Különösen születésnapom táján filozofikus gondolatok árasztanak el. Bár már egyre kevesebben köszöntenek meg, ez egyre kevésbé zavar. Ami nem változott: még mindig keresem az utam, önmagam, és ilyenkor döbbenek rá, hogy megint egy évvel kevesebb időm maradt rá. Váratlanul döntök, és olyan hirtelen vagyok képes irányt váltani, hogy néha magamat sem tudom követni.  Anyukám, ha ezt olvasná biztosan csak annyit mondana: “Nem értem, nálunk senki nem volt ilyen a családban.” El kellene végre fogadnom, hogy menthetetlenül idealista vagyok. Nincs mese.

(Emlékszem serdülő koromban, a magamfajta 30 (na jó már 32) éveseket már iszonyú öregnek gondoltam, akik már mindent tudnak, és mindenen túl vannak. Okosak és tudják magukról, hogy kik ők, és merre tartanak. Most már persze egészen máshogyan látom ezt az élethelyzetet. Még mindig az utamat keresem, és csodálom azon szerencséseket, akiknek eddigre már sikerült rátalálniuk. Kis koromtól kezdve borzasztóan érdekelt az írott szöveg, és addig nyaggattam tanítónő anyukámat egy betűkirakóért – amivel megtanultam a betűket – , hogy óvodás koromban már magamnak olvastam Grimm, Benedek Elek, Andersen meséket. És attól kezdve mindent elolvastam a csokipapírtól a mosóporosdobozig. Később is faltam a regényeket, és borzasztóan élénk képzelőerővel elevenedtek fel bennem az olvasottak. Talán ennek köszönhetően sokat álmodoztam, vizualizáltam.)

Gyerekkorában az ember ösztönösen tudja mi az a tevékenység, amiben jól érzi magát, kibontakozhat bimbózó egyénisége, és amivel valószínűleg a legtöbb sikerélményt elérheti. Ha hagyják persze. Aztán valahogy a kor előrehaladtával ezt a képességét elveszíti. Vagy kinevelik belőle – puszta jószándékból egyébként -, mert a felnőttek tudják, mi lesz a jó nekik. (persze őket is alaposan átvágták, de ez egy másik poszt témája lenne.) Hallatszott a múltból: ” Legyél, fiam orvos, beteg ember mindig lesz!” vagy ” Legyél kőműves, házak mindig épülnek majd.” (Közben az építőipar soha nem látott mélyponton van, az egészségügy helyzetével inkább most nem dicsekszem.) Na, innen szép nyerni, gyerekek.

Mindebből azt látom csak, hogy korosztályomból milyen sokan csak vergődünk, és nem vagyunk a helyünkön. Tanulunk még ezt-azt, átképeznek még ezzé-azzá. Én a poroszos iskolarendszert, és a szocialista, tekintélyelvű gyermeknevelési elveket okolom. (“álmodozás, az élet megrontója”, ” tanulj, majd többre viszed”stb.). Tudom, hogy volt közben egy rendszerváltásnak nevezett valami, ami sok mindent alapjaiban felborított. Tudom, hogy nem takarózhatunk örökké ezzel, és nem foghatunk mindent másokra. (tanárokra, szülőkre, politikára). De jött az iskola, ahol instant, puszta lexikális információt döntöttek a fejünkbe, amit ma már egy kattintással leszedhetünk a netről. Jött a középiskola, ahol a köbre emelték az általános iskolai megtanulandó anyagmennyiséget. És csak nőtt az elolvasandó könyvhalom. Gondolkodásra nem maradt túl sok idő. Pályaválasztást az befolyásolta, milyen volt a jegy, és milyen a tanár. Azzá lettünk, ahova felvettek. Punktum.

Az egyetemen aztán nem sokra mentem biológián megtanult mélyreható rendszertani ismereteimmel, és senki se kérdezte, mit tudok a “zöldszemesostorosról”. 6-szor 10 hetet kellett túlélni, a vizsgaidőszakokat. (Élettan tankönyvemet most találtam meg 900 oldalnyi tömény szöveg.) És ez csak egy tantárgy volt a sok közül, ráadásul nem is a leghúzósabb. Ez igazi agymosás volt. Önvédő mechanizmusaid kikapcsolod, 10 hétig nem eszel, nem alszol, csak magolsz és lenyeled a megaláztatásokat. Nem számított semmi, csak a szakma, nem érdekelhetett más csak a tudomány. Nem volt különvélemény. A paternalizmust és hierarchiát is megtanultuk 6 plusz 3 év alatt. Csak, hogy tudjuk, hol a helyünk.

