A női lét ezer arca. Anyámnak lánya, fiamnak anyja, húgomnak nővére, férjemnek társa. Nagyanyámnak unokája lennék, ha élne. Lehet-e ennyi feladatnak eleget tenni? Sajnálom, ha csalódást okozok azzal, ha ezután a saját családomnak szeretnék megfelelni. Nem tudom más hogy’ van ezzel, de nekem iszonyú csalódás volt, amikor rájöttem, hogy a szüleim is csak emberek. Mégsem tudnak mindent, és gyakran nem aszerint cselekedtek, amit tanítottak nekünk. Sőt, még hibákat is követtek el. Engem sem sajnált senki. Nekem kellett feldolgoznom ezt a traumát. Mert az volt.

Anya, miért nem hiszed még mindig el, hogy egy felnőtt is tévedhet? Miért gondolod azt, hogy hibáink beismerése a gyengeség jele,  és ha nem veszünk róla tudomást, akkor nem létezik? Miért nem hiszed el, hogy tévedeseink felismerésével önmagunknak is feloldozást adhatunk? Miért szeretnéd azt, hogy generációról generációra örökítsük a ki nem mondott titkok, kétségek, és saját önbizalomhiányunk terheit? Miért gondolod még mindig, hogy az érzéseink vállalása a gyengeség jele? Miért kell(ene) mindig, minden helyzetben erősnek látszani?

Kiváló pedagógus vagy, de soha nem mertél igazán csak Anyánk lenni. Irigykedve figyeltem, mennyire türelmes, igazságos és megértő voltál tanítványaiddal. Most már azonban azt is tudom, hogy milyen nehéz lehetett Neked a saját lányaidnál őszinte ölelés és féltés helyett, tévedhetetlennek ítélt pedagógiai elveidet követni, mert az gondoltad, azt hitted, hogy ezzel többet segítesz nekünk. Emlékszel? “Ne bízz senkiben, mert akkor nem ér csalódás. Ne bízz a sikerben, számíts a rosszabbra, mert akkor csak kellemes meglepetés érhet.” Azt hitted, így fogod megvédeni lányaidat az Élettől, a Fájdalomtól, a Csalódásoktól. De nem fogod tudni, mert mindenkinek el kell követnie a saját hibáit, Anya! Mert mi nem a Te hibáidat fogjuk elkövetni. Mindig hárítottál azzal, hogy majd meg tudom milyen nehéz szülőnek lenni, ha saját gyermekeim lesznek. Már a másodikat várom, Anya.

Sorszerű jelnek érzem, hogy fiaim lesznek. Már látom, hogy egy gyerek néha többet ért az emberi lélek működéséből, mint egy agyonművelt “fölnőtt”. A metakommunikációs jelek nem olyan hazugak, mint felnőtt szavaink. Gyermekeink megérzései sokkal inkább működnek, mint a mi társadalmi, szocializációs “okos” szabályaink. Nem hiszem, hogy a fiam kevésbé szeret attól, ha beismerem, hogy bizonyos dolgokban tévedtem. Már látom, hogy nem leszek tökéletes szülő, még kevésbé erős, mert menthetetlenül szentimentális vagyok, mert újra és újra vágyom rá, hogy átöleljenek azok a kis karok. Mert igenis ki kell mondani, hogy szeretlek és hiányoztál. És azt is, hogy igazad volt, fiam. Ne azért tiszteljenek, mert én mindent tudok, mert én szülő vagyok, és még kevésbé azért, mert meg fogom tudni védeni őket a Külvilágtól. Mert nem fogom tudni. Mert “csak” arra leszek képes, hogy így vagy úgy mögöttük álljak, hiszen én még azt sem tudhatom a jövő hét mit hoz. Megpróbálom elfogadni fiaimat olyannak, amilyenek. Tudomásul veszem, hogy egy pillanatig sem az én tulajdonaim, csak kölcsönkaptam őket egy időre. Nem rendelkezhetem velük, és nem formálhatom saját elvárásaimhoz személyiségüket, és még kevésbé várhatom el Tőlük, hogy ők valósítsák meg az én álmaimat. Azt szeretném, hogy legyenek saját álmaik és merjenek hinni bennük.

Nem várom, hogy hálásak legyenek bármiért, amit értük tettem, mert ők majd a saját családjuknak fogják visszaadni. Én érezhetem majd személyes sikeremnek, ha nem szorulnak többé rám. És nagyon szenvedni fogok a letörölt puszik, az egyre ritkuló, majd elmaradó ölelések miatt. Tudom.