Betiltanám a televízióban a híradókat. Egész évben, de különösen nyáron a politikai uborkaszezonban. Nap, mint nap első négy-öt hír gyilkosság, baleset, merénylet, rablás vagy ezek bírósági tárgyalása. (Ha ez sem tölti ki esetleg a műsoridőt, akkor néhány műhiba-ügyet mindig be lehet dobni.) Gyurta Dani világbajnoki címe miért utolsó a hírek sorában a sokadik gyilkossági sztori után, azt sosem fogom megérteni. Aztán következik a jó kis bulvárműsor a szilikon-modellekkel, irigyelt celebekkel, valósághősökkel. Ha pedig aznap nem ért minket baleset, és  nem raboltak ki, nem csapott belénk a villám, akkor ismerjük meg végre, mi manapság a színvonal, kik lesznek gyermekeink példaképei. Aztán jön a nyolcadik valóság-show, vagy a hetedik tehetség-kutató. Közben ismét híradó, ahol gyorsan öt percben megint felsorolják az aznapra szánt agresszióadagot, mielőtt végre párnánkra hajtjuk fejünket. A végén már azt sem hisszük el, hogy történnek jó dolgok is a nagyvilágban, hogy érdemes még gyermeket vállalni, hogy létezik bizalom és jószándék, hogy találunk még értékeket, hogy a sikeres élet záloga nem a drága nyaralás és a hibátlan külső.

Szerintem, ha kevesebbet néznénk TV-t főműsoridőben és inkább gyerekektől gondolkodását figyelnénk, sokkal kiegyensúlyozottabb világban élhetnénk. Nekik még nem szegi kedvüket a rossz időjárás.(Sebaj, majd megtanulják tőlünk.) Ők még örülnek minden reggel egy új napnak, mert a lehetőség benne van reggelekben. Csodálom a fiamat, mert ő úgy érzi, neki nagyon sok játéka van, pedig – mivel nem találok elveimhez illő játékokat – építőjátékokon, néhány kirakón, és autón kívül alig van más a szobájában. Felnőttként vajon miért nem elég sosem, annyi amennyi van? Miért nem tudunk örülni annak, amink van? Mi motivál egy csecsemőt, hogy a járás gyakorlásakor mindig újra és újra felálljon? Miért próbálja meg századszor is egymásra rakni a kockákat, ha azt tapasztalja, hogy a torony úgyis mindig ledől? Vajon megfordul-e a fejében, hogy úgysem fog sikerülni, hogy biztosan nem képes rá? Semmi gond, majd látni fogja szülei példáján, és el fogja lesni tőlük. Szavak nélkül is. Ahogyan egy macskakölyök a látszólag céltalan játéka során sajátítja el azokat a képességeket, melyekre kifejlett macskaként szüksége lesz. A gyermek is játéka során sajátítja el ezeket képességeket, számára a játék jelenti a felnőtt világ leképezését, a játék során szerzett tapasztalatokat, megtanult szabályokat a való életben is érvényesnek tartja majd.(Mi pedig mennyire érdektelennek gondoljuk a gyermekek játékát, és a könnyen a elérhető dolgokat “gyerekjátéknak” tituláljuk.)

Eleinte annyira leköti a kisdedet maga a toronyépítés, a járástanulás élménye, hogy ráeszmél: kitartással előbb-utóbb úgyis sikerülni fog. Megtapasztalja, hogy ne adja fel az első néhány kudarc után, és ne kezdjen csalódottságában valami könnyebb cél után nézni. Ezt azonban nem fogja megtanulni, ha a szüleit csak a siker érdekli, ha csak a végeredményért dicsérik meg, magáért az erőfeszítésért soha. Ebben a helyzetben is, mint annyi mindenben az önbizalom számít. Meg kell tanulnia, hogy a valódi sikerek sorozatos és gyakran ügyetlen kísérletekkel kezdődnek, ha a kisded valóban elhinné, hogy képtelen rá, sosem tanulna meg járni. Ezekből az erőfeszítésekből a gyermek nemcsak a kitartás fontosságát tanulja meg, hanem azt is, hogy bízzék saját  képességeiben és abban, hogy ezekkel biztosan sikert arat. A felnőttek világa miért csak a gyors, instant, látványos eredményeket értékeli? Miért vált annyira fontossá a külvilág véleménye és értékítélete? (folyt.köv.)