Nyáron volt időm, és kicsit én is komolyabban körüljárni megújuló energiaforrások felhasználásának lehetőségeit.  A férjem vett részt egy megújuló energiaforrások népszerűsítését célzó road-show szervezésében. Különösen nagyszerű ötletnek tartom ezt a kezdeményezést, mert elsősorban kisgyermekes családokat és általános iskolákat célzott meg, egy szemléletformáló, “szórakozva-tanító” kiállítás formájában.(Rám bízták a gyerekeknek szóló részt. ) Meg lehet nézni közelről egy szélerőmű turbináját, naptűzhelyet, napfalat, de lehet építeni napkollektort, vagy akár növény festékes napelemet. A szóróanyag a gyerek “nyelvén” magyarázza el mit jelent a környezettudatosság, jelen projektben elsősorban a zöld energiák alkalmazási lehetőségei és az energiahatékonyság oldaláról közelítve.

Az ember egyenlőre csak legyint, hiszen a napelem, hőszivattyú drága, számára egyenlőre elérhetetlen. Az környezettudatosság szempontjából a megújuló energiák alkalmazása csak az egyik oldal, a másik oldala – talán még fontosabb – a hatékony energiafelhasználás, mely “nem kerül semmibe”. Sőt. Talán sosem leszünk képesek a fosszilis energiahordozókat megújuló energiaforrásokkal felváltani, ha az energiával pazarlóan bánunk, és továbbra is ilyen ütemben nő energiaéhségünk. A tapasztalatunk szerint a gyerekek fogékonyabbak a környezettudatos szemlélettel kapcsolatban, de kétségtelen tény, hogy ha a családban is ezt látja, még tudatosabb bánik majd az energiával.

A családok rezsiköltségeinek nagy részét a fűtés, és a használati melegvíz költségei teszik ki. Mennyivel olcsóbb felvenni még egy pulóvert, vagy télen vastagabb takarót és pizsamát használni, mint éjjel is ezerrel fűteni. (Emlékszem nagyszüleim meleg cserepet tettek az ágyukba a vastag dunyha alá, és hálósapka sem volt ritka a zokni mellett.) 1-2 fokkal alacsonyabb hőmérséklet is hihetetlen sok energiamegtakarítást jelenthet. Ráadásul egészségügyi szempontból sem jó a túl meleg levegő, hiszen szárítja a nyálkahártyáinkat (allergiásoknak nem szerencsés, mert a poratkák és allergének még inkább irritálnak), a túl meleg víz  a gyerekeink bőrét veszi igénybe, erőteljesen szárítja, ezért  nem csoda, ha az ekzaema télen még gyakrabban fellángol. Őszintén eleinte én is fáztam az éjszakai felkelések alkalmával a 19-20, néha 18 fokban, de meg lehet szokni. A szobanövényeim kifejezetten hálásak ezért. A kisfiam is egy plusz kezeslábast kapott a hálózsák alá. A tapasztalatok szerint  a magas léghőmérséklet a szobában az elalvást ugyan segíti, de az éjszakai nyugodt átalvást nem. Vannak országok, ahol a hálószobákba egyaltalán nem kerül fűtés. Érdemes télen a déli tájolású helységekben tartózkodni kihasználva a nap “ingyenes” hőenergiáját.

Mindig bosszankodok a közintézmények (iskolák, önkormányzatok) állandóan tárva-nyitva levő ablakain, ahol a beltérben ingujjra vetkőzve “szenvednek” a melegtől. Miért e pazarlás? Mert látszólag nem az egyének fizetik a rezsit? Végeredményben ezeket az épületeket is a “közös” pénztárcából fizetjük! Miért nem állítják lejjebb a fűtést? A szellőztetés pedig történjen ésszerűen, azaz gyakrabban, de rövidebb ideig tartson, így friss levegővel cserélődik az elhasznált benti levegő, de megakadályozzuk a falfelületek lehűlését, melynek ismételt felfűtése rengeteg energiába kerül. Saját otthonában valószínűleg (remélhetőleg) mindenki takarékosabban bánik az energiával, hiszen a rezsiszámlát a saját szemeivel látja…saját sebből fizeti.

