Dr. Molnár Helga

Archívum szeptember, 2012

Nem, nem adtam még fel a reményt, hogy lesz fél órám leülni írni. Vártam, hogy eltelik a “Elsőhathét”, amikor ki kell heverni a születés kínjait mindkettőnknek, illetve mind a négyőnknek, és bele kell szokni ebbe a fura, hideg világosságba. Aztán túléltük a “Elsőháromhónapot”, ami ugyebár minden normális babánál a “hasfájásról” szól, majd az “Elsőhathónap”, amíg kialakul/visszaalakul az a bizonyos életre szóló kötelék. A fogzás az folyamatos, egy temperamentumos babánál minimum az egész ház tudja tudja, hogy jön a foga, mert kíméletlenül a tudtára adja. És azt mondják az okosok, hogy az első életév végére végre az anya is visszakapja az éjszakáit. De nem. Mi nem. Elkezd mászni, sőt felállni, mit felállni …  menni…!, hogy aztán jó nagyokat lehessen esni, ezzel – ha egyáltalán lehetséges – még több figyelmet kiprovokálni, ahogy a Nagy mondta kék-zöld foltok láttán: kicsit “roncsos” lett a kistesó, de azért jó, hogy “lett kisbabánk.” A kisbabáknak mindig van mentségük mindenre.

Most nem csak az éjszakák lettek, hmm…mozgalmasak, hanem a nappalok is. A szeparációs szorongás is belépett a mentségek közé, és ha jól sejtem ez kb. 2-3 éves korig minimum kitart, hogy észrevétlenül olvadhasson a “hiszti-korszakba”. Majd jönnek a rémálmok, sárkányok. De még csak a szeparációnál tartunk, és ez mindent felülír. Gyakorlatilag üvöltés van, ha nincs testi kontaktus, minimum lábba-csimpaszkodás erejéig, már nem csak az alvás nem jár a szülőknek, de illemhely-látogatás, fogmosás, evés sem. Könnyebb semmi nem lett, de nehezebb több szempontból igen. A szériázást most nem három, hanem 10 kg-val végezzük, a hangerő minimum három nagyságrenddel nagyobb decibelben mérve, és ha leteszem – a forró leveses fazekat egy kézzel mégsem bírom – akkor dühében jól el is esik,  így a koponya koppanása és kicsi talp földdel való érintkezése között eltelt idő 4:45”. Szokásos figyelem elterelés nálunk nem működik, a konyhafiókokba pakolt bababarát eszközök legfeljebb 2 percre kötik le figyelmét, aztán lábba csimpaszkodás és üvöltés indul néhány perces latenciával. A járóka gyakorlatilag lehetetlen, mert pillanatok alatt szétszed maga körül mindent, erős hangadás kíséretében, és kétségbeesetten igyekszik kiszabadulni.

