Elfogadták a Semmelweis-tervet. A kormány döntése értelmében, az állami egészségügyi rendszert 9 térségi egységre bontják, és bezárnak egy tucat kórházat. Az intézkedésektől azt remélik, hogy felére fognak csökkeni a várólisták, és megszűnik majd az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés területi egyenlőtlensége.  Szerintük az egészségügyben nagyon sok tartalék van, és ezekhez az intézkedésekhez nincs szükség pénzre. Bérfejlesztésről, eszközfejlesztésről persze szó sincs. Életpályamodellt dolgoznak ki az egészségügyben dolgozó munkavállalók számára. Aha. Íme így működik ez a gyakorlatban:

Adott egy fiatal nő, aki orvos, és gyerekével, férjével jobb híján falusi körzetbe megy, hogy “csökkentse a vidéki lakosság egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférésének területi egyenlőtlenségeit”. Mit csinál a házastárs – ha történetesen diplomás pályakezdő férfi – falun? Mert munka nincs. Bölcsöde hiányában, hova teszi a 3 év alatti gyermekét? És hova teszi, ha történetesen az ő gyermeke lesz beteg? Nagyszülők, rokonok messze élnek. Jobb esetben még dolgoznak.

Nálunk, a messze élő nagymamák szerepe egészen más, inkább játszópajtást jelentenek unokájuknak, mint anyapótlékot. Betegen vagy szünetekben, tehát óvodába nem vihettem, így hát jött velem rendelni. Talán ennek köszönhető, hogy bár tipikus influenzás tüneteket abban az évben kisgyerekeknél nem tapasztaltam, csak egynél, az enyémnél. 7 napig éjjel-nappal 39 fok feletti lázzal küzdöttünk, csak engem akart és sírt. Anyjának azonban rendelnie kellett, mert télen 100-as betegforgalom mellett senki nem hagyja ott a saját körzetét még pénzért sem, hogy az én napi 100 betegemet is ellássa – mellesleg 30 km-ről. A hatodik napon kiszáradás tünetei jelentkeztek, akkor úgy döntöttem otthon maradok, ha börtönbe kerülök is, amiért helyettes nélkül hagyom a körzetet. Felhívtam az illetékes kolleganőmet, hogy beteg a gyerekem, de végig sem hallgatott, mert éppen vért vett. Este azért visszahívott, hogy mit is szerettem volna. Ilyenkor elgondolkodom, hogy én is ilyen leszek majd, ha még vagy húsz évig a pályán maradok? Fásult, kiégett, magányos, és depressziós. Imádkozni fogok majd, hogy legyen türelmem a betegeimre, mert a családomra már biztosan nem marad? És irigy is leszek, ha nekem kínlódnom kellett annak idején, ne legyen jobb a mai fiatalnak sem? Lehet, hogy egy férfi kollega megértőbbnek bizonyult volna?

Megkezdtem a kortyonkénti rehidrálást, kiskanállal imádkoztam a vizet a szájába. Telefonon persze csörgött folyamatosan. Naná, hogy maga a polgármester szertetett volna aznapra bejelentkezni, és joggal kérte számon rajtam, nevezzem meg a helyettesemet, aki a jogszabályi előírásoknak megfelelően szükség esetén akár otthonában is köteles ellátni őt. Persze szó sem volt életveszélyről, csak már 2 hete köhög. Na akkor végleg elegem lett az egészből. Tudom, más anyák is kerülnek hasonló helyzetbe, de ha őket emiatt elbocsájtják munkahelyéről, a munkaügyi bíróság tekintélyes összeget fog megítélni részükre. Nekem orvosként csak kötelességeim vannak. Jogom semmi.

És ne legyek felháborodva, amikor azzal akar a pályán tartani a kormány, hogy ad a rendelővel egy épületben ad egy hideg, penészes lakást, ahol még a válaszfalakat is nekünk kellett beépítenünk, a nyílászárókat leszigelnünk, hogy télen ne vigyen ki bennünket a huzat az óriási fűtésszámlával együtt? A telek felajánlása még viccesebb. Hogyan gondolta tisztelt Államtitkár Úr, sátorban lakjak? Mit gondol egy orvos nulla egzisztenciával, hatalmas orvosi fizetéssel hitelt kap, és építeni tud? Ez is csak a falunak jó, mert az orvost így éjjel-nappal elérhetik. Nem kell majd ügyeletre menni. És visszatérve a kiindulási kérdéshez, melyik férfi viselné örömmel, hogy a feleségét bármikor ugraszthatják? Annyit meg nem keres senki még falun sem, hogy egyedül egzisztenciát teremthessen. A környezetemben nem ismerek olyan háziorvost, aki nem vált el legalább egyszer, és boldog családi életet élne. Nincsenek támogató munkahelyi kapcsolataik sem, többnyire magára marad szakmai problémáival is.

Az átlag populációhoz képest az orvosok életkilátásai messze rosszabbak, megszűnik a nemek közötti különbség a születéskor várható élettartam tekintetében, mely 8 évvel rövidebb, mint egy átlag magyar állampolgáré. Általános egészségügyi állapotukat tekintve is lényegesen rosszabb helyen állanak. A dohányzás, alkoholizmus, egyéb addiktológiai és mentálhigiénés problémák sokkal gyakoribban fordulnak elő náluk.

És a kollegákat ismerve, sajnos ez valóban nem csak statisztika. Nos. Ennyit az életpályamodellről.