A következőkben leírom néhány kiaknázási lehetőségeit a megújuló energiaforrásoknak. Így nyer új értelmet a nem túl népszerű iskolai fizika és kémia…. És az “árkádozásnak” is lesz végre haszna is….

további információk…

Nem szokásom (újévkor sem) fogadalmakat tenni. Pedig rám férne. (A klasszikus “szupernős” fogadalom: minél előbb visszanyerem szülés előtti formámat, a “szuperanyás”: végtelenül türelmes és jó anya leszek, és a “szuperfeleséges” : mindig mindent elvasalok, és örökké rend lesz a lakásban stb.) Azt hiszem, így is kicsit sokat vállaltam – szokás szerint – megint. Baba, család, nyelvtanulás, háztartás, iskola. Ilyen sorrendben. Jelenleg, azt hiszem, az utolsó hanyagolódik. Közgazdaságtani tanulmányaimat szüneteltetni vagyok kénytelen. No, nem azért kezdtem el, mert azt merném feltételezni, hogy jobb közgazdász lennék, mint orvos. Ráadásul az orvosi diploma jelenleg az egyik legpiacképesebb, ha nem is világ, de Európa szerte biztosan. (Csak sajnálatos módon Magyarország sekélyes szellemi struktúrái nem ismerik el. Vagy inkább nem akarják.)

Egyszerűen elegem lett abból, hogy hülyének nézhetnek- valljuk be joggal, például a bankban, mert tudják, hogy a magyar nép analfabéta pénzügyek területén (is). Ránk sóznak 5 féle bankkártyát, és fizettetnek velünk folyószámlákat horribilis összegekért, csekélyke megtakarításunk pedig csak egyre fogy. (horribilis összegű TGYÁS és a családi pótlék jelenti a bevételeimet) Rábeszélnek ilyen-olyan lekötésekre, de azt már elfelejtik közölni velünk, hogy az akciós lekötések gyakran csak pár hónapra szólnak, és fordulókor mindig be kellene mennünk újra lekötni, vagy újabb összeg elhelyezésével érvényesíteni. Persze tudjuk, hogy minden lényeges információ az apróbetűk között rejtőzik, de hiába olvasnánk el, úgysem értjük. És ők ezt pontosan tudják. A bankban tartott pénz a hagyományos betétekben az infláció alatt teljesít, de nem ismerünk optimálisabb lehetőségeket. Undorító, mennyire kihasználják járatlanságunkat a hitelek területén, a biztosításokról ne is beszéljünk. És a szülőszobán már nyomul a pénzügyi direkt marketing, az óvodai beiratkozáskor szintén. 2 hónapos fiam (!) már sorban kapja a leveleket – különböző befektetésekre buzdítva őt!! Érdekes lenne utána járni, kitől, honnan tudják egy 2 hónapos csecsemő adatait. Bosszantott az is, hogy a könyvelővel sosem tudtam szót érteni, mert sosem értette, hogy én mit nem értek. Gondolom már fogta a fejét, ha én hívtam.

Bíztam benne, hogy a közgazdaságtan valamivel egzaktabb tudomány, mint például az emberi élettan, melynek törvényszerűségei akkor is működnek, ha a mai trendi “életmódtanácsadók” a legelrugaszkodottabb étrendjeiket erőltetik is ránk, vagy a gyógyszercégek árasztanak el drága csodapiruláikkal. Hát tévednem kellett. Az gazdaságtani elméleti modellek oktatása során olyan gazdasági környezetet feltételeznek, ami olyan, mint a légüres tér a fizikában. Tehát nem létezik. Vagy, ha létre is jött egy rövid időre, soha nem fog visszatérni ugyanaz. Valószínűleg a jó öreg Matolcsy ezt nem fogja fel, és ezért nem érti, miért nem működik a magyar gazdaság. A pénzelmélet alapjaival sincs tisztában, vagy legalább is ezt hiteti el velünk. És valószínűleg paranoid is, skizofréniás színezetű téveszmékkel, hiszen folyamatosan Magyarország elleni pénzügyi spekulációs támadások rémeit vízionálja. De miért is csodálkozunk ezen? A közgazdaságtan tudósai Nobel-díjat kapnak egy-egy elmélet kidolgozásáért, hogy 2 év múlva ugyanaz a modell okozzon újabb pénzügyi válságot. Egészségügy területére fordítva tehát:  a betegük meghalt. Rajtuk ki kéri számon?

