Dr. Molnár Helga

Eddig hittem benne, hogy lehetséges a magzattal a méhen belüli kommunikáció. Hát nekem nem nagyon sikerült. Bár jelenleg az apjával sem nagyon. Szinte alig látjuk. A gyerektelen és felnőttgyerekes-teamből természetesen neki kell a legtávolabbi helyszínen, a debreceni vándorkiállításon díszletet telepíteni, szintén neki kell feltétlenül az építkező osztrák haverjánál alapot ásni, és egyébként is minden határidőt  - terminusra – a 40. hétre kell időzíteni. (Arról nem is álmodom, hogy esetleg egy vizsgálati időpontra véletlenül is emlékezne.) Az az egyébként mellékes tény, hogy hétvége van vagy hétköznap igazából fel sem tűnik senkinek. Négyévesemmel a franciaágyon alszom, míg az uram a gyerekszobában, mert nem tudjuk követni, hogy hajnal 2-kor jön haza, vagy reggel 5-kor indul el. Vacsorát, ebédet legalább 3-szor melegítem. Nem igaz az sem, hogy a hasukon keresztül lehet hatni rájuk. Én már mindent megpróbáltam. Az általam gyűlölt vajas galuskát főzőm a levesébe, palacsinta-hegyet sütök, sváb smarnit (amivel legalább annyi munka van, mint egy születésnapi tortával), kelt tésztákból pedig már tényleg profi vagyok.

Talán mégis jobb taktika nőiesen/hősiesen végigpanaszkodni a 9 hónapot. (Egy ismerősöm – egyébkén fiziológiás várandósság, diszkrét súlynövekedéssel – már 24 hetesen nem tudott “felmenni” 1-2 emeletnyit.) Nekem persze meg sem kottyan két szatyorral, plusz gyerekkerékpárral az ötödikre felügetni még most sem. Soha nem nyom, és nem is fáj semmi, a cipőhúzás, az ágy alatti porcica-vadászat még mindig sima ügy. Végül is csak szülésre készül az ember, amit naponta több (tíz)ezren végigcsinálnak a világban – így vagy úgy. A debreceni munka idején a nátha miatt táppénzen lévő fiammal, és 2 telefonszámmal maradtam itthon. Az egyik a nőgyógyászé, aki – ha éppen tud – bent lesz a kórházban, csak én jussak be valahogy. A másik az anyósomé, aki a legoptimálisabb körülmények esetén kb. 3 óra múlva tudna itt lenni. Nem számítva, hogy apósom nem biztos, hogy a városon belül idetalál, és kaputelefon hiányában saját kezűleg kellene beengednem őket. A kisautónk pedig végre tényleg bedöglött. Végeredményben minden körülmény ideális. A kölök bent szerencsére meg vígan ficánkol – az NST szerint legalább is. Legrúgta a vizsgálófejet az első percben, aztán végig olyan szívfrekvenciát produkált, mint akinek még esze-ágába sincs megszületni. Orvosként egyébként is kissé hátrányos helyzetben érzem magam, mert “úgyis szólsz, ha gond van” megy. Végül is láttam már  szülészet tankkönyvet (szülészet volt az államvizsgám is), még a köldökzsinórt is magam elvágom, ha úgy alakul. Lélekjelenlétemet megőrizve, szépen ellenőrzöm és elcsomagolom a méhlepényt is, ahogy oktatták. És az újszülöttet melegen tartva, várom türelmesen a mentőt. Ahogy kell.

Rendkívül nehéz lehet a férfiaknak. Nem is vitatom egy pillanatig sem. Nekik a külvilág kihívásainak kell szüntelenül megfelelniük, sokkal gyakrabban kell nyílt agresszióval szembenézniük. A férfiak világa kemény. Bizonyos életkor után sokkal inkább az mozgatja őket, hogy megmutassák magukat. Érnek valamit, tudnak küzdeni. Nap, mint nap be kell bizonyítaniuk (főleg a férfitársadalomnak), hogy élnek, léteznek. A saját örömük elsődlegesebb és csak járulékos, ha örömet okoznak.

A nők bár látják és tapasztalják, mégis kevésbé számolnak azzal, hogy a férfi önmagát a külvilágban való tevékenységében látja, e tevékenység eredményében, és a mindennapi kihívásokban keresi. Ezért a férfiak nagy része szinte alig-alig érti, hogy otthon a nő számára, a Férfi maga a külvilág, ahol ugyanúgy dolga lenne, nem csak a nő és a gyerekek, de a saját érdekében is. Természetesnek veszi, hogy otthon minden rendben van. Előbb-utóbb csak “pihenőhelynek”, az ellazulás színterének kezeli a nővel való kapcsolatát és otthonát. Eleinte ez találkozik a nő gondoskodásra való hajlamával, mely segít pihenni, kikapcsolni. A férfi azonban nem gondoskodásnak, hanem jogos jussának tekinti, ezt a nem magától létező “ajándékot”. Elfelejtik, hogy a Nő is a világ része, akinek szintén meg kell mutatnom magam. Így vagy úgy.