Dr. Molnár Helga

Kitört a nyár, és a gyerekek is nagyon érzik. Az óvodában csoportokat összevonták, sok a hiányzó. Minden nap alkudozás van. Két verzió fut. Reggelente: “Miért kell oviba mennem?” Esténként: “Ugye, holnap nem lesz ovi?“ Még 2 nap kellene, hogy a készülő honlapunk szövegeit megírjam. Gyalog megyünk már harmadik napja, mert 15 éves igen szeretett kisautónk szerelőnél van, és nem boldogulnak valami könnyen a féltengellyel. Ezek a közel félórás séták lehetőséget teremtenek kiadós eszmecserékre. Megbeszéltük reggel az úton, hogy már csak két nap, és nálunk is kitör a nyár. Tervezgettük a közös programokat, és már csak 20 méter volt a kapuig. Fiam megtorpant, és szemrehányóan rám nézett, és igazi felnőttes hanghordozással szólalt meg: “Most komolyan, te itt akarsz engem hagyni? De ÉN, ÉN szeretlek téged, és csak téged szeretlek!” Ha most engedek, sosem lesz vége. 5 évesen az óvoda is kötelező, és az iskola is az lesz. Éreztem kemény játszma elé nézek. Mi ilyen helyzetben a legoptimálisabb megoldás? Tény, hogy óvodába menni kell. De nem szeretnék visszaélni a szülői fölényemmel sem. Azt szerettem volna, ha meg tudom győzni érveimmel, és nem kerül sor a csoportszoba ajtajában hisztire. Azt nagyon nehezen viselem. Lehet-e egyáltalán egy 4 évesnél észérvekkel hatni, egy érzelmi ügyben, mert azzá vált. Esélyem sem volt, mert nem is hallotta mit mondok. Leguggoltam hozzá, és átöleltem. A fülébe súgtam: “Én IS nagyon szeretlek, és hamar jövök érted.” Végül azért bement.