A skandináv országokban az emberek 65-85 % vallja azt, hogy elégedett az életével. Pedig a hosszú éjszakák miatt sötét és hideg van, gyakran rossz az időjárás. Biztos, ami biztos, inkább norvég nyelvet fogok tanulni…

Most, hogy megszületett a második fiam, sokat gondolkodom miért érdemes (miért kellene?) gyereket vállalni. Lehet-e, szükséges-e ezt egyáltalán észérvekkel megindokoni, akár csak önmagunk számára. Ők vajon meg akarnak-e egyáltalán születni? Valóban van hely számukra a mai “közösségekben”, melyek nem is közösségnek, hanem sokkal inkább embercsoportnak nevezném ? Lesz-e bölcsöde, lesznek-e munkahelyek, lesznek értékek még, lesz számukra jövő?

A társadalom álságos a témával kapcsolatban. Kormányzati szinten kommunikálják a demográfiai minimumokat, és kárognak, hogy nincs elég gyerek. Félreértés ne essék, nem azt várom, hogy az állam nevelje fel csemetéimet. Sőt szeretném minél távolabb tartani a mindenkori politika demagóg, hazug, és álságos rendszerétől, sajnos a közösségbe kerülésükkel rögtön szembe találják magukat a RENDSZERREL. Az óvodai egyenlőre még nevelési (?) intézmény, az igazi agymosást majd az oktatási intézményekben kezdik. De mit tapasztalunk napi szinten az óvodákban? Ha az ember óvodát keres, nem akarják felvenni, úgy érezheti leprás a gyereke, mert harmadik, negyedik óvodába sem kell.

A jelenlegi óvodai helyzet is kissé elkeserít, pedig nagyon bizakodva álltam az új ovihoz, mert itt végre nem utasítottak el. Előszeretettel gyűjtenek aláírást, mikor NEM kérünk óvodai ellátást. Miután nem voltunk egész nyáron (előző tanévben is csak 2 hónapot), a jelen tanév 11 hetéből eddig jó, ha 5 hetet összesen jártunk. Ebédbefizetéskor “felajánlják nyomatékosan”, hogy őszi szünetre már be se fizessem. A mostani 1,5 hetes otthon töltött náthás időszak utáni első napunkon már nyilatkoznom kellett, hogy december közepétől jövő január 5-ig, “ugye nem kérünk” ellátást. Tehát kvázi még 4 hétre számítanak az ideiből. A csoportpénzt persze pontosan előre fél évre beszedik, hordunk minden fogyóeszközt, (fogkefe fogkrém, papírzsebkendő stb), gyümölcsöt, innivalót, de vigyünk lekvárt, kakaóport, újságpapírt, virágot is. Csak lehetőleg a gyereket ne vigyük. Ágyneműjük, ágyuk úgy néz ki, hogy otthon a kutya alá nem tenném. Ez azonban a legkisebb probléma. Az év 20 %-ban összevonva, gettósítva vannak, töredéknyi személyzettel. Tudom, hogy nem az óvodai dolgozók okolhatók ezért elsősorban. (Lehet, hogy a korábbi vidéki óvodánk volt túl lojális vagy gyerekbarát. Ott fogadták a gyerekeket reggel, és nem néztek rám szúrós szemmel fél ötkor sem, pedig szinte mindig mi voltunk az utolsók. Volt hogy fél hatig betegnél voltam, és Marika néni vigyázott rá. Köszönöm neki.  Lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny mostanság.) Nem is csoda, hogy fiam nem szeret óvodába járni, reggel már sírva ébred. Eddig én egészen optimistán álltam a rendszerhez, biztattam, de az én bizalmam egyre fogy.

