Posts tagged " önbizalom "

Pozitív gondolkodás (II)

augusztus 10th, 2011 Posted by Lélek No Comment yet

Betiltanám a televízióban a híradókat. Egész évben, de különösen nyáron a politikai uborkaszezonban. Nap, mint nap első négy-öt hír gyilkosság, baleset, merénylet, rablás vagy ezek bírósági tárgyalása. (Ha ez sem tölti ki esetleg a műsoridőt, akkor néhány műhiba-ügyet mindig be lehet dobni.) Gyurta Dani világbajnoki címe miért utolsó a hírek sorában a sokadik gyilkossági sztori után, azt sosem fogom megérteni. Aztán következik a jó kis bulvárműsor a szilikon-modellekkel, irigyelt celebekkel, valósághősökkel. Ha pedig aznap nem ért minket baleset, és  nem raboltak ki, nem csapott belénk a villám, akkor ismerjük meg végre, mi manapság a színvonal, kik lesznek gyermekeink példaképei. Aztán jön a nyolcadik valóság-show, vagy a hetedik tehetség-kutató. Közben ismét híradó, ahol gyorsan öt percben megint felsorolják az aznapra szánt agresszióadagot, mielőtt végre párnánkra hajtjuk fejünket. A végén már azt sem hisszük el, hogy történnek jó dolgok is a nagyvilágban, hogy érdemes még gyermeket vállalni, hogy létezik bizalom és jószándék, hogy találunk még értékeket, hogy a sikeres élet záloga nem a drága nyaralás és a hibátlan külső.

Szerintem, ha kevesebbet néznénk TV-t főműsoridőben és inkább gyerekektől gondolkodását figyelnénk, sokkal kiegyensúlyozottabb világban élhetnénk. Nekik még nem szegi kedvüket a rossz időjárás.(Sebaj, majd megtanulják tőlünk.) Ők még örülnek minden reggel egy új napnak, mert a lehetőség benne van reggelekben. Csodálom a fiamat, mert ő úgy érzi, neki nagyon sok játéka van, pedig – mivel nem találok elveimhez illő játékokat – építőjátékokon, néhány kirakón, és autón kívül alig van más a szobájában. Felnőttként vajon miért nem elég sosem, annyi amennyi van? Miért nem tudunk örülni annak, amink van? Mi motivál egy csecsemőt, hogy a járás gyakorlásakor mindig újra és újra felálljon? Miért próbálja meg századszor is egymásra rakni a kockákat, ha azt tapasztalja, hogy a torony úgyis mindig ledől? Vajon megfordul-e a fejében, hogy úgysem fog sikerülni, hogy biztosan nem képes rá? Semmi gond, majd látni fogja szülei példáján, és el fogja lesni tőlük. Szavak nélkül is. Ahogyan egy macskakölyök a látszólag céltalan játéka során sajátítja el azokat a képességeket, melyekre kifejlett macskaként szüksége lesz. A gyermek is játéka során sajátítja el ezeket képességeket, számára a játék jelenti a felnőtt világ leképezését, a játék során szerzett tapasztalatokat, megtanult szabályokat a való életben is érvényesnek tartja majd.(Mi pedig mennyire érdektelennek gondoljuk a gyermekek játékát, és a könnyen a elérhető dolgokat “gyerekjátéknak” tituláljuk.)

Eleinte annyira leköti a kisdedet maga a toronyépítés, a járástanulás élménye, hogy ráeszmél: kitartással előbb-utóbb úgyis sikerülni fog. Megtapasztalja, hogy ne adja fel az első néhány kudarc után, és ne kezdjen csalódottságában valami könnyebb cél után nézni. Ezt azonban nem fogja megtanulni, ha a szüleit csak a siker érdekli, ha csak a végeredményért dicsérik meg, magáért az erőfeszítésért soha. Ebben a helyzetben is, mint annyi mindenben az önbizalom számít. Meg kell tanulnia, hogy a valódi sikerek sorozatos és gyakran ügyetlen kísérletekkel kezdődnek, ha a kisded valóban elhinné, hogy képtelen rá, sosem tanulna meg járni. Ezekből az erőfeszítésekből a gyermek nemcsak a kitartás fontosságát tanulja meg, hanem azt is, hogy bízzék saját  képességeiben és abban, hogy ezekkel biztosan sikert arat. A felnőttek világa miért csak a gyors, instant, látványos eredményeket értékeli? Miért vált annyira fontossá a külvilág véleménye és értékítélete? (folyt.köv.)

