A női lét ezer arca. Anyámnak lánya, fiamnak anyja, húgomnak nővére, férjemnek társa. Nagyanyámnak unokája lennék, ha élne. Lehet-e ennyi feladatnak eleget tenni? Sajnálom, ha csalódást okozok azzal, ha ezután a saját családomnak szeretnék megfelelni. Nem tudom más hogy’ van ezzel, de nekem iszonyú csalódás volt, amikor rájöttem, hogy a szüleim is csak emberek. Mégsem tudnak mindent, és gyakran nem aszerint cselekedtek, amit tanítottak nekünk. Sőt, még hibákat is követtek el. Engem sem sajnált senki. Nekem kellett feldolgoznom ezt a traumát. Mert az volt.

Anya, miért nem hiszed még mindig el, hogy egy felnőtt is tévedhet? Miért gondolod azt, hogy hibáink beismerése a gyengeség jele,  és ha nem veszünk róla tudomást, akkor nem létezik? Miért nem hiszed el, hogy tévedeseink felismerésével önmagunknak is feloldozást adhatunk? Miért szeretnéd azt, hogy generációról generációra örökítsük a ki nem mondott titkok, kétségek, és saját önbizalomhiányunk terheit? Miért gondolod még mindig, hogy az érzéseink vállalása a gyengeség jele? Miért kell(ene) mindig, minden helyzetben erősnek látszani?

Kiváló pedagógus vagy, de soha nem mertél igazán csak Anyánk lenni. Irigykedve figyeltem, mennyire türelmes, igazságos és megértő voltál tanítványaiddal. Most már azonban azt is tudom, hogy milyen nehéz lehetett Neked a saját lányaidnál őszinte ölelés és féltés helyett, tévedhetetlennek ítélt pedagógiai elveidet követni, mert az gondoltad, azt hitted, hogy ezzel többet segítesz nekünk. Emlékszel? “Ne bízz senkiben, mert akkor nem ér csalódás. Ne bízz a sikerben, számíts a rosszabbra, mert akkor csak kellemes meglepetés érhet.” Azt hitted, így fogod megvédeni lányaidat az Élettől, a Fájdalomtól, a Csalódásoktól. De nem fogod tudni, mert mindenkinek el kell követnie a saját hibáit, Anya! Mert mi nem a Te hibáidat fogjuk elkövetni. Mindig hárítottál azzal, hogy majd meg tudom milyen nehéz szülőnek lenni, ha saját gyermekeim lesznek. Már a másodikat várom, Anya.

Sorszerű jelnek érzem, hogy fiaim lesznek. Már látom, hogy egy gyerek néha többet ért az emberi lélek működéséből, mint egy agyonművelt “fölnőtt”. A metakommunikációs jelek nem olyan hazugak, mint felnőtt szavaink. Gyermekeink megérzései sokkal inkább működnek, mint a mi társadalmi, szocializációs “okos” szabályaink. Nem hiszem, hogy a fiam kevésbé szeret attól, ha beismerem, hogy bizonyos dolgokban tévedtem. Már látom, hogy nem leszek tökéletes szülő, még kevésbé erős, mert menthetetlenül szentimentális vagyok, mert újra és újra vágyom rá, hogy átöleljenek azok a kis karok. Mert igenis ki kell mondani, hogy szeretlek és hiányoztál. És azt is, hogy igazad volt, fiam. Ne azért tiszteljenek, mert én mindent tudok, mert én szülő vagyok, és még kevésbé azért, mert meg fogom tudni védeni őket a Külvilágtól. Mert nem fogom tudni. Mert “csak” arra leszek képes, hogy így vagy úgy mögöttük álljak, hiszen én még azt sem tudhatom a jövő hét mit hoz. Megpróbálom elfogadni fiaimat olyannak, amilyenek. Tudomásul veszem, hogy egy pillanatig sem az én tulajdonaim, csak kölcsönkaptam őket egy időre. Nem rendelkezhetem velük, és nem formálhatom saját elvárásaimhoz személyiségüket, és még kevésbé várhatom el Tőlük, hogy ők valósítsák meg az én álmaimat. Azt szeretném, hogy legyenek saját álmaik és merjenek hinni bennük.

Nem várom, hogy hálásak legyenek bármiért, amit értük tettem, mert ők majd a saját családjuknak fogják visszaadni. Én érezhetem majd személyes sikeremnek, ha nem szorulnak többé rám. És nagyon szenvedni fogok a letörölt puszik, az egyre ritkuló, majd elmaradó ölelések miatt. Tudom.

Kultúránk lekicsinyli és jelentéktelennek tekinti a valójában kulcsfontosságú szülői munkát. Az emberek ezt egyszerű női feladatnak titulálják, amelyhez semmilyen különleges készségre nincs szükség. Nem csoda, hogy sok anya alig várja, hogy elszabadulhasson otthonról oda, ahol az “igazi történés ” zajlik. Ha a közfelfogás hirtelen változna, ha a gyermeknevelést naponta új kihívásokkal teli, értékes munkának látná mindenki, talán nem érezné sok anya, hogy bezárták évekre, és nem végez igazi “munkát”. De van-e annál izgalmasabb, mint figyelni egy gyermek intelligenciájának kibontakozását, örülni annak, amikor sikeresen túljut egy-egy újabb fejlődési lépcsőn? Létezik-e annál nagyobb kihívás és felelősség, mint érzelmeit megfelelően kezelni tudó, önálló személyiségek felnevelése?