De mit kapunk mi ettől az óvodától? Figyelik, hogy van-e tetű csemeténkben. Egy vadidegen logopédus 2 mondatból “felméri”, hogy az új óvodában szorongó gyerekem dadog, azonnali kezelés szükséges. 4 évesen már “kötelező” foglalkozásokat tartanak (számtan), és “felmérések” is vannak. A rajzaikat elemzik, “felmérik” mennyit fejlődött. 3-4 évesen a régi óvodájában másnaponta új mondókát, vagy éneket hozott haza – dadogás nélkül persze. Az új helyen valahogy fél év alatt 2 bugyuta 3 soros nótácskán kívül semmi újat nem tanult. Azt mondja énekelnek, de mégsem tudja elmondani őket. Korábban idézett abból a meséből, amit lefekvéskor olvastak nekik. Most nem tudok rájönni, milyen meséket hallgatnak az óvonéniktől. Attól viszont szabályosan retteg, nehogy elkéssünk reggel, mert akkor nagyon mérgesek lesznek az óvónénik, és azzal fenyegetik az elkéső gyereket, hogy nem kapnak ebédet. Nem tudom, ilyet kitalálna-e magától. Nem akarom elhinni, bár eddig nem tapasztaltam, hogy nem mondana igazat. Egyenlőre nem merek beszélni az óvónővel, mert így is alaposan kihúztam a gyufát azzal, hogy nem hordom el hetente a város másik felébe “dadogós minicsoportba”.

Tekintve, hogy családunkban eddig fiam messzemenően egyke volt, úgy gondoltam jót tesz neki a gyerekközösség. Új képességek, kihívások, a világban való jártassága növekszik majd. Kortárskapcsolatok így öt éves kor felé nehezen pótolhatók másként. Azt sem szeretném, hogy egy koravén “okostojás” legyen, aki csak felnőtt társaságban érzi jól magát. Ragadjon rá valami elevenség, rosszaság is. Nem tartanám jó ötletnek, hogy a szülő “tanítson”, hiszen nem vagyok pedagógus. Sokkal inkább együtt énekelünk, mesélünk, ő is mesél történeteket, építünk és festünk. És valószínűleg úgyanolyan elfogult vagyok a gyerekem képességeit illetően, mint bármely szülő.

Szükség van óvodákra, amelyek nem “gyerekmegőrzőként” funkcionálnak csupán. Ahol nem a gyerek a legnagyobb teher. Túl kellene lépni a szocialista szemléleten, nem uniformista “egyengyereket” kellene nevelni, aki nem lóg ki a sorból, és a lehető legkevesebb gond van vele. Nem mondom, hogy könnyű lehet manapság óvónőnek  lenni. Valahol a rendszerszemléleten kellene változtatni. Humánerőforrást kellene megbecsülni elsősorban. Akkor változna valami. Talán.

Nem vagyok jó barátságban a számítástechnikával, mert nem értek hozzá, és elég szomorú, de nem is érdekel igazán. Nincs saját telefonom, nincs mosogatógépem, meg akarok szabadulni végre a mikrótól is. Nem fontos számomra az autó sem, a 18 éves kis Clio-nkat nagyon szeretem, csak attól félek egyszer végleg feladja. Egyetlen műszaki dolog, amihez ragaszkodok az a MacBook Pro-m. Egyszerű női felhasználóként, egyszerű érveim vannak. 6-8 órát bír az akkumlátorral. Gyönyőrű gép, egyszerűen kezelhető, kényelmes. Nem recseg-ropog. Nem fagy le. Szuper a képernyője. Energiatakarékos, ökobarát anyagokból.

Ledöbbentem ma reggel. Steve Jobs-ról sokat olvastam és csodáltam. Csodálom, mert örökbeadott gyerekként felnőve nem kifogásokat keresett élete esetleges nehézségeiért. Szuggesszív, makacs,  könyörtelen ember volt, amit elképzelt azt tűzön-vízen keresztül vitte. Pedig voltak ellenségei, és “jóakarói” is. Hitt a vízióiban, képes volt mindent újrakezdeni, ha kellett. Nem volt számára határ.

