Betiltanám a televízióban a híradókat. Egész évben, de különösen nyáron a politikai uborkaszezonban. Nap, mint nap első négy-öt hír gyilkosság, baleset, merénylet, rablás vagy ezek bírósági tárgyalása. (Ha ez sem tölti ki esetleg a műsoridőt, akkor néhány műhiba-ügyet mindig be lehet dobni.) Gyurta Dani világbajnoki címe miért utolsó a hírek sorában a sokadik gyilkossági sztori után, azt sosem fogom megérteni. Aztán következik a jó kis bulvárműsor a szilikon-modellekkel, irigyelt celebekkel, valósághősökkel. Ha pedig aznap nem ért minket baleset, és  nem raboltak ki, nem csapott belénk a villám, akkor ismerjük meg végre, mi manapság a színvonal, kik lesznek gyermekeink példaképei. Aztán jön a nyolcadik valóság-show, vagy a hetedik tehetség-kutató. Közben ismét híradó, ahol gyorsan öt percben megint felsorolják az aznapra szánt agresszióadagot, mielőtt végre párnánkra hajtjuk fejünket. A végén már azt sem hisszük el, hogy történnek jó dolgok is a nagyvilágban, hogy érdemes még gyermeket vállalni, hogy létezik bizalom és jószándék, hogy találunk még értékeket, hogy a sikeres élet záloga nem a drága nyaralás és a hibátlan külső.

Szerintem, ha kevesebbet néznénk TV-t főműsoridőben és inkább gyerekektől gondolkodását figyelnénk, sokkal kiegyensúlyozottabb világban élhetnénk. Nekik még nem szegi kedvüket a rossz időjárás.(Sebaj, majd megtanulják tőlünk.) Ők még örülnek minden reggel egy új napnak, mert a lehetőség benne van reggelekben. Csodálom a fiamat, mert ő úgy érzi, neki nagyon sok játéka van, pedig – mivel nem találok elveimhez illő játékokat – építőjátékokon, néhány kirakón, és autón kívül alig van más a szobájában. Felnőttként vajon miért nem elég sosem, annyi amennyi van? Miért nem tudunk örülni annak, amink van? Mi motivál egy csecsemőt, hogy a járás gyakorlásakor mindig újra és újra felálljon? Miért próbálja meg századszor is egymásra rakni a kockákat, ha azt tapasztalja, hogy a torony úgyis mindig ledől? Vajon megfordul-e a fejében, hogy úgysem fog sikerülni, hogy biztosan nem képes rá? Semmi gond, majd látni fogja szülei példáján, és el fogja lesni tőlük. Szavak nélkül is. Ahogyan egy macskakölyök a látszólag céltalan játéka során sajátítja el azokat a képességeket, melyekre kifejlett macskaként szüksége lesz. A gyermek is játéka során sajátítja el ezeket képességeket, számára a játék jelenti a felnőtt világ leképezését, a játék során szerzett tapasztalatokat, megtanult szabályokat a való életben is érvényesnek tartja majd.(Mi pedig mennyire érdektelennek gondoljuk a gyermekek játékát, és a könnyen a elérhető dolgokat “gyerekjátéknak” tituláljuk.)

Eleinte annyira leköti a kisdedet maga a toronyépítés, a járástanulás élménye, hogy ráeszmél: kitartással előbb-utóbb úgyis sikerülni fog. Megtapasztalja, hogy ne adja fel az első néhány kudarc után, és ne kezdjen csalódottságában valami könnyebb cél után nézni. Ezt azonban nem fogja megtanulni, ha a szüleit csak a siker érdekli, ha csak a végeredményért dicsérik meg, magáért az erőfeszítésért soha. Ebben a helyzetben is, mint annyi mindenben az önbizalom számít. Meg kell tanulnia, hogy a valódi sikerek sorozatos és gyakran ügyetlen kísérletekkel kezdődnek, ha a kisded valóban elhinné, hogy képtelen rá, sosem tanulna meg járni. Ezekből az erőfeszítésekből a gyermek nemcsak a kitartás fontosságát tanulja meg, hanem azt is, hogy bízzék saját  képességeiben és abban, hogy ezekkel biztosan sikert arat. A felnőttek világa miért csak a gyors, instant, látványos eredményeket értékeli? Miért vált annyira fontossá a külvilág véleménye és értékítélete? (folyt.köv.)

