Dr. Molnár Helga

Megjelölt hozzászólások ‘mozgásfejlődés’

“Sziasztok! Eddig nem volt időm leülni a gép elé. De most végre itt vagyok. Képzeljétek, alig lettem 6 hónapos, a társadalom már újabb követelmények elé állít. A súlyom növekedésével a mozgásfejlődésem megtorpant – a nagykönyv szerint persze – valójában a mozgásom is fejlődik, csak a gyengébb idegzetűek nem veszik észre. Az első önálló hasra fordulásom természetesen az éjszaka közepén következett be, melyet szüleimnek éktelen üvöltéssel hoztam tudtára, nehogy véletlenül lemaradjanak e jeles eseményről. (Ennek örömére persze anya megszoptatott, én meg ettem, ha már egyszer megterített.) Jelenleg is inkább cipeltetem magam, mert így nem fáradok el annyira, mintha 8 kg-os popsimat kellene felemelnem. Megnézném, más 15%-os túlsúllyal, hány fekvőtámaszt nyom ki. Ja, és egyébként is ölben sokkal többet látok. A fölnőttek, hogyhogy nem értik ezt? Általában nagyon jól elszórakoztatom a szüleimet, ha Apa azt mondja valami fura nyelven ” å danse”, akkor én mind a négy végtagommal elkezdek táncolni,  ők meg lelkesen nevetnek. Én meg persze rajtuk. Elég viccesek.

Vannak persze dolgaik, amikkel kicsit kiakasztanak. Például az a fura nyeles műanyag, amivel valami pépet akarnak a számba tuszakolni. Hozzátáplálás vagy, mi. Persze nem hagyom ám magamat. Anyával könnyebb dolgom van. Ő nagy igyekezettel kínálgat, ha valamit mégis sikerül bevarázsolni a számba, én nyálammal háromszorosára hígítva legkésőbb 20 másodperc múlva kicsorgatom. És ezt ismételgetjük, amíg ő meg nem unja. Le nem nyelek persze semmit, az tuti. Aztán jön Apa, ő sokkal szigorúbb, fél olyan izével a számba rakott, és egy teljes percig azt hitte sikerült,  diadalmasan nézett Anyára. Na ekkor jöttem én! Anya szerencsére hamar észrevette, hogy vörösödik a fejem, én meg elkezdtem fuldokolni, amíg ki nem köptem az utolsó molekuláig. Ekkor Anya kijelentette, én még éretlen vagyok rá. (Na, végre felfogta. Nem is olyan buta Ő, elvégre az én anyukám, csak túl sok szakirodalmat kellett olvasnia szegénynek az egyetemen.) Nevelem én őket rendesen. Kicsit nehéz velük, de hát ez van. Maradok az anyatejes táplálásnál, bár mostanában nincs túl sok időm arra sem, 5 perc maximum, viszont 3 óránként éjjel-nappal igényt tartok rá. Aztán majd meglátjuk.

A bátyám jófej, bár újabban csajozik. Egyet már haza is hozott. Minek ennyire sietni? De erről majd legközelebb….Most mennem kell, mert Anya a végén megint leül norvégozni…” (MikesR.)

Gyermekkorban a mozgás életforma. Kár, hogy aztán valahogy elfelejtődik.  Mozgásfejlődésük folyamatossága, végtagjaik mozgásának összehangolása, az egyensúlyuk fejlődése, izomzatuk erősödése szempontjából is létfontosságú. A mozgásigényük kielégítése után jobb az étvágyuk – anyai szívünk megnyugszik az üres tányér láttán – kiadós kirándulás után már az esti mese előtt elalszanak, reggelig hangjuk sincs, és nem utolsó sorban figyelmük is sokkal koncentráltabb lesz.

Nagy divatja van a műanyag lábbal löködős, háromkerekű “motoroknak.” Rengeteget lehet látni a városban a szivárvány minden színében. Ha séta közben letettük egy gombóc fagyi erejéig, három másik gyerek “orozta” el szempillantás alatt. Népszerű a kislányok körében is. Fiam a maga 4,5 évével enyhén szólva túlkoros volt már hozzá, arról nem is beszélve milyen borzalmas hangzavart okoztunk, amikor “végigtéptünk” a sétálóutcán a tűzpiros műanyagszörnyeteggel. Le kell cserélnünk valami nagyfiúsabbra, nincs mese. Fiam azonban imádta, ebben olyan, mint az apja: borzasztóan ragaszkodik a kedvenc tárgyaihoz – bár lehet, hogy ez inkább életkorából adódik ( na de a férjemnél!?…). Anyósoméktól kapott helyette egy igazi kerékpárt, csengővel és támaszkerekekkel, amivel megtanult ugyan pedálozni, de egyensúlyozásra nem kényszerítette. Két kerékkel az első kudarc után ledobta.

A férjem a tanulóbicikli mellett döntött, és ugyan további 2 hetet várnunk kellett rá,  mert a zöld színűhöz ragaszkodtunk. De végül megérkezett. Nekünk borzasztóan tetszett, jó design, és tömör gumikerekeinek hála csöndes. A fiam 2 napig rá se ült. Aztán fél napig csak tologatta. Azon bosszankodott, hogy mindig eldől. Hiába a két kerék, az csak két kerék. Aztán ráérzett az ízére. És íme…a bizonyíték: Marcell és a tanulóbicikli