“Mindenki sokáig akar élni, de senki nem akar megöregedni.” - tartja a mondás. Régóta kutatjuk  mi a hosszú élet titka, génekben, táplálkozási szokásokban – ki borban, ki pálinkában – keresi a receptet. 1921-ben indult az USA Stanford Egyetemén egy nagy esetszámú kutatás, mely elsősorban azt vizsgálta, milyen kapcsolat van a személyiség és az egészség, illetve a különböző személyiségtípusok  és  a bejárt életút között. 

Már Hippocrates i.e. 400 körül 4 személyiségtípust különített el, és ezek alapján próbált betegséghajlamot társítani a különböző temperamentummal bíró személyekhez. A flegmatikus (“lassan járj tovább élsz”) ember nyugodt, elégedett az élettel, megfontolt, békés, kissé lusta, időnként bizonytalan, szemben a kolerikus típussal (“született vezéregyéniség”), aki végletekig hű az elveihez, nyugtalan, kitartó, ingerlékeny, indulatok, heves érzelmi reakciók jellemzik. A melankólikus jellem (“típikus gondolkodó”) inkább túlérzékeny, empatikus, csendes, önmagába forduló, inkább pesszimizmusra hajló, ellentétben a szangvinikus típussal (“nagy kanállal habzsolja az életet”), aki társaságfüggő, vidám, bizakodó, humoros, bőbeszédű, és meglehetősen könnyelmű. Galenus e viselkedésmintákhoz kapcsolta a szervrendszerek megbetegedéseit, így a flegmatikus embert a emésztőrendszer, nyirokkeringés megbetegedéseire tartotta hajlamosnak, a kolerikust epe és izületi bántalmakra. Tana szerint a melankólikus embert szorongásra, depresszióra való hajlam jellemzi és egyéb elsősorban idegrendszeri bajok, a szangvinikus típus nagy eséllyel betegszik meg szív -és érrendszeri betegségben.

A pszichoszomatika megkülönböztet “A” típusú személyiséget, a (“menedzser típust”) – mely azonban kissé félrevezető elnevezés manapság. Bárki lehet túlhajszolt, túlzottan versengő, és sokan vannak, akik képtelenek pihenni, lazítani, kikapcsolódni. Hirtelen indulatok, kitörések jellemzőek. Munka tölti ki gondolatait, a számokkal mérhető teljesítményt értékeli csupán, sikereit nem éli meg. Látszólag magabiztos, valójában komoly önbizalomhiánnyal küzd. Szív és érrendszeri problémákra hajlamosít ez a fajta viselkedésminta, infarktus, agyi érkatasztrófák gyakrabban fordulnak elő esetükben. Ha túl is élik a hirtelen rohamot, gyakran akkor sem képesek lassítani, változtatni életvitelükön, önpusztító szokásaikon.

A “C” típusú (cancer prone) személyiségszerkezettel élő ember végletekig kerüli a konfliktusokat, környezetével harmóniában él, és igyekszik mindig másoknak megfelelni. Negatív érzelmeit elfojtja, nem tartja helyénvalónak, másokért mindig képes harcolni, önmagáért soha. Saját szükségleteiről, szeretet és elismerés utáni vágyáról egyszerűen nem vesz tudomást. A pszichológia daganatra hajlamos személyiségnek tartja, a betegséggel szembeni megküzdési mechanizmusait is a kevésbé hatékony elkerülő, tagadó attitűd jellemzi. Negatív érzelmeit olyankor sem képes kiadni, amikor igazán szükség lenne rá.

Modern klasszikus medicinában is próbálunk az egyén testalkatából következtetni arra,hogy milyen típusú betegségekre hajlamosít, és a primer prevenciós (megelőző) terápiás tervet ennek megfelelően egyénre szabni. A hasi u.n.” alma-típusú” elhízást elsősorban anyagcsere-betegségek szempontjából tartjuk rizikósnak. Elsősorban cukorbetegség és zsíranyagcsere tüneteit keressük, illetve próbáljuk elsősorban megelőzni a betegség, másodsorban a szövődmények kialakulását. A széles, “hordómellkas”, széles nyak, pirospozsgás arc tüdőbetegségre, feltűnően, magas vékony alkat, hosszú végtagokkal, laza ízületekkel kötőszöveti rendellenességre utalhat. Vastag nyak, nagy szemek a pajzsmirigy működésének zavarait rejtheti stb.