A negatív gondolatok mérgeznek és betegítik  meg lelkünket, a negatív önszuggessziók akadályoznak meg bennünket abban is, hogy sikeresek legyünk. Takarózhatunk azzal, hogy “de hát magyarok vagyunk”, minek örüljek, semmi okom rá, nem vagyok olyan helyzetben, ide születem. Aztán jönnek a” bezzegek”: a másiknak mennyivel jobb, mennyivel könnyebb, sokkal szerencsésebb. Majd következnek a “ha”-k: ha több pénzem lenne én se keseregnék, ha nem ide születtem volna, ha engem is támogattak volna, ha lett volna hátszelem.stb. Ettől is csak magyarabbak leszünk, nem igaz?

Naná, hogy sokkal könnyebb kifogásokat gyártani ahelyett, hogy kitakarítanák gondolatainkat is, ahogy a lakásunkat is. Egy cseppet sem könnyű, senki nem mondja. Pedig semmibe sem kerül. Sokkal könnyebb panaszkodni, ezáltal energiát leszívni másoktól. De ez nem megoldás, a probléma gyökere, a kishitűségünkből eredő negatív gondolatok tovább mérgeznek bennünket. Időset, fiatalt egyaránt. Orvosként az bizonyult számomra a legnehezebbnek, amikor  éreztem a tehetetlenséget, hogy nincs lehetőségem az emberek negatív gondolatain változtatni. Az embert szkepticizmusa, önkorlátozó hiedelmei gátolják meg céljai megvalósulásában. Gyógyulásába vetett hitével, hozzáállásának megváltoztatásával többet tehetne önmagáért, mint bármely gyógyszer vagy orvosi beavatkozás. Sokunk sajnos nem hozta magával otthonról ezt a képességet, de még az orvosi egyetemen sem tanítják. A pszichés folyamatokról, hatékony mindennapi problémamegoldó stratégiákról, megküzdési mechanizmusokról vajmi kevés szó esik. Ahogy arról sem, hogyan segítsünk magunkon, hogy segíthessünk másoknak: honnan töltsem fel azokat az energiatartalékokat, amit napi átlag 60-70 ember panaszának  figyelmes meghallgatása lemerít. Szinte mindannyian éreztük már a cseppet sem kellemes szellemi kimerültséget barátunk, családtagunk kimerítő panaszáradatának meghallgatása után. Saját negatív gondolataink – fűszerezve egy jó adag idealizmussal, és a jövő miatt érzett szorongásaink ezeket a tartalékokat tovább merítik. És félő, hogy utódainkra is ezeket örökítjük tovább. Önmagunk rossz beidegződéseinek megváltoztatása a legnehezebb, de legnagyobb sikert igérő vállalkozás.

Hiszem, hogy a pozitív gondolatoknak hatalmas erejük van, csak sokan nem tudunk élni vele. Jólétbe és gazdagságba születni nem garancia a sikeres élethez, ahogy az sem kárhoztat bukásra senkit, ha szegénységben cseperedik fel. A siker nem azon áll, kinek hány diplomája van. A sikeres élet attól függ, hogyan használjuk elménket, hogy a megfelelő lépéseket a megfelelő időben tegyük meg. Negatív gondolataink, önbizalomhiányunk akadályoz meg bennünket abban, hogy változtatni merjünk életünkön, pszichés és szomatikus állapotunkon. Tűzzünk ki nagyobb célokat is magunk elé, és merjünk vakon hinni benne. Helyettünk senki más nem fog.