancsszóra mosolyogva megy. Így hát szégyenkezve esek be az oviba fél hatra sűrű elnézések közepette, de nem a dadus néni tekintete fáj, hanem a fiamé.

A magyar társadalom nagyon konzervatívan gondolkodik a családról, illetve a nemi szerepekről. A társadalom több, mint háromnegyede azt vallja mai is, hogy a gyermek három éves koráig az anyának otthon van a helye. Ezt erősiti a szociális támogatási rendszer is (GYES, GYED), de gyermekpszichológiának is nagy szerepe van, hogy ezt gondoljuk. Nem hiszem, hogy a három év alatti gyermeknek feltétlenül kárt okoz, ha az anyja előbb visszamegy dolgozni. Sokkal többet árt egy frusztrált, bezártsággal küzdő anya, akinek hiányzik a felnőtt közeg és munkája, mely ugyanúgy része életének, mint az anyaszerep. Mert ő is ember. De az is ugyanúgy árt, ha négy után munkahelyi problémáktól gyötrődő, állandóan fáradt és ideges anyát kap. A gyerekkel töltött idő minősége a meghatározó, nem a mennyisége. Még az anyák otthonmaradásáért küzdő élharcos Vekerdy Tamás is ezt vallja.

Persze nem vagyunk egyformák, mind személyiségünk, mind lehetőségeink különbözőek. Gyermekeink egyénisége is más, van olyan, aki eleinte szorong idegen gyermekek társaságában (az enyém ilyen volt), van aki kinyílik és kifejezetten igényli a közösséget. Csak mi akarjuk azt hinni, hogy 2 éves gyermekünk számára még néhány órára nélkülözhetetlenek vagyunk. Nekem ugyanis a szívem szakadt meg, amikor a családi napköziben kellett hagynom. Persze a tüneményes Kati néni személye sokat enyhített ezen. Igen, a bölcsödei gondozókon is múlik, hogy szabad-e otthagyni csemeténket.

Anya, mikor jössz értem?

Én azonban önző vagyok, és gyűlöltem, hogy az én gyerekem miatt voltak kénytelenek túlórázni, hogy utolsóként érkezve karácsonyi műsort az ajtóban álló tömegtől nem láthattam. Gyerekem ijedt, anyját hiába kereső tekintete még ma is kísért. Restelltem, hogy csak mi kértünk felügyeletet a nyári szünetre (nem is lett aztán), és nyomorult gyerek ott ült velem a rendelőben, nem értve, miért foglalkozom én vadidegen emberekkel ahelyett, hogy vele játszanék. Télen a legnagyobb járvány idején sem volt kímélet. Jött velem, és rendelt rendületlenül. Aztán lett egy hétig tartó 39 fok feletti láz. Ez azonban egy másik történet.

És megint csak ugyanoda lyukadunk ki: társadalmi szolidaritás, egymásra figyelés, és családcentrikusság ….. helyett egzisztenciális bizonytalanság, rettegés a munkanélküliségtől, ezzel párhuzamosan a gyerekvállalási kedv csökkenése, és a családok tűréshatárának feszegetése. Mert az anya személye tart össze egy családot, de meddig képes erre, ha közben olyan szerepek sokaságával kénytelen küzdeni, mely lassan ugyan, de felőrlik erejét..-(folyt köv.)