Mitől fáradsz el, amikor egész nap a gyermekeddel játszottál? (mellesleg magától elkészült az ebéd, kimosódtak, kiteregetődtek ruhák stb.) Mert, ha jól szeretnéd csinálni, akkor kemény munka, mert amit a gyerek a játék során megtanul, később az életben is azokat a szabályokat követi majd. A játéka során ismerjük meg igazán gyerekeinket, türelmesen figyelni kell játékát, hagyni kell szabadon kiválasztani nem csak a játékeszközt, de a módot is, ahogy azzal játszani szeretne. Néha nagyon nehéz megállni, hogy ne  mutassuk meg – mi okos felnőttek-, hogyan is kell az adott játékkal játszani, még ebben is rákényszerítve akaratunkat. Ha egy ponton elakad, mi türelmetlenül megcsináljuk helyette, megfosztva őt az egyedül elvégzett feladat sikerélményétől. Gyakran frusztrált a gyerek, ha nem sikerül, amit szeretne, nekünk viszont türelmünk nincs kivárni a gyermek próbálkozásait, inkább “nagylelkűen” segítünk helyette. Ezzel megtanítjuk neki, hogyan adja fel később is próbálkozásait, és várja majd el, hogy szülei oldják meg helyette feladatait. Montessori szerint már három éves korra kiírtjuk gyermekeinkből a tanulás iránti vágyat, és új dolgok megismerése iránti lelkesedést. Az iskolát is unalmasnak és érdektelennek fogják tartani. A kisgyermeket döntően érzelmei vezérlik, nekünk felnőtteknek kell(ene) megtanítani, megfelelő módon kezelni ezeket.

Egy kissé ugyan hosszúra nyúlt – egyébként jó hangulatú – kirándulás után már otthon kezdődött a maratoni sírás. Látszólag minden különösebb ok nélkül. Sem én, sem a férjem nem értette miért toporzékol, és követeli, hogy felvegyem, bár tudta, hogy állapotom miatt egyre nehezebb 18 kg-ját emelgetni. Kérdeztük mi a baj, de csak sírt. Leülünk, ölembe veszem, de egyre hangosabban zokog. Hosszú percek teltek el, egyre hangosabban vergődik, fejét vállamba fúrta, orra folyik. A mindig türelmes férjem rászól, ami csak újabb olaj a tűzre. Érzem, hogy pulzusom egyre szaporább, és egyre feszültebb vagyok. Kérem, hogy hagyja abba, vagy mondja meg végre mi a baj. Tovább vergődik, és szól, hogy nem kap levegőt, fáj a torka. Felajánlottam egy korty vizet. Ekkor már a férjemet is nyugtatni kellett volna. Értetlenségünk és tehetetlenségünk tett bennünket egyre feszültebbé. Felugrottam a kanapéról. Fiam ekkor könnyei között kétségbesetten nyújtja utánam kezét, és fuldokolva-hüppögve mondja, hogy abba akarja hagyni, de nem tudja.”Nem tudom abbahagyni” – szinte bocsánatkérően nézett rám. Nagyon megsajnáltam szegényt, és szégyeltem magam. Hozzám bújt, majd hosszú percek után egyszer csak abbamaradt a sírás, és éreztem ahogy végre teljesen ellazul.  Majd felállt, ivott egy kortyot, és mintha mi sem történt volna legózni ment. Egy T-Rex-et alkotott, este pedig pillantok alatt elaludt. Utólag persze könnyű látni, mi lett volna helyes. A türelem nagy erény – lenne. 

Napi szinten borzasztóan nehéz megfelelően kezelni a sírásokat, amit könnyebb egyszerű hisztinek titulálni, és szülői szigorral elfojtani, vagy magára hagyni a gyereket, azaz megfosztani őt magunktól, aki a valódi vigaszt jelentené számunkra. Sokkal egyszerűbb megoldásokkal élünk, pedig végig kellene gondolni a sírás okát, mert lehet, hogy csak a felgyülemlett feszültségtől szeretne csemeténk így megszabadulni. Sírást követően ugyanis jelentősen csökkent kortizol hormonszint, mely stresszhelyzetben termelődik nagy mennyiségben. Nekünk is tiltották az érzelmek kimutatását? Miért válunk ilyenkor pillantok alatt dühössé, ingerültté? Talán saját szüleink is így reagáltak? Vesszük-e a fáradtságot, és merünk-e szembenézni saját gyerekkorunkkal? Mert akármennyire is tagadjuk, a gyereknevelés során újraéljük gyerekkorunkban átélt jó vagy rossz élményeket, hűségesen lemásoljuk a szülői példát. Képesek vagyunk ezeken felülemelkedni? Nagyon sokat tanulhatunk magunkról gyereknevelés során. Önismereti tréning az együtt töltött minden egyes nap. Vigasztaló azonban az a tudat, hogy nem kell tökéletes szülőnek lennünk, mert a gyerek megbocsát nekünk. Nagylelkűségből is leckét vehetünk tőlük.