Itt ült az ölemben az autóm, a felújított lakásom, a milliókért vásárolt praxisjogom és egzisztenciám. Ezeket “cseréltem” egy örökmozgó, immár öntudatra ébredő, hisztis kisemberre. Elgondolkodom. Miért költözik el az ember szülőhazájából a sarkkörön túlra?  Akárhogy is, de ott fogunk élni ezután. Talán csak most kezdjük felfogni, hogy az aláírt szerződést elküldtük. Ennyi. Új élet, új kihívások.

Okaink között számtalan dolog szerepel. Mi megpróbáltunk mindent, hogy hűek legyünk (kihez is?), eszembe ágában sem volt elmenni külföldre. Egyetem után én magyar orvos akartam lenni, magyar betegeket gyógyítani, magyar gyerekeket nevelni. Hittem …akkor még. Hittem az országban, hittem, hogy kemény munkával és tanulással becsületesen-hálapénz nélkül- meg lehet élni. Nem csak túlélni, hanem élni is – úgy igazából. Hogy anyjuk is legyek a gyerekeimnek, ne csak a háziorvosuk. Hittem benne, hogy ez lehetséges itthon is, annak ellenére, hogy már egyetemi tanáraink figyelmeztettek bennünket. Nagyon nem jó az irány. Én ennek ellenére hittem, és adtam el szüleimtől kapott frissen felújított kis panellakást, hogy teljes árát kifizethessem csak azért, hogy dolgozhassak magyar orvosként vidéken. Nyolchónapos gyerekemmel – immár kvázi hajléktalanként-elköltözöm, egy alig nagyobb (mint később kiderült penészes, hideg )közösségi házba a rendelő mellé. Ablakokat az első télen be kellett fúrni, mert nem találtunk olyan vastag szigetelést, mely nem esett ki a résen, egyébként a szél átfújt a házon. Az emberek szeretettel fogadtak bennünket, és ez sok mindenért kárpótolt bennünket. Illetve szinte csak az emberek szeretete tartott ott bennünket majdnem négy évig. És a bimbózó kis udvarunk.

Küzdelmes évek következtek. Nem az emberekkel, hanem a “magyar egészségügyi rendszerrel” küzdöttem. Folyamatosan. És azzal, hogy egymagam nem tudok csodát tenni, bármennyire is hajtott ifjúi idealizmusom. Nem bírtam tovább azt a kollegiális nihilt, ami körülvett. Nem bírtam az orvos-orvos közötti gyűlöletes légkört, az irigységet, rosszindulatot sem, mely a mindennapokat is áthatotta. Elfogadtam, de gyűlöltem a zsebembe gyűrt ezreseket. Meg lehet kövezni érte. És küzdöttem a magánéletem védelméért. Ezt is fel lehet róni nekem.

És azt pedig végképp nem tudtam megemészteni, hogy az érvényben lévő jogszabályok és finanszírozási feltételek nem tették lehetővé, hogy egy női háziorvos gyereket vállaljon. Ezek alapján a szülésem másnapján dolgoznom kellett volna. Vagy maximum 6 hét helyettesítés, melynek kifizetése felemésztette volna kis tartalékomat is.  Nem volt ember, nem volt  pénz, amivel megoldható lett volna. És bölcsöde sehol a láthatárom. Ez volt az utolsó csepp. Idealista vagyok. Ez a baj. Bár nem a személyem elleni összeesküvés volt mindez, én mégis úgy éltem meg. És megint a hülye idealizmusom.  Senkit az ég adta világon nem érdekelt, sem hivatalt, sem istent egy 8 hetes terhes háziorvos problémája. Gyerek vagy egzisztencia? Ennyi. Én döntöttem.

Nem tudok ezek után visszamenni, és én máshoz nem értek. Orvos vagyok. (folyt.köv.)