Valószínűleg gyökeresen másként gondolkodhatott, mint mi átlag emberek, agyoniskolázott agyunkkal. Elméje egészen más dimenziókat súrolt. Meglepett volna, ha a kreatív-gyilkos mai iskolarendszerbe képes lett volna belesimulni. Hihetetlen sokoldalú zseni a maga hibáival. Valószínűleg ilyen személyiségjegyek nélkül talán nem válhatott volna azzá, aki lett. Egy ilyen kreatív elme személyisége nem is lehetne ellentmondásoktól mentes. Könyörtelen és zsarnok. Valószínűleg nem lehetett könnyű a családjának lenni. Karizmatikus előadó, Apple-miséit milliók követték. Nem igazán “tökéletes” angolommal még én is megértettem.

Azonban a mágus is ember. Végzetét nem kerülhette el. Egy ekkora elmének szűkek a földi keretek, az esendő test, ez a hitvány porhüvely. Elment Steve Jobs.

A  globális felmelegedéssel kapcsolatban nagyon bíztató törekvésekre is bukkanhatunk a nagyvilágban, ha nyitottak vagyunk rá. Érdekes módon nem a régi, fejlett nagyhatalmak járnak élen ebben (sem). Bár Ázsiában sem a jegesmedvék iránt érzett aggodalom hajtja a környezettudatos törekvések elterjedését, hanem a gazdasági (és itt sem társadalmi) kényszer. Egészen egyszerűen a feltörekvő, dinamikusan fejlődni vágyó gazdaság energiaigénye oly mértékben megnövekedett az utóbbi időben, hogy az infrastruktúra fejletlensége gátolja a további fejlődést. Indiáról van szó, ahol az elektromos hálózat gyakorlatilag nem bírja terhelést, és napi szinten megbénítja a milliós metropoliszok életét. (Itt sem a Gangesz partján nulla CO2 kibocsátással élő halász mindennapjait.)

Felismerték, hogy sokkal gazdaságosabb az energiafelhasználást csökkenteni, mint a teljes elektromos infrastruktúrát fejleszteni. Egyetemeiken külön mérnökkarok végzik kutatásaikat, India legtehetségesebb fiataljait összegyűjtve dolgoznak azon, hogy sokkal kisebb energiaigénnyel lehessen a termelési feladatokat változatlan hatékonysággal ellátni. Gépészeti megoldásaik is az energiatakarékosságról szólnak, irodai berendezéseik töredék mennyiségű energiával működnek. Ez a törekvés az élet szinte minden területén megmutatkozik. Például az épületek tervezése során a terület geofizikai adottságának, és épületfizikai törvényszerűségek maximális kiaknázásával. Indiában az épületek tájolásánál, a nyílászárók kiosztásánál a nap járását veszik alapul, annak napi illetve évszakos útját követve, ezzel is csökkentve a belső terek levegőjének felmelegedését. A természetes megvilágítást megőrizve, bravúros árnyékolási trükkökkel, természetes szellőző csatornákkal látják el az épületet, melyek “ingyenes” légkondicionálásként funkcionálnak többlet energiaráfordítás és CO2-emisszió nélkül. Nem csak felismerték, de ki is használják a zöld növényzet hűsítő, zajcsillapító, és nem utolsó sorban esztétikai minőséget teremtő hatásait. Épületeiken belül, illetve környezetükben zöld folyósokat, apró önálló élettereket alakítanak ki, külön vízellátással élővilággal. Az építészet nem a klasszikus értelemben vett dizájnról szól (mint az arab világ energiazabáló luxusingatlanjai), hanem az ésszerűségről, környezettudatosságról és fenntarthatóságról. Emellett a zöld felszín port, egyéb szennyeződéseket szűr meg, párásít, és nem utolsó sorban megköti a CO2-ot. Egészségi szempontból a zöld terület látványa önmagában is stresszcsökkentő, valamint hangulatjavító hatásain keresztül nagyságrendekkel jobb  életminőséget biztosít a városlakók számára.