A fenti rendhagyónak mondható tanulmány 1921-től egy akkor 3-9 éves korcsoportban követte nyomon az egyének sorsát, a bejárt életutat. A kutatók szerint a legerőteljesebben befolyásoló személyiségjegynek a lelkiismeretesség, a célokhoz való ragaszkodás, a kitartó munka, rendszeresség és megbízhatóság bizonyult. Nem azok éltek a legtovább, akik könnyedén, lazán vették az életet, hanem akik mindig reális célokat tűztek ki maguk elé, következetesen lépésről lépésre elérve, újabb és újabb sikerélményként élték meg őket.

Első lépésként jobb, ha sutba vágjuk állandó aggodalmaskodásainkat, szorongásainkat, hiszen talán éppen ezek akadályoznak vágyaink megvalósításában, és az így felszabaduló energiáinkat is a megvalósítandó cél elérésére összpontosíthatjuk. Sosem késő felismerni önmagunkban a károsító, gátló személyiségjegyeket, és maximalizálni a fejlődést elősegítő pozitív tulajdonságainkat egy egészségesebb életút felé. Persze a kutatás is rámutat, hogy sosem késő változtatni, hiszen személyiségünk összetett, folyamatosan változik, nem merev, kőbe vésett tulajdonságokból tevődik össze. Nyilván nem lehet egyik pillanatról a másikra gyökeresen megváltoztatni reakcióinkat, érzelmeink megélésének intenzitását, de a “gondolatnagytakarítást”  sosem késő elkezdeni.

Betiltanám a televízióban a híradókat. Egész évben, de különösen nyáron a politikai uborkaszezonban. Nap, mint nap első négy-öt hír gyilkosság, baleset, merénylet, rablás vagy ezek bírósági tárgyalása. (Ha ez sem tölti ki esetleg a műsoridőt, akkor néhány műhiba-ügyet mindig be lehet dobni.) Gyurta Dani világbajnoki címe miért utolsó a hírek sorában a sokadik gyilkossági sztori után, azt sosem fogom megérteni. Aztán következik a jó kis bulvárműsor a szilikon-modellekkel, irigyelt celebekkel, valósághősökkel. Ha pedig aznap nem ért minket baleset, és  nem raboltak ki, nem csapott belénk a villám, akkor ismerjük meg végre, mi manapság a színvonal, kik lesznek gyermekeink példaképei. Aztán jön a nyolcadik valóság-show, vagy a hetedik tehetség-kutató. Közben ismét híradó, ahol gyorsan öt percben megint felsorolják az aznapra szánt agresszióadagot, mielőtt végre párnánkra hajtjuk fejünket. A végén már azt sem hisszük el, hogy történnek jó dolgok is a nagyvilágban, hogy érdemes még gyermeket vállalni, hogy létezik bizalom és jószándék, hogy találunk még értékeket, hogy a sikeres élet záloga nem a drága nyaralás és a hibátlan külső.

Szerintem, ha kevesebbet néznénk TV-t főműsoridőben és inkább gyerekektől gondolkodását figyelnénk, sokkal kiegyensúlyozottabb világban élhetnénk. Nekik még nem szegi kedvüket a rossz időjárás.(Sebaj, majd megtanulják tőlünk.) Ők még örülnek minden reggel egy új napnak, mert a lehetőség benne van reggelekben. Csodálom a fiamat, mert ő úgy érzi, neki nagyon sok játéka van, pedig – mivel nem találok elveimhez illő játékokat – építőjátékokon, néhány kirakón, és autón kívül alig van más a szobájában. Felnőttként vajon miért nem elég sosem, annyi amennyi van? Miért nem tudunk örülni annak, amink van? Mi motivál egy csecsemőt, hogy a járás gyakorlásakor mindig újra és újra felálljon? Miért próbálja meg századszor is egymásra rakni a kockákat, ha azt tapasztalja, hogy a torony úgyis mindig ledől? Vajon megfordul-e a fejében, hogy úgysem fog sikerülni, hogy biztosan nem képes rá? Semmi gond, majd látni fogja szülei példáján, és el fogja lesni tőlük. Szavak nélkül is. Ahogyan egy macskakölyök a látszólag céltalan játéka során sajátítja el azokat a képességeket, melyekre kifejlett macskaként szüksége lesz. A gyermek is játéka során sajátítja el ezeket képességeket, számára a játék jelenti a felnőtt világ leképezését, a játék során szerzett tapasztalatokat, megtanult szabályokat a való életben is érvényesnek tartja majd.(Mi pedig mennyire érdektelennek gondoljuk a gyermekek játékát, és a könnyen a elérhető dolgokat “gyerekjátéknak” tituláljuk.)

