Dr. Molnár Helga

Archívum június, 2012

A felnőtt lét kezdete az, ha felismerjük, hogy eddig csodált szüleink, mégsem Istenek. Nem is volt mindig igazuk. Sőt hibáztak is. De ez csak a kezdet. Jön a csalódottság, a harag, majd a szemrehányás, mely csak olaj a tűzre. Aztán jönnek az unokák. Újabb konfliktusforrások. Nem azt eszi, nem azt issza, amit “kellene”, és nem szobatiszta még 3 évesen sem. Majd ők megmutatják. Az édességözön, cukros üdítő és éjszakába nyúló televiziózás, édes kompót friss gyümölcs helyett. Nem kell orrot fújni, sem alaposan fogat mosni. De mindent lehet, amit otthon nem. És jön  az öröm, a kisunoka haza sem akar menni. A sikerélmény azonban néhány évig tart.

Aztán becsúszik egy fülfájás az éjszaka közepén, és sírva fakad, ha elesik. Ilyenkor mégis csak anya kell. Érzelmi biztonság otthon van. Az elvárások most is ugyanazok, mint 30 éve. Tisztára kell enni a tányért, köszönni kell mindenkinek szépen hangosan, és kérdezés nélkül el kell fogadni és követni minden kőbe vésett szabályt. Kiderül, hogy az unokák sem olyanok, mint amilyennek nekünk lennünk kellett volna. Pedig ŐK  fiúk. De 5 évesen nincs kitartása, és nem érdekli az a játék, ami a papa álma volt 40 éve. És a gyerek nem rejti véka alá a véleményét. (Szerencsére.) A nagyszülők szerint ezek a rossz nevelés következményei. Szerintünk nevelésünk sikerei.

A felnőtté válás kezdete – azt hiszem – mégis csak a megbocsátás. Mindenért. És a higgadt elfogadás. Ők ilyenek és kész. Csak az idők változnak, ők nem.

Válogatom és méret szerint “osztályozom” a kinőtt bébiruhákat. Hátha majd az unokatesók használják még. Ha (!) használják. Két gyereket kibírtak, de  többet alig. És ekkor elgondolkodtam. 30 évvel ezelőtt főzni lehetett a textilpelenkákat, babaruhákat. Mostanság 40 fokon alig moshatók jelentős állapotromlás nélkül, pedig egy kis anyatejes széklet, de még az almapüré sem távolítható el a címkén szereplő hőfokon, még azonnali áztatási stratégiával sem. (Az színes, agyoncsicsázott, feliratos-szalagos lánykaruhákról nem is beszélve.) Egyszerű női logikámmal úgy vélem, hogy 30 év alatt annyit fejlődhetett a könnyűipar és vegyipar, hogy még jobb, strapabírók, moshatóbb stb. textíliákat legyen képes előállítani. Ne-adj-Isten természetes bio-alapanyagokból, természetes festékekkel. Amikor megnéztem a “Tervezett Elavulás” c. dokumentumfilmet összeraktam a piacgazdasági stratégiát. Ha már kevés gyerek születik, gyártsunk ócska ruhákat nekik, hogy egy gyereknél többet még véletlenül se bírjanak. Ne lehessen mosni, se vasalni, se foltot eltávolítani – de legalább ártson a baba bőrének. Nem is lenne “nagy üzlet”, ha ugyanazt a kisruhát fél falu használná tudná. Így legalább több lesz a hulladék, és több “antiallergén” (steroidos) krém, “hipoallergén” tápszer, és “bababarát” mosakodó fogy a babák atópiás bőre miatt.

Persze tudom, nem ilyen egyszerű ez. Nem növekedhet a gazdaság,  ha nem nőne a fogyasztás, nem lenne ennyi munkahely (se), és nem lennénk “ilyen boldogok” attól, hogy “ennyit kell vásárolnunk.” A Tervezett Elavulás az 1920-as években kezdődött a villanykörtékkel. A mérnökök több ezer üzemórásra fejlesztették őket, aztán piacgazdaság nagyágyúi visszazavarták őket a tervezőasztal mellé, hogy most dolgozzanak tovább azon, hogy csökkenjen a életidejük. Nem kell mondani, hogy sikerült 1000 óra alá menni NÉHÁNY ÉV alatt a világon mindenütt. Az 1929-es tőzsde-crach után tovább felerősödött a folyamat: “Használd, és dobd ki!”Később szocialista, nem piaci elven működő NDK-ban megszületett a 100 000 órát bíró villanykörte szabadalma, de nyugaton senkinek sem kellett, és a nagyszerű találmány sosem válhatott közkincsé. Kinek kell egy olyan termék, melyből nem lehet újból és újból eladni sokat. Szinte beleborzong az ember, hogy hány környezetbarát, energiatakarékos brilliáns találmányt vásároltak meg, hogy aztán örökre a süllyesztőbe kerüljön azért, hogy a piacgazdaság “kiszolgálhassa” a fogyasztói társadalmat olcsó, ócska hulladékkal. A neylonharisnyák születésükkor  olyan strapabíróak voltak, hogy autókat is vontathattak vele. Ma már attól felszalad a szem, ha fölhúzzuk őket. Ehhez komoly mérnöki munkára volt szükség, hogy drasztikusan lecsökkenhessen a szakítószilárdságuk. Beszélhetnénk elektronikai termékeinkről, csak meg kell nézni a garanciavállalás hosszát. Na, annyira tervezték a termék életciklusát. Jobb helyeken további összegekért kérhetjük a garancia meghosszabbítását. Javítani nem lehet, ha igen többe kerül, mintha újat vennénk. Mindez tudatos tervezés eredménye.