Sokan életrevaló gyereket szeretnének. A miénk az. Józan ésszel vizsgálva, jóval korábbi időkre visszatekintve, minden érthetővé válik. A kisbabák semmit sem véletlenül csinálnak. Mindenre van mentségük. Ma már gyerekeink koraszülöttként jönnek világra. Kb. 18 hónapos korában kellene megszületniük, akkor már biztosabban jár, képes pontosabban kommunikálni, többé-kevésbé ugyanazt eheti kézzel-lábbal, mint a nagyok. A koponya növekedése és azonban anatomiai okok miatt, előbb kell megszületniük. Kommunikációjának egyetlen módja a sírás, minél erősebben üvölt, annál biztosabban és hamarabb elégítik ki szükségleteit. A mély alvás szintén rontja ezt, félre nyelés, bukás, légzéskimaradás kockázata a legnagyobb éjszaka. Minél többet és minél erőszakosabban csimpaszkodik anyjába, hordoztatja magát, annál több táplálékhoz és annál nagyobb biztonsághoz jut. Semmi más biztos kapaszkodó nincs, a kiságy rácsai megvédik ugyan attól, hogy kiessen, mástól nem. Sem a magány okozta félelemtől, sem éhségtől, sem az idegen fényektől, szagoktól, hangoktól. Meggyőződésem, hogy minden kisbaba erre vágyna, de ha nem elég erőszakos, a szülei elég következetesek és idegeik elég erősek, beéri a kisággyal is. Bár való igaz, hogy így reggel legalább kipihent anyát és apát kap. Itt jönne a nagy család, a 20-30 fős emberhorda szerepe. Nappal mindig lenne több gondozó, akihez kötődhet, aki nappal is végtelenül türelmes tud lenni hozzá, mindig lenne valaki, aki csak rá tud figyelni. Nos, a mai kisbabáknak már ez sem jut. Aztán 7-8 hónaposan a mászás képességének kialakulása ismét félelmetes számára és egyben veszélyes is, az volt régen és az mai is. Csak az a baba élte túl ezt a korszakot, akiben az elválás okozta szorongás elég erős volt, hogy a világ felfedezésének vágyát és a frissen kialakult önállóságot jelentő képesség erejét legyőzze. Ha elcsatangolt, eltévedt, nem maradt az anyja közelében, nem követte a hordát, és lehet, hogy nem találták meg vagy már túl későn. A vadállatok jó prédának tekintették a csapatról leszakadt, védtelen embergyereket. Ez napjainkban sem csekély kockázat, gondoljunk a kutya támadásokra, vagy a közlekedési és egyéb veszélyekre. Kereskedelmi televíziózás nélkül is elérik hasonló hírek a mai szülőket. Mindenki életrevaló gyermeket szeretne? Vagy jó alvót, szófogadót, akit minél kevesebb gondot okoz? Aki, mellett jó szülőnek, jó nevelőnek tűnhetünk? Persze ez erős sarkítás, de szinte mindenkinek az az első kérdése: és jó baba?

Az éjszakai randalírozások közepette persze nem látom ilyen élesen és higgadtan a helyzetemet. Az gondolom időnként, hogy ha minden csecsemő ilyen lenne, akkor már egészen biztosan kihalt volna az Emberiség. Vagy én vagyok selejtes, és ha nem lenne ilyen türelmes férjem, már kinyiffantam volna alvásmegvonás miatt. Az alvás legalább mindenkinek jár(na), ha evés, fogmosás nem is . Gyakorlatilag minden szokásos altatással kapcsolatos tanács csődöt mondott nálunk, nem működött egyik fajta tuti gyereknevelési módszer sem. Nem mentünk sokra az “ölbe-szokott”, “elrontottátok” megjegyzésekkel sem. A jó alvó csecsemő csupán szerencse. (nekem már volt egyszer szerencsém 5 évvel ezelőtt, ezért tudom) Nem a jó szülő, gondos anya, jó nevelés eredménye. Nem segített az okok megfejtésére irányuló kutakodásunk sem. Nem, nem a tücskök zavarták, mert nyáron a papa tanyáján sem aludt. Nem, nem a sok inger, mert nem alszik akkor sem, ha bátyja egész nap oviban van. Nem, nem a TV, nem WiFi zavarja, mert egyik sincs nálunk már jó ideje. Nem, nem a város zajai, nem  mentőállomás közelsége, mert falun sem aludt  a csöndben. Egyetlen megoldást találtunk. Elfogadjuk, hogy Ő ilyen. Ki más fogadja el őt ilyennek, ha nem mi, a családja, nem igaz?

Van, hogy több, mint két órás altatási procedúrát követően, fél óra múlva üvöltve ébred, majd hajnal negyed háromkor sír még másfelet. Reggel meg édesen vigyorog, mintha mi sem történt volna. És kezdődhet,” a vegyél-fel, ne-tegyél-le,” onnan minden sokkal jobb.  Most már csak a 18 éves korhatárban bízom, akkor már valaki másnál alszik