Államvizsga után aztán jött az újabb  hidegzuhany. Semmi sem úgy működik, ahogy bölcs professzoraink tanították. Magadra maradtál abban a káoszban, amit egészségügyi rendszernek neveznek, és próbálj boldogulni, ahogy tudsz. Nem kapsz már sem biztatást, sem kíméletet. Együttérzést meg főleg nem. Morzsánként csipegess fel minden gyakorlati tudást, és önbizalmad maradványait – a magad vagy betegeid kárán. A rendszer ilyen, és senkit nem érdekel, lelkiismereteddel hogyan számolsz el. Az öregek mindent visznek, és mindent jobban tudnak. Tűrj még vagy 10-20 évig, addigra talán már gerinced sem lesz. De családod biztosan nem.

Idealista vagyok, mert valószínűleg sokan hasonlóan vagyunk így ezzel – foglalkozástól függetlenül. De én vissza szeretném kapni gyermeki lelkesedésemet, hitemet az értelmes munkában, képzelőerőmet, kíváncsiságomat. Még mindig jobb most, mintha 90 évesen töprengenék hasonló kérdéseken, nem? Valószínűleg generációnk problémája ez. De, hajrá, innen szép nyerni.

A játék nagyon fontos egy gyermek életében, a pszichológusok szerint számukra a játék nem puszta szórakozás, hanem fontos ismeretek, tapasztalatok szerzésének lehetőségét teremti meg, valamint a belső feszültségeik csillapítását is szolgálja, az öngyógyításnak fontos eszköze. A haladó gyermekpszichológia szerint a legjobb fejlesztés a szabad játék. A szülőnek legelemibb “kötelessége”, hogy a játékra helyet, időt, alkalmat biztosítson – persze elemi rend és szabályok betartása melett. Időnként kapcsolódjon be a játékba, de semmiképp se vegye át az irányítást, ne befolyásolja a játék kimenetelét, eszközét, hogy a gyerek minden kötöttség nélkül kifejezhesse magát.

Már nem emlékszem, pontosan mikor költözött be életünkbe a L E G O, de talán még 2 éves sem volt. A DUPLO kimaradt, mert eleinte szigorú felügyelet mellett játszott, és azon kevés gyermek közé tartozott, aki nemigen vette a játékokat a szájába. Persze nekem sincs csodagyerekem, ugyanis a nap szinte 24 órájában cumi volt a szájában, ergo nem is tudta volna a játékelemeket a szájába venni. (a cumi-sztori is megérne egy misét – majd máskor) Szóval elindult a legozás, és azóta is rendíthetetlenül tarol. A fiam épít. Lehetőségeinek csak a képzelete szab határt. Nem rajzol, nem színez, nem hintázik. Az általa létrehozott egyenlőre néha ismeretlen teremtmények köré kész történeteket talál ki, és játszik el. (Az illemhelyre is diszkréten egy LEGO-s újság kíséretében vonul vissza.) Persze a LEGO egyrészt fejleszti a kézügyességet, kreativitast, egyfajta alkotási folyamatot indít el, valami újat hoz létre, másrészt viszont magányos játék. Nem teremti meg az “együttjátszás” lehetőségét. A másik szenvedélye a motorozás, ennek ürügyén sikerül a játszótérre lecsalogatnom, ahol KRESZ-pályát alakítottak ki, ott edzünk. Idegen gyermekekkel való ismerkedés kizárt – én hiába szeretném. Az óvodához ezért is ragaszkodom, az én gyerekemnek szüksége van rá. Ha hallgatok a pszichológusokra meg sem próbálom befolyásolni csemetém játékát, de ha akarnám, se tudnám.

Közeledett a férjem születésnapja. Kérdezem a fiamat, hogy mit ajándékozzunk az apjának, amit szeret és biztosan örülne neki. Én naiv, kedvenc édességére vagy egy házi készítésű tortára gondoltam, amit együtt feldíszítünk. Esetleg könyvre, amit együtt kinézünk, és meglepjük vele az apját.

Fiam nem sokáig törte a fejét, határozottan és villámgyorsan döntött, ahogy ez egy igazi férfihoz illik. Már érkezett is a válasz: “-Anya, tudom mit kapjon apa a születésnapjára. Szerintem egy Atlantis LEGO-nak biztosan nagyon örülne!”