Eleinte annyira leköti a kisdedet maga a toronyépítés, a járástanulás élménye, hogy ráeszmél: kitartással előbb-utóbb úgyis sikerülni fog. Megtapasztalja, hogy ne adja fel az első néhány kudarc után, és ne kezdjen csalódottságában valami könnyebb cél után nézni. Ezt azonban nem fogja megtanulni, ha a szüleit csak a siker érdekli, ha csak a végeredményért dicsérik meg, magáért az erőfeszítésért soha. Ebben a helyzetben is, mint annyi mindenben az önbizalom számít. Meg kell tanulnia, hogy a valódi sikerek sorozatos és gyakran ügyetlen kísérletekkel kezdődnek, ha a kisded valóban elhinné, hogy képtelen rá, sosem tanulna meg járni. Ezekből az erőfeszítésekből a gyermek nemcsak a kitartás fontosságát tanulja meg, hanem azt is, hogy bízzék saját  képességeiben és abban, hogy ezekkel biztosan sikert arat. A felnőttek világa miért csak a gyors, instant, látványos eredményeket értékeli? Miért vált annyira fontossá a külvilág véleménye és értékítélete? (folyt.köv.)

A negatív gondolatok mérgeznek és betegítik  meg lelkünket, a negatív önszuggessziók akadályoznak meg bennünket abban is, hogy sikeresek legyünk. Takarózhatunk azzal, hogy “de hát magyarok vagyunk”, minek örüljek, semmi okom rá, nem vagyok olyan helyzetben, ide születem. Aztán jönnek a” bezzegek”: a másiknak mennyivel jobb, mennyivel könnyebb, sokkal szerencsésebb. Majd következnek a “ha”-k: ha több pénzem lenne én se keseregnék, ha nem ide születtem volna, ha engem is támogattak volna, ha lett volna hátszelem.stb. Ettől is csak magyarabbak leszünk, nem igaz?

Naná, hogy sokkal könnyebb kifogásokat gyártani ahelyett, hogy kitakarítanák gondolatainkat is, ahogy a lakásunkat is. Egy cseppet sem könnyű, senki nem mondja. Pedig semmibe sem kerül. Sokkal könnyebb panaszkodni, ezáltal energiát leszívni másoktól. De ez nem megoldás, a probléma gyökere, a kishitűségünkből eredő negatív gondolatok tovább mérgeznek bennünket. Időset, fiatalt egyaránt. Orvosként az bizonyult számomra a legnehezebbnek, amikor  éreztem a tehetetlenséget, hogy nincs lehetőségem az emberek negatív gondolatain változtatni. Az embert szkepticizmusa, önkorlátozó hiedelmei gátolják meg céljai megvalósulásában. Gyógyulásába vetett hitével, hozzáállásának megváltoztatásával többet tehetne önmagáért, mint bármely gyógyszer vagy orvosi beavatkozás. Sokunk sajnos nem hozta magával otthonról ezt a képességet, de még az orvosi egyetemen sem tanítják. A pszichés folyamatokról, hatékony mindennapi problémamegoldó stratégiákról, megküzdési mechanizmusokról vajmi kevés szó esik. Ahogy arról sem, hogyan segítsünk magunkon, hogy segíthessünk másoknak: honnan töltsem fel azokat az energiatartalékokat, amit napi átlag 60-70 ember panaszának  figyelmes meghallgatása lemerít. Szinte mindannyian éreztük már a cseppet sem kellemes szellemi kimerültséget barátunk, családtagunk kimerítő panaszáradatának meghallgatása után. Saját negatív gondolataink – fűszerezve egy jó adag idealizmussal, és a jövő miatt érzett szorongásaink ezeket a tartalékokat tovább merítik. És félő, hogy utódainkra is ezeket örökítjük tovább. Önmagunk rossz beidegződéseinek megváltoztatása a legnehezebb, de legnagyobb sikert igérő vállalkozás.

Hiszem, hogy a pozitív gondolatoknak hatalmas erejük van, csak sokan nem tudunk élni vele. Jólétbe és gazdagságba születni nem garancia a sikeres élethez, ahogy az sem kárhoztat bukásra senkit, ha szegénységben cseperedik fel. A siker nem azon áll, kinek hány diplomája van. A sikeres élet attól függ, hogyan használjuk elménket, hogy a megfelelő lépéseket a megfelelő időben tegyük meg. Negatív gondolataink, önbizalomhiányunk akadályoz meg bennünket abban, hogy változtatni merjünk életünkön, pszichés és szomatikus állapotunkon. Tűzzünk ki nagyobb célokat is magunk elé, és merjünk vakon hinni benne. Helyettünk senki más nem fog.