 Az 1950-es években az USA-ban ismét előtérbe került a Tervezett Elavulás a politika színterén is. Végül aztán nem iktatták törvénybe. A gazdaságnak azonban növekednie kellett. Ekkor már sokkal szélesebb körben, egyre tudatosabban programozták a termékek életciklusát, gondosan időzítették, mikor kell a terméknek elromlania. A fogyasztói társadalom három alappillérre épült. A reklámra, mely vágyat kelt a fogyasztóban olyan termék iránt, melyre nincs is szüksége. “Vásárolj, akkor is, ha nem akarsz!” Hitelre, hogy “vásárolhass akkor is, ha nincs pénzed”.  És a Tervezett Elavulásra. A fogyasztó biztos lehetett benne, hogy a termék előbb tönkremegy, minthogy kifizette volna, vagy  még előbb ráunt és újat akar, mint kellene. A maga módján brilliáns modell. Így aztán tovább nőtt a fogyasztás, pörgött a gazdaság, és voltak munkahelyek. Ezzel együtt nőtt az emberek elégedettsége is. Vagy mégsem?

Nem is lenne probléma az erőltetett növekedés, ha az valóban az emberiség érdekében történne, és nem a nagytőke érdekeit szolgálná. Marx óta 26-szorosára nőtt a fogyasztás, de vajon 26-szor boldogabbak vagyunk-e? A gazdasági növekedés nem az emberek megnövekedett szükségletei miatt nő, hanem önmagáért a növekedésért kell nőnie. Bármi áron. Egy véges bolygón a folyamatos növekedés lehetőségében csak a közgazdászok hisznek. (Az egymást követő, továbbgyűrűző gazdasági válságok is ezt bizonyítják.) Sokan hiszik/hisszük, hogy az ökológiai fenntarthatóság és egy vállalkozás közép-hosszútávú működőképessége nem zárja ki egymást. Épp ellenkezőleg. A fogyasztón is nagyon sok múlik, csak egy egyszerű kérdésre kell válaszolnia. Valóban boldogabb lesz-e attól, ha évente lecseréli a telefonját és a ruhatárát? Vagy arra, hogy valóban az olcsó termék az olcsó? Utódaink tudni fogják mit tettünk. De mi teszünk rá.

Az egyetemről kikerülve, azt tapasztaltam, hogy nem minden úgy működik, ahogy azt a tankönyvekben leírták. Sőt, vannak megmagyarázhatatlan megbetegedések és csodás gyógyulások. Bizonyos élethelyzetekben a betegség a “legjobb” válasz, de gyakran ez a menekülés is. A gondolatok megbetegíthetnek és meg is gyógyíthatanak. Ennek ellenére a mai tudományos lélektan (pszichológia) sok esetben nem tud segítséget nyújtani. Keresem a válaszokat, a lehetőségeket, az alternatív utakat. Ma már értelmetlen lenne a klasszikus orvoslás mindenhatóságát hirdetni.

Agykontroll tanfolyam érdekes tanulsággal szolgált számomra. Nem mond újdonságot, csak egy kicsi más módszert mutat meg ugyanarra. Arra, amire mindenki vágyik, azaz, hogy elérje célját.  Megbocsásson, elengedjen, meggyógyuljon. A lényeg, hogy az ember megtalálja önmaga számára megfelelő viszonyítási pontokat, melyeket bármikor használni tud, ha szüksége van rá. A kvantumfizikusok, agykutatók, de a NASA is vizsgálja az emberei elme lehetőségeit, a gondolatok teremtő erejét. 20 éve még mindenki a fejét csóválta volna, ha a az internetről hallott volna, egy vezeték nélküli rendszerről, mely képes összekapcsolni hihetetlen távolságról az egyes számítógépeket. És most ez mindenki számára természetes. Az emberi agy, csupán a gondolatok révén sokkal többre lenne képes, mint amire jelenleg használjuk. A szkeptikusok kedvenc ellenérve az agykontrollal szemben, hogy mennyit lehet(ne) ártani vele. Nos, ha valaki a gondolatokkal ártani akar, ahhoz nem kell agykontroll. Feldolgozatlan traumák okozta negatív gondolatokkal, nagyszerűen betegítheti meg saját magát, és szűkebb környezetét.

