A felnőtt lét kezdete az, ha felismerjük, hogy eddig csodált szüleink, mégsem Istenek. Nem is volt mindig igazuk. Sőt hibáztak is. De ez csak a kezdet. Jön a csalódottság, a harag, majd a szemrehányás, mely csak olaj a tűzre. Aztán jönnek az unokák. Újabb konfliktusforrások. Nem azt eszi, nem azt issza, amit “kellene”, és nem szobatiszta még 3 évesen sem. Majd ők megmutatják. Az édességözön, cukros üdítő és éjszakába nyúló televiziózás, édes kompót friss gyümölcs helyett. Nem kell orrot fújni, sem alaposan fogat mosni. De mindent lehet, amit otthon nem. És jön  az öröm, a kisunoka haza sem akar menni. A sikerélmény azonban néhány évig tart.

Aztán becsúszik egy fülfájás az éjszaka közepén, és sírva fakad, ha elesik. Ilyenkor mégis csak anya kell. Érzelmi biztonság otthon van. Az elvárások most is ugyanazok, mint 30 éve. Tisztára kell enni a tányért, köszönni kell mindenkinek szépen hangosan, és kérdezés nélkül el kell fogadni és követni minden kőbe vésett szabályt. Kiderül, hogy az unokák sem olyanok, mint amilyennek nekünk lennünk kellett volna. Pedig ŐK  fiúk. De 5 évesen nincs kitartása, és nem érdekli az a játék, ami a papa álma volt 40 éve. És a gyerek nem rejti véka alá a véleményét. (Szerencsére.) A nagyszülők szerint ezek a rossz nevelés következményei. Szerintünk nevelésünk sikerei.

A felnőtté válás kezdete – azt hiszem – mégis csak a megbocsátás. Mindenért. És a higgadt elfogadás. Ők ilyenek és kész. Csak az idők változnak, ők nem.