Mi az alapja a “nemi sztereotípiáknak”? Ki határozza meg mi a férfias és mi a nőies viselkedés? Lassan évszázadok óta folyik a vita arról, hogy a hormonális működés, vagy a szocializáció formál minket nőies nővé, férfias férfivá. Valószínűleg mindkettő, csak az arányokat nem sikerül még eddig tisztázni.

Miért nem sírhat egy kisfiú, ha elesik? Hiszen neki is ugyanúgy fáj, mint egy kislánynak. Miért nem ölelhetem át a fiam ugyanúgy, mint a lány lenne? Miért kellene tartanom attól, hogy lányosan nevelem? Miért nézzük el, és néha még jutalmazunk is egy kislányt, ha fiúsan viselkedik? Miért tartunk férfiatlannak egy férfit, ha felvállalja érzéseit? Egy férfi társaság egy ivós buli után tud nagyon tanulságos lenni. Egy-két hímnemű tag pirkadat felé valószínűleg sírva kesereg, a többi meg próbál lelket önteni beléjük. Józanul ilyet sose tennének. Miért is nem?

A családban az anya teremti meg az érzelmi biztonságot, tanítja meg fiát érzelmei kimutatására, amitől a család működőképes lesz. Beszélget és játszik fiával. Ebben az idilli kapcsolatban nincs rivalizálás, versengés, csak összebújás van. Az első évek különösen meghatározóak a gyermek – legyen az fiú vagy lány – érzelmi fejlődésben, későbbi magabiztosságában. Majd az óvodás-kor felé az apa egyre nagyobb szerepet kap. Azt, hogy végül milyen lesz az anya-fiú kapcsolat, lényegében az apa személyisége határozza meg. Az apa lesz az első számú játszótárs, aki más – sokkal jobb – játékokat talál ki, akivel lehet autókat és bunkit építeni. Az igazi példakép, aki mindenre tudja a választ, és aki felállítja a szabályokat.

Az az apa, aki valódi figyelemmel tud odafordulni fiához. Aki önzetlenül törődik vele, akinek a szeretetéért nem kell nap, mint nap megküzdeni és bizonyítani. Nem az az apa, aki mást akar faragni fiából, mint aki. Nem az az apa, akivel versenyre kell kelni nap, mint nap. És nem az az apa, aki mindig azt bizonyítja, hogy mennyivel férfiasabb és jobb a fiánál. A szerető apa időnként hagyja nyerni is. Elismeri fia képességeit és bátorítja még akkor is, ha nem az általa elvárt adottságokban jeleskedik – egy pillanatig sem tartva attól, hogy tekintélyén ezáltal esik csorba. Nem szigorral és fenyítéssel akar tiszteletet kivívni. A félelem és tisztelet kizárja egymást. Önmagában a hagyományos értelemben vett “férfiasság”, meleg érzelmi kapcsolat nélkül nem segíti a férfias magatartás kialakulását. Hogyan tanulja meg hát  akkor a fiú, hogy milyen a férfi-szerep?

Abból, ahogy apja a feleségéhez viszonyul. Ha érzi és látja, hogy  anyja nőként is jól érzi magát a bőrében. Ha tudja, hogy ugyanúgy része a családnak, mint a férje, és mindketten hitelesek tudnak lenni nemi szerepeikben. Ha nem harc és verseny dúl köztük, hanem egység és következetesség. Ha a családban nincs zsarnok és nincs rabszolga. Őszinték egymásról, és nincs szükség szerepjátszásra, manipulációkra. Sőt. Szükség esetén a megfelelő mederben tartva a negatív érzéseknek is utat engednek.

Talcott Parsons neves szociológus fejtette ki, hogy az apa két legfontosabb  funkciója: a társadalmi normák bevitele a családba, valamint hogy szeretete és fegyelmezése révén megszüntesse, vagy átformálja a függőségi anya-fia viszonyt. Ő lépteti ki fiát a családból a “valódi életbe”, hogy mindazt, amit szüleitől megtanult kamatoztatni tudja. Bátorításával – ha kell szigorával – biztosítja, hogy fia megfelelő önkontrollal rendelkezzen ahhoz, hogy betartsa a legfontosabb társadalmi szabályokat és normákat.