Az ivóvíz felhasználásnak minden szintjét alaposan megtervezik. Az esővíznek ciszterna-rendszereket alakítanak ki, egyszerű szűrés után mosásra, tisztálkodásra kiválóan alkalmas, majd ezt a használt esővizet WC öblítésre használják. De még ekkor sem a lefolyóba kerül, hanem egy átmeneti tárolókba, melyet kanna-virágok bizonyos fajtáival, és egyéb Ázsiában őshonos nővényekkel telepítenek be. A növények rizómáikon keresztül – biológiai organizmusok segítségével –  szinte tökéletesen megtisztítják a használt vizet. A virágok élnek és virulnak, a víz pedig vegyszermentesen, energiaráfordítás nélkül kerülhet vissza a természetbe. Nyugati társadalmakban a növényekkel történő szennyvíztisztítást ellenérvek övezik – elsősorban a ipari méretű mesterséges víztisztításban érdekelt szakemberek részéről. Véleményük szerint felhalmozódik a foszfát, nitrogén a növényi tisztítás után, valamint aggódnak a redukciós folyamat során felszabaduló erős szaghatású H2S gázok miatt, és a vizeletünk átható szagú szervetlen ammóniatartalmának korlátozott biológiai hozzáférhetősége okán, tartanak a módszerrel járó nagy a párolgási veszteségtől, és az esetleges egészségügyi fertőzésektől. Indiában ezekre is megtalálták a megoldást, sőt bizonyos fajok szulfitok és nitrátok megkötésén kívül nehézfémeket is képesek felhalmozni, ezáltal mentesíteni a vizet további egészségre ártalmas anyagtól. Emellett némely faj bactericid (baktérium szaporodást gátló) vegyületeket választ ki gyökérzónájában, mely kvázi ártalmatlanítja az emberi ürülék E.coli baktériumait. Egyszerűen zseniális. Tény, hogy relatíve nagy felszín miatt jelentős a víz párolgási veszteség, de mivel ugyanazt a  vizet többször, több célra is felhasználják, ez nem lehet elegendő érv a víztisztítás  természetes módjának elterjedése ellen.

Továbbra is kérdés marad mi lesz a vizelettel ürülő mesterséges hormonokkal, antibiotikumokkal, a szuperintelligens – már csaknem beszélő – mosóporainkkal, mosogató szereink hiperdetergenseivel, testápolóink “selyemkivonataival”, és isten tudja mi minden kerül még lefolyóinkba. Szóval van még mit tenni embernek, növénynek egyaránt. Amíg nem vagyunk hajlandóak lemondani megszokott kényelmünkről, előre csomagolt instant ipari élelmiszereinkről, az “olcsó”, gazdasági szempontból megtérülőnek tűnő energiaforrásokról (atom, kőolaj), valamint önös, gazdasági érdekeink előnybe részesítéséről, folyamatosan feszegetjük szervezetünk alkalmazkodóképességének határait, bolygónk élővilágának tűrőképességét. De lehet, hogy ideje lenne új bolygó után nézni….ezt már elhasználtuk.

A férjem a műszaki vizsgáztatás alkalmával merő kíváncsiságból megkérdezte, hogy az adott autómárka mikor jelenik meg környezetbarát hibrid típussal, a válasz megdöbbentő volt: Nincsenek ilyen fejlesztések, mert még sok az olaj! Hm….érdekes.

Régóta hallunk a globális felmelegedésről, a fogyasztói társadalom fenntarthatatlanságáról. Mégis menő a benzinzabáló városi “terepjáró”, a hatalmas többszáz négyzetméteres lakóingatlanok úszómedencékkel, és a hatalmas mértékű fogyasztás. Elborzaszt az a tény, hogy ivóvíz minőségű vízzel öblítjük a WC-ket, töltjük meg fürdőkádunkat, sokan ivóvízzel locsolják kertjüket. Vannak persze pozitív változások, eltűntek a hajtógázas aeroszolok, és a legtöbb helyen már szelektíven gyűjtjük a szemetet. (Remélem a szemétlerakóban nem ömlesztve kerül.) Már ami egyáltalán eljut a szemetesig. Bár az energiatakarékos izzók, alacsony energiafelhasználású elektromos berendezések teret hódítanak nem látni a használt, lecserélt berendezések átvételének lehetőségeit (akár a kereskedelmi hálózatban új készülék esetén a régi átveszi, ilyen esetekben netalán némi árkedvezményt ad), hogy az elektronikai hulladék se a határszéli árokban landoljon. Ösztönző marketingstratégiát kellene kidolgozni, és érdekeltté tenni a feleket környezetbarát megoldásokban. Persze sok kérdésben a politikai szándék is hiányzik, vagy netalán gazdasági lobbi akadályoz meg sok ökológiai szempontokat előnybe részesítő törekvést?