 

Fiús anya (I)

július 13th, 2011 Posted by Lélek No Comment yet

Sosem gondoltam volna, hogy fiús anya leszek. Kétszeresen is. De megfogadtam, hogy nem fogok kiszúrni a leendő menyeimmel. Mert lesznek menyeim. Lánykoromban sok rossz tapasztalatom volt a fiús anyákkal. Az, hogy szerelmesek a fiaikba az egy dolog, mert én is az leszek/vagyok. De, hogy ki is sajátítja őket, és azt mondja inkább unoka sem kell…na az aztán a kicsap minden biztosítékot. Hallottam olyat is: ” Feleséged lehet száz is, de anyád csak egy!” No comment… Nem magunknak szüljük őket, csak kölcsönkapjuk. Nem tudjuk mennyi időre, ezért kell őket gyorsan sokat szeretgetni. A fiamnak még engem akar feleségül venni. Egyenlőre. Aztán hamar letörli a a puszikat, és ciki lesz az anyai ölelés. A férjem szerint már most készüljek fel a miniszoknyás cicababákra, bár 10 év múlva ki tudja mi lesz a trend.

Egy fiú az más. Egy fiú nevelése kapcsán sokkal több minden miatt kell/lehet aggódni. Bár nem vagyok híve a sztereotípiáknak, de fennakadtak a szemeim, amikor az óvodából hazafelé sétálva, elújságolta, hogy Ábellel játszottak, és ő volt az anyuka. Anyukám (pedagógus lévén) állítja, hogy a fiam igazi fiú, ne aggódjak. Épít, alkot, szerel, és motorozik. Szereti a jó borokat, és ágy mellé dobálni a ruháit. LEGO-újságot olvas az illemhelyen, és rajong az autószerelős műsorokért. 2 hete ketten voltunk otthon, hatalmas vihar kerekedett a semmiből, a tetőtérben sokkal jobban érzékelhető a szél ereje. Odabújt hozzám, és azt súgta: “Ne félj, anya, én megvédelek!”

Ki ne szeretné, hogy fiai mindig mellette legyenek? De van-e  jogom, erőszakkal vagy fondorlattal magamhoz láncolni, és érzelmi zsarolással sakkban tartani őket? Pedig milyen sokan ezt teszik. Aztán panaszkodnak, hogy az unoka sokkal többet  van a nászasszonynál. Miért csodálkoznak menyeik reakcióján? Ezért én kínosan ragaszkodom hozzá, hogy ugyanannyit legyen mindkét mamánál, amit szüleim eleinte nehezményeztek is. És minden erőmmel azon vagyok, hogy ne sajnáljam mástól a fiamat. Piszok nehéz.

Pszichológiai szempontból rendkívül fontos, hogy a gyerekeket egyszerre több emberhez fűzze szoros kapcsolat, és lehetőleg ezek tartós, bizalommal teli kötődést jelentsenek számukra. A gyermekpszichológusok szívesen idéznek egy afrikai közmondást:“Egy gyermek felneveléséhez egy egész falura van szükség!” Ma már ritkán tudunk működő nagycsalád rendszerére hagyatkozni. Feladatunk olyan fiúk felnevelése, akik valódi önbizalommal, egészséges magabiztossággal képesek lesznek egyedül kilépni a nagyvilágba, és önállóan felelősségteljes döntéseket hozni. Ehhez el kell engedni őket, akkor is ha eleinte megbotlanak.

Mi, fiús anyaként a biztos hátországból szemlélhetjük őket, és akkor leszünk sikeresek, ha csak ritkán néznek hátra.(folyt.köv.)