Tegnap délután levitt az uram a Balatonra. Az ok: elromlott az egyik nyomtatófej az irodában, ezért úgysem tudott volna dolgozni a cserealkatrész megérkezéséig. Szóval délután kettőkor nagy sebtében elindultunk, magamra erőszakolva azt a fürdésre alkalmas ruhadarabot, ami még rám jött, bedobtam 2 fürdőlepedőt, és irány Balatonfüred. Gyönyörű hely, imádom.

Fél négykor strand, irány a víz. Nem is volt olyan hideg. De tényleg. Azért is szeretem ezt a strandot, mert normálisan egyenes vonalban rögzítik ki a bólyákat, és lehet úszni. A húgom szerint én hősködni szoktam, pedig nem is tudok olyan jól úszni, mint hiszem. Hát egyszer Siófoknál tényleg szépen, észrevétlenül elsodródtam, fogalmam nem volt hol vagyok, és kb. 3 órán keresztül szegény anyukámat a frász kerülgette, mert semmit sem tudtak rólam. Pedig nagyon tuti volt. Hála a ötödik emeleti napi rutin lépcsőzésnek, meglepően jó kondiban vagyok, és olyan szívesen úsztam volna még. (Lehet az öböl-átúszáson kellene indulnom?) De most aztán tényleg nem hősködhetek. Ilyenkor fellépő esetleges magnézium-hiány miatti izomgörcshajlam, gyengébb tüdőkapacitás stb. Férjem a 120 cm-es sávban hősiesen felügyelt, mert ismerte a sztorit.

Utána kis nézelődés, és megnyugvással konstatáltam, hogy nagyobb hassal is illik strandolunk, még férfiaknak is szabad. Rengeteg gyerek, csecsemő, és gyerekbarát apukák mindenütt. Jó volt látni. Még egy kis meditáció a lemenő napnál a parton. És jött a nap csúcspontja: a vacsora-vadászat. Hát nem könnyű egészséges harapnivalót találni, mert este fél kilenckor talán nem kéne magzatomat lángossal tömni. Elvégre most nem én döntök. Sikerült azért könnyű mediterrán hidegtálat keríteni, és nagy elégedettséggel rakodtam az arcomba a hajszálvékony sonkába csavart sárgadinnyedarabkákat, paradicsomos-bazsalikomos-mozzarellát. Egy kis séta következett reformkori városrészben. És irány haza. Szuper nap volt. Nem hiszem, hogy egy luxus nyaraláson jobban éreztem volna magam.

Nem sajnos, nem nyaralunk. A lakásban is már 32 fok van, de árnyékban. Nem, nincs kedvem főzni sem, akkor 40 fok is lenne. Kisfiam nincs itthon, és nem is nagyon kiváncsi rám. Persze én sem lennék kiváncsi magamra, ha a mamánál egyszerre öten lesnék minden kívánságomat, és a kedvenc ételeimet főznék. Helyi időszámítás szerint kora reggel – kilenckor – éppen ébredezett kicsinyem, amikor felhívtam, és végre hajlandó volt átvenni a telefont. Közölte, hogy mennek a Balatonra, és figyelmeztetett, hogy szét ne szedjem a terepjárót, amit a szobájában épített. És ezzel befejezettnek is tekintette anyjának szánt tájékoztatást. Sajnos már napokkal korábban összepakoltam az egykor jobb napokat is megélt számítógép alkatrészeit a szobájában, amikből éppen ultrahang berendezést, hajót, vagy mint legutóbb terepjárót épített. Nos, hogyan fogom visszaépíteni egy 4 éves által kreált alkotást, azt nem tudom. De van rá nem egészen egy hetem. A férjem szerint tuti nem lesz elég.

De hogyan vészeljük át a hőséget városban? Kihaltak az utcák, parkok, biztosan minden épeszű ember strandon van. De hogyan néznék ki én ekkora hassal a strandon –  bikiniben? A maradék 2 hónapért nem veszek másik fürdőruhát. Marad a férjem irodája menedéknek, mely nagyságrendekkel hűvösebb ilyenkor, és a kifőzdei menü. Azért önbecsapás lenne azt állítani, így a hatodik hónap végén meg sem kottyan egy kis hőség. Estére lábfejem alig fér bele a szandálomba, és  majd szétreped a köldököm, mintha egy lufit igyekeznének felfújni, de az egyre jobban elvékonyodik. És még mindig nincs neve. Férjemmel közelharcot vívunk keresztnév ügyben, ő szövetségeseket keres. Jelenleg 2/3-os többségben vannak, nemsokára 3/4-es-ben lesznek. Nagyon össze kell szednem magam. De most végre tényleg itt a nyár…