Könnyebb személyes felelősségünket a nagypolitikára, a vezető gazdasági nagyhatalmakra hárítani. Ha őket a gazdasági érdekek, a pénz hatalma is irányítja, végső felhasználók mégis mi vagyunk, hiszen a kőolajszármazékokat és a gyáraik energiazabáló végtermékeit végső soron mi –  sokmilliárdnyi kisember – fogyasztjuk el. Persze, ha hirtelen drasztikusan lecsökkenne fogyasztásunk, kevesebb terméket vásárolnánk, a gyárak, üzemek azonnali leépítéssel reagálnának, ami a munkanélküliség dominószerű következményeivel sújtana ránk, kisemberekre. Szóval ördögi kör ezzel be is zárult. Fogyassz, hogy élhess.

Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a környezeti következmények is minket, illetve mi gyermekeinket fogja először sújtani, hatalmasaink pénzükkel tovább képesek lesznek kompenzálni a megváltozott körülményeiket. Al Gore, Bush egykori politikai ellenfelének Kellemetlen igazság című dokumentumfilmje a keserű tényeket meggyőző érvekkel és  bizonyítékokkal támasztja alá. Megdöbbentő és kétségbeejtő egyszerre. A természet egy ideig kompenzálni képes, visszafordíthatóak a negatív folyamatok, a globális felmelegedés következményei előbb-utóbb azonban mindenhol egyszerre, és drasztikus hirtelenséggel fognak lesújtani – visszafordíthatatlanul. Azt hisszük, hogy ez a nagyhatalmak dolga, azt gondoljuk a sarki jégtakarók olvadása okozta tengerszintemelkedés csak Hollandiát, és az USA irigyelt tengerparti metropoliszait érinti. Keveset hallunk arról, hogy Szibéria, Alaszka hatalmas tudráinak felengedése során eddig fagyott állapotban csapdába ejtett kontinensnyi metán-készlete rövid idő alatt a légkörbe kerül,  olyan a szerves anyagok bomlása során keletkező gázról van szó, melynek üvegházhatása sokszorosa a CO2-énak. Exponenciálisan növelni képes a Föld átlaghőmérsékletét. Ettől kezdve édes mindegy, hogy mennyi kőolajat égetünk, vagy mennyi napelemet használunk. Addig azonban nem.

A probléma az, hogy ez már nem hit kérdése, amíg a gazdasági, pénzügyi szektor lobbija határozza meg a politikai akaratot, amíg a hatalom és pénz érdekei mozgatják a médiát és a nyilvánosságot, addig az emberek sem fogják magukénak érezni a közös problémát. Elhitetik velünk, hogy svájci frank-hitelből kinyögött otthonainkban biztonságban vagyunk, amíg a bevásárlóközpontok parkolóiban nincs üres hely, amíg az autóinkba kerül üzemanyag, amíg van plazmaTV és internet addig nincs probléma. Csak egyben lehetünk biztosak: lesz egy fordulópont, amikor a folyamat visszafordíthatatlanná válik. Míg hatalmasaink pénzük és befolyásuk révén kompenzálni lesznek képesek, addig a következmények döntően minket, kisembereket és gyermekeinket sújtják majd. Vannak pozitív elmozdulások….(Folyt. köv.)