Szerintem a XXI. században az ember legfontosabb feladata, hogy megtanulja kezelni a stresszt. Ezen múlik minden, a saját és környezete egészsége, a családi élete, az egzisztenciája. Ma már a stresszt elkerülni, ami nyugati világunkban lehetetlen. Mindegy, hogy az eszközöket ehhez, hol találjuk meg. (jóga, tai-chi, kun-fu, vallások tömkelege, a vonzás törvénye stb.) Van, aki egy istenszemélyben, angyalokban, a keleti filozófiák valamelyikében, vagy az univerzum mindig is létező és működő törvényeiben tud hinni. És van, aki saját gondolatainak erejében. A lényeg ugyanaz. Kapaszkodókat és lehetőséget találni a testi-lelki harmónia eléréséhez. A kereszténységben a gyónás és szentségek is ezt a cél szolgálják: feloldozást vélt bűneink, hibáink alól, hogy aztán önmagunknak is megbocsáthassunk. Van, aki a mennyországba, más a nirvánába akar eljutni, vagy a természetben akar feloldódni. Ezt a célt szolgálta a természeti népek sámánizmusa, többistenhite, de a mozgással és légzőgyakorlatokkal áramoltatható életenergia is. A racionálisan gondolkodó, nyugati embernek úgy tűnik, ez sokkal nehezebben megy. Eltávolodtunk a természettől, és most nem találjuk az utat vissza hozzá.

Segíthet visszatalálnunk, ha képesek vagyunk megtalálni önmagunkban rejlő, de a racionális világ, iskolarendszer stb. által elnyomott gyermeket. Mert ők még nagyon is tudnak valamit. Ők még közelebb állnak a természethez, jobb agyféltekéjük még működik. Szerencsés vagyok, hogy figyelhetem őket, és tanulhatok tőlük. Néha teljesen belefeledkezem abba, hogy csak nézem őket. Mennyire tudnak örülni egy semmiségnek, teljesen átadni magukat a játéknak, és mennyire nem tudnak haragudni, milyen nagylelkűen megbocsátanak. Álmodnak, vizualizálnak, intuícióik és megérzéseik még működnek. Képzelőerejük, kreativitásuk határtalan. Számukra bármi lehetséges, nincs lehetetlen. Ösztönösen képesek gondolataikkal programozni bennünket. De mennyire! Mennyivel nyitottabbak a világra egy “okos” felnőttnél, akit béklyóba kötnek az anyagi dolgok, ” természettudományos ismeretei” behatárolják képzeletét, álmait -ha vannak még egyáltalán – létezőnek vélt korlátok közé szorítja. És milyen gyakran a múltban élnek, vagy a jövőbe vágynak, és nem veszik észre a jelent. Múltbéli hibáikon, sérelmeiken rágódnak, miközben felemészti őket a harag, melyet tudatosan mások, de valójában önmaguk iránt éreznek. Nem csak szokásaik, hanem haragjuk rabjaivá is válhatnak, és emiatt sem tudják élni saját életünket.

A tanfolyam magyarázatot ad a hétköznapokban tapasztalt “parajelenségekre”. Gyakran tapasztaltam, hogy épp anyukámra gondoltam, indultam volna a telefonért, és abban a pillanatban csörgött. Vagy a megérzések, melyekre jó volt hallgatni. A vizsgán mindig az első megérzés volt a helyes válasz. Mennyivel jobban sikerült az a vizsga vagy megmérettetés, melyet előtte képzeletben többször lejátszottam. És a sok “aha-igen” érzés.

Az utolsó eladáson például mindenkinek meg kellett bocsátania a szüleinek. Kinek azt, hogy szüleinek nem jutott elég idejük rájuk, másnak azt, hogy mindig helyettük tudták, mi a jó nekik. Van, akiknek “csak” azt, hogy mások álmát kellett (volna) megvalósítania. Annak érdekében, hogy  mindez könnyebb legyen, gyermeki módszerekhez kellett nyúlnunk. Szüleinket 4-5 évesnek kellett elképzelni, (hiszen, ki tud egy gyerekre haragudni) lekicsinyíteni őket, majd a szívünkbe kellett zárni őket. A többszázas közönség több, mint felénél bizony előkerültek a zsebkendők, pedig az idősebb korosztály is szép számban képviseltette magát. Csak remélni tudom, hogy gyerekeim is megteszik ezt majd egyszer.

Számos technikát mutatnak, tanítanak meg a tanfolyamon. Valószínűleg nem mindenkinél fognak működni. Gyakorlás nélkül biztosan nem. A módszer nem ígér mindenkinél, azonnal sikert. De azt sem állítja, hogy csak ez az egyetlen jó módszer. Egy lehetőséget mutat arra, hogy megszabadulhassunk saját gondolkodásunk korlátaitól. Ha csupán a relaxációs módszerét elsajátítja valaki, már nem volt kidobott pénz vagy idő.