Sajnos a szívinfarktus már nem csak a férfiak kiváltsága. A nők munkába állásával kiegyenlítődött a nemek közötti különbség. Bár kétségtelenül személyiségfüggő is (“A”típusú személyiség: maximalizmusra törekvő, teljesítményorientált, önbizalomhiánnyal küzdő, szorongó ), de eddig úgy  tartották, hogy a férfiak stressztűrő-képessége rosszabb, emiatt esendőbbek a szívérrendszeri betegségekkel szemben. Nos a nőket inkább a distressz veszélyezteti, azaz hogy nem megfelelően reagálnak a konfliktushelyzetekben, nem olyan választ adnak, mely a stressz szintjét csökkentené.

Míg egy férfi felveszi a kesztyűt és küzd, addig egy nő magára veszi és kiutat keres. Mérlegel és kételkedni kezd, képes-e rá egyáltalán. Ha sikert ér el  sem biztos, hogy magáénak érzi: csak szerencséje volt. Érzékenyebb, állandó megerősítésekre, pozitív visszajelzésekre van szüksége. Boldogulnia kell a munkahelyi intrikákkal, és az előítéletekkel: ha van gyereke azért, ha nincs azért. Egy férfi, ha elért valamit, elhiszi és tudja, hogy a siker az övé.  Egy gondterhelt férfi nyugodtan megteheti, hogy elmegy a haverokhoz inni vagy motorozni, és legfeljebb “most ne szóljatok hozzám” védelmébe menekül. Egy nő mit tehet? És mit egy anya? Munkahelyén legyen megbízható, magabiztos és jó munkaerő, de munka után ismét szerető, gyengéd, türelmes anya. Több fronton kell helyt állnia, nem vonulhat el, de nem is terhelheti szeretteire gondjait. És meg kell tanulnia “nem”-et mondani. Számomra ez volt a legnehezebb. Az egyik legnagyobb fokú stresszt az jelenti, ha olyan érzéseket, szerepeket kell mímelnünk, amik nem sajátjaink, ha nem azt tehetem és mondhatom, amit érzek és gondolok. Hogyan forduljak  este egy tőlem segítséget kérő beteghez empátiával, türelemmel, és elvárható gondossággal, ha 9 hónapos síró kisfiamat kell a fürdőkádban hagynom a legnagyobb játék közepén? Képes erre egy anya? Ha igen, milyen stressz árán?

Egy másik nagyon érdekes megfigyelés, ha a nő fárasztó, konkurenciaharcon alapuló munkahelyi kihívásokkal kerül szembe, kvázi “férfias” pozícióba kerül, megváltozik hormonrendszerének működése is. Relatív tesztoszteron-túlsúly miatt eltűnnek nőies idomai, haja megritkul, vonásai keményebbé vállnak, bőre vastagabb, szárazabb lesz. Hangja, orgánuma mélyül. Személyisége is megváltozhat. Sokan nem szeretik a női főnököket. Egy nőtől, nőies viselkedést várunk el. Ám, ha boldogulni szeretne a férfiak világában, úgy kell viselkednie, mint egy férfi, aki erőteljes, racionális, agresszív, független, határozott, versengő, miközben érzi, hogy ez jellemével teljesen ellentétes. Saját tapasztalatból tudom, amikor nőként egy hatalmas kihívásokkal teli vidéki körzetbe kerültem, ügyeltem, szakvizsgáztam, és már az első év végére hajam fénye megkopott, csomókban hullani kezdett, súlyom csökkent, fiúsabbá váltam a túlterheltség miatt. Minden előképzettség nélkül kellett pénzügyek téren is helytállnom, egyedül hadakozni a hivatalokkal, önkormányzatokkal. Az égvilágon senki nem foglalkozott vele, hogy otthon 9 hónapos gyermekem vár. Orvosként ugyan tudtam, hogy a természet törvényeit nem szabad figyelmen kívül hagyni, a férfias szerepek a nők lelkiállapotára és egészségére is kihatással vannak. Mégis az évek során saját káromon tanultam meg: ha elfogadom ezt a tényt, az jócskán megkönnyíti az életem.