Tekintve, hogy a kereskedelmi televíziók műsorait néhány kivételtől eltekintve nem érdemes nézni, a fiúk rákattantak a szerelős műsorokra, olyankor én inkább teregetésbe vagy mosogatásba menekülök. A másik lehetőség a természetfilmek:csillagászati, földrajzi, és állatokról szóló filmek. Elképzelni sem tudom szegény biológia tanárok mit fognak tanítani majd gyerekeinknek, de hogy unatkozni fognak a diákok az óráikon az tuti. A mi időnkben a biológiai album, földrajzi atlasz jelentette az egyetlen kitekintési lehetőséget a távoli földrészekre. Néhány lelkesebb pedagógus diaképeket is vetített. Manapság gyakorlatilag a fotelből szórakozva megtanulják, amit nekünk feleltetések, dolgozatok fenyegetettségében kellett, és igen kérdéses, hogy használható tudásra tettünk egyáltalán szert. Az az igazság, már lassan ismételnem kell a tanultakat, mert mindig kíváncsi 4 évesem olyan kérdéseket szegez nekem csuklóból, hogy a fülem ketté áll. Pedig anno a természettudományok álltak közel hozzám. Gimiben legjobban a földrajzot tanultuk meg, kedden és csütörtökön minden más tanóra alatt is földrajzot tanultunk, mert keddenként fásítás volt, Kulcsár tanár úr vaktérképein -  éppen csak az adott kontinens körvonalait szerepeltetve – kellett néhány mm-es pontossággal berajzolni a földrajzi neveket. 10-ből 6 jó válaszra még akkora egyest vésett be a naplóba, hogy öt oldallal később is látszott. Vérvörös csütörtökön pedig hirtelen halál definícióival ismerkedhettünk, minden óra első tíz percében villámkérdéseivel megteremtette a kellő hangulatot a tanuláshoz. Azt gondoltam, Kulcsár tanár úrnál mindent megtanultam. A most vasárnapi óra Földünk sérülékenységéről szólt a klímaváltozás és a környezetszennyezés tükrében, csak most a fiam feleltetett keményen:

-Anya, miért kerek a Föld?

Egyszerűbb lenne azt mondani, hogy Isten ilyennek alkotta, de kissé álszent válasz lenne, mert a fiam még meg sincs keresztelve. Megfogadtam, hogy mindig őszintén válaszolok a kérdéseire, ha tudok persze. Régről lettek volna tippjeim, de butaságot sem akartam mondani. Diplomatikusan ezért azt válaszoltam:

-Pontosabban föld alakú, de hogy miért, arra most pontosan nem tudok válaszolni, de utána fogok nézni, jó?

Rövid csend. Anya nem tud mindent, ezt már régóta tudja.

-És minden nehezéket elbír? Sok-sok embert is? Nem fog lezuhanni?

-Igen, az emberek súlyát elbírja, de inkább az a probléma, hogy nem lesz elég ennivaló, és a sok ember túl sokat szemetel, amivel tönkre tesszük a természetet.

Ezzel persze nem volt vége a vizsgáztatásnak. Eddig amúgy is bukásra állok. Gondoltam most jönnek a mentő kérdések. De nem volt szerencsém, kínosabb problémák merültek fel. Komolyan aggódva kérdezte:

-Mi sokáig fogunk élni? Mi nem pusztulunk el?

Egy négyévesnek mi a sok, és megint hogyan válaszoljak erre őszintén. Inkább mesélek arról, hogy mi mindent tehetünk azért, hogy ez minél később következzen be. Hogy miért megyünk inkább gyalog a helyi piacra, miért gyűjtjük szelektíven a hulladékot, és miért nem folyatjuk a vizet fogmosáskor. Először azt gondoltam, nem kellene ilyen műsort néznie, de ha közben beszélgetünk, sokkal építőbb jellegű lehet, mint a legtöbb modern mese. Kihasználva pillanatnyi érdeklődését lehet beszélgetni a környezettudatosságról, környezetszennyezésről, saját felelősségünkről is. A jóléti társadalmak fenntarthatatlanságáról. Az ő szintjén persze. (Egyáltalán a tudatosság fejlettebb szintjén állunk-e mi felnőttek? Nem hiszem.)

Meggyőződésem, hogy a mai gyerekek sokkal több mindent megértenek a világunkból, mint mi azt sejtenénk, csak verbális képességük még nem tart ott, hogy tudomásunkra hozzák gondolataikat. Mi pedig nem már nem tudunk, vagy nem érünk rá beszélni a gyerekek nyelvén. Ők talán még felismerik a valós veszélyeket, olyan képességek birtokában vannak, hogy össze tudnak majd fogni egy közös célért. Talán még nem lesz késő. Talán hagyunk esélyt nekik.