De többségünknek előbb-utóbb munkába kell állnia. Mert mai társadalmunkban a pénzkereső állás, jelenti a munkát. Karl Marx óta. Mert, ha azt szeretném, hogy gyermekem tisztességes iskolába járjon, és megadhassak neki fizikai értelemben mindent, annak ára van. Egyébként a nyugati demokráciákban is nagyon sokunk korán munkába áll. Ezért van nagy szükség a babysitterek tömegére. Elit oktatásnak, elit nyaralásnak, életszínvonalnak bizony külföldön is ára van. Igen magas presztizst jelent egy férfinak, ha el mondhatja: az én feleségemnek nem kell dolgoznia. Olyan státusz-szimbólum ez, mint a luxus autó és  a luxus villa. Szóval társadalmunk szerepek sorát ossza ránk. A házimunka, gyermeknevelés presztizsét eddig nem igazán sikerült emelni. Ahogy a férfi és a női munkabéreket sem sikerült egyensúlyba hozni….Lúdas Matyit idézve: “Hol itt az igazság?” (folyt.köv.)

Nem vagyok hősanya, aki munkahelyéről megy a szülőszobára, és pár hónap múlva ismét munkahelyén tud lenni. Tisztelem azokat, akik akár egzisztenciális vagy egyéb okból vállalják az állandó kétműszakot, és képes helytállni minden területen. Gondolom így vannak az egyedülálló anyák, akik egyszerűen nem tehetnek mást. És azok, akik vérrel-verítékkel férfitársaiknál többszörösét letéve az asztalra, kiharcolt a poziciójukért foggal körömmel ragaszkodnak. Ma Magyarországon a munkahelyek nincsenek tekintettel sem az anyára, sem a családra. Sajnálom és csodálom nőtársaimat ezért, mert inkább felőrlődnek szerep-konfliktusaikban, hogy mindenütt helyt tudjanak állni. Ha például a skandináv országok szerencsés valamelyikében élnénk, sokkal jobb esélyekkel indulhatnának.

Én ugyanis ezt éreztem, ha választanom kellett aközött, hogy négy óra előtt öt perccel beérkezett hívásra kimenjek-e még a szomszéd faluba, vagy  mehessek végre a fiamért, hogy végre magamhoz ölelhessem. De ez rajtam kívül senkit sem érdekelt, mert ha nem végzem a munkám engem bíróságra citálnak: orvosrobot vagyok, aki parancsszóra mosolyogva megy. Így hát szégyenkezve esek be az oviba fél hatra sűrű elnézések közepette, de nem a dadus néni tekintete fáj, hanem a fiamé.

A magyar társadalom nagyon konzervatívan gondolkodik a családról, illetve a nemi szerepekről. A társadalom több, mint háromnegyede azt vallja mai is, hogy a gyermek három éves koráig az anyának otthon van a helye. Ezt erősiti a szociális támogatási rendszer is (GYES, GYED), de gyermekpszichológiának is nagy szerepe van, hogy ezt gondoljuk. Nem hiszem, hogy a három év alatti gyermeknek feltétlenül kárt okoz, ha az anyja előbb visszamegy dolgozni. Sokkal többet árt egy frusztrált, bezártsággal küzdő anya, akinek hiányzik a felnőtt közeg és munkája, mely ugyanúgy része életének, mint az anyaszerep. Mert ő is ember. De az is ugyanúgy árt, ha négy után munkahelyi problémáktól gyötrődő, állandóan fáradt és ideges anyát kap. A gyerekkel töltött idő minősége a meghatározó, nem a mennyisége. Még az anyák otthonmaradásáért küzdő élharcos Vekerdy Tamás is ezt vallja.

Persze nem vagyunk egyformák, mind személyiségünk, mind lehetőségeink különbözőek. Gyermekeink egyénisége is más, van olyan, aki eleinte szorong idegen gyermekek társaságában (az enyém ilyen volt), van aki kinyílik és kifejezetten igényli a közösséget. Csak mi akarjuk azt hinni, hogy 2 éves gyermekünk számára még néhány órára nélkülözhetetlenek vagyunk. Nekem ugyanis a szívem szakadt meg, amikor a családi napköziben kellett hagynom. Persze a tüneményes Kati néni személye sokat enyhített ezen. Igen, a bölcsödei gondozókon is múlik, hogy szabad-e otthagyni csemeténket.

Anya, mikor jössz értem?

Én azonban önző vagyok, és gyűlöltem, hogy az én gyerekem miatt voltak kénytelenek túlórázni, hogy utolsóként érkezve karácsonyi műsort az ajtóban álló tömegtől nem láthattam. Gyerekem ijedt, anyját hiába kereső tekintete még ma is kísért. Restelltem, hogy csak mi kértünk felügyeletet a nyári szünetre (nem is lett aztán), és nyomorult gyerek ott ült velem a rendelőben, nem értve, miért foglalkozom én vadidegen emberekkel ahelyett, hogy vele játszanék. Télen a legnagyobb járvány idején sem volt kímélet. Jött velem, és rendelt rendületlenül. Aztán lett egy hétig tartó 39 fok feletti láz. Ez azonban egy másik történet.

És megint csak ugyanoda lyukadunk ki: társadalmi szolidaritás, egymásra figyelés, és családcentrikusság ….. helyett egzisztenciális bizonytalanság, rettegés a munkanélküliségtől, ezzel párhuzamosan a gyerekvállalási kedv csökkenése, és a családok tűréshatárának feszegetése. Mert az anya személye tart össze egy családot, de meddig képes erre, ha közben olyan szerepek sokaságával kénytelen küzdeni, mely lassan ugyan, de felőrlik erejét..-(folyt köv.)

Sokat gondolkodtam azon vajon, hány millióan írják csak Magyarországon a Google-keresőjébe: hogyan fogyjak le? Vagy mi a legjobb fogyókúrás módszer? Meggyőződésem, hogy a modern nők testképzavarát tudatos, profi marketing tevékenység táplálja. Gondoljunk csak a nagy bevásárlóközpontok 3 méteres csontsovány egészalakos fehérnemű-reklámjaira, az utak menti óriás plakátok photoshop-os modelljeire, a női magazinok “ki milyen módszerrel fogyott le “cikksorozataira.

Hitessük el szerencsétlen nőkkel, hogy 20-as  BMI felett élni lehet, de minek. Hitessük el, hogy ha 34-es ruhába nem fér bele, az már kóros. Hangoztassuk, mutassuk nekik ezt lépten-nyomon, offline-online, hogy az agymosás végleges legyen. Már 10 éves kortól lehetőleg 90 éves koráig érezze azt, hogy sosem lehet elég jó. Ha ezzel megvagyunk, akkor fogyasszuk le őket a legelképesztőbb eszközökkel, bogyókkal, italokkal. Adjunk rájuk fűzős-leszorítós-csoda-alsóneműt, hogy azt viselve lehetőleg minden percben emlékezzen rá, hogy milyen kövér. Eszméletlen piaca van a fogyókúra-iparnak, mert időközben külön üzletággá nőtte ki magát. Nem szeretném megtudni, mit gondolnak rólunk, amikor a legújabb fogyi-őrületet vagy edzésmódszert adják el nekünk. És mindennemű feminista felhang nélkül mondhatom, hogy mindez a férfiak malmára hajtja a vizet. Megjegyzés a hurkácskáinkra vagy alakunkra már azonnal üt. Legtöbbször nem is szándékos részükről, de mi már egy ártatlan, ügyetlenre sikerült bókot is felhúzott szemöldökkel fogadunk. Ez most megint célzás? Vannak olyan férfiak, akik ezt lelkifurdalás nélkül kihasználják, ha önértékelésük és személyiségfejlődésük még nem tart ott, – attól tartok már nem is fog soha - hogy igazi férfinak érezze magát a nő mellett. Ez egy olyan adu a kezükben, amit bármikor kijátszhatnak.

Voltak gyenge próbálkozások a csontsovány modellek kiszorítására, amíg azonban a pénz a fogyókúrában van, addig ez a trend nem fog változni. Az ételeink, italaink tele vannak függőséget okozó adalékokkal, az “egyél és fogyj” szlogenek nem mennek ki a divatból. A jóléti társadalmak rákfenéje ez is. Mindig azt tennénk, amit tilos, és mindig az elérhetetlen után vágyakozunk. Amíg gondolataink a nap nagy részében akörül forog mit együnk, amíg a legjobb falat közben sem az étel ízére koncentrálunk, hanem azt számoljuk mennyi kalóriát tartalmaz, szervezetünk azt teszi majd, amit az agy diktál. Hízni fog.

Bízom abban, hogy a mai apukák elhitetik lányaikkal, hogy szépek és csinosak. Ha sokat beszélgetnek velük, azt érzik és látják, hogy apjuk számára az anyu a legszebb, talán a média és a kortársak véleménye kevésbé számít majd. Ha az anya érzi, hogy férje számára vonzó és érdekes nő, akkor a lányai sem azt tanulják meg először, miben hány kalória van. Talán, ha….