A naptár szerint nyárnak kellene lennie, de nem nagyon mutatja magát. Bár a hó korán elolvadt, és átlagosnál jóval kevesebb hullott idén, de a hőmérő higanyszála még nem kúszott 10-12 fok felé. Az itt élő külföldiek szerint itt északon két évszak van: fehér tél és zöld tél. A nyár kétségbevonhatatlan jele azonban az éjféli nap, mely soha nem bukik a látóhatár alá, és éjfélkor is szinte nappali világosság van. Szemfüles halászok, hajósok igyekeznek meglovagolni ezt, és hajótúrákat szervezni lelkes turistáknak a “Nordkapp” felé. A minap beszéltem egyikükkel, aki elmondta, hogy se tavaly, se idén nem dugta ki orcáját napocskánk a felhők közül éjfélkor. Nem könnyű ezért lefotózni ezt a jelenséget felénk sem a sok felhő miatt, szinte éjszakák és nappalok is egyformák, óra nélkül képtelenség megmondani mennyi az idő. Sokak által ez nyomasztó, még az őslakosok is kínlódnak emiatt, ahogy látom.
De N. hős volt és tegnap éjjel felmászott a hegycsúcsra, és ezekkel a fotókkal tért haza…

Az idei nemzeti ünnep gyönyörű napsütéssel indul. Az egész sziget az alig 150 éves norvég alkotmányt ünnepli. A nappali hatalmas ablaküvegén keresztül nyári meleget érzek, ezért nagy ambícióval indulok neki immár sokadszorra, hogy végre kerekezek egyet új gyönyörű bringámmal, de a norvég napsütés sokadszorra is átver. A hőmérő alig 2-3 fokot mutat, és annak ellenére hogy látszólag alig fúj a szél, neoprén ruhán is átható metsző hideg a levegő. Máshogyan hideg mint, amit megszoktunk a kontinentális éghajlaton. Hiába mindig tanulom ezt a klímát.

A zászlóhasználatnak itt szigorú szabályai vannak, meg van szabva, hogy a hagyományos lobogó mely napokon, és meddig lehet kint. Előtte napon egész nap mossák a gépek az úttestet, a gyerekek az iskolában tanulás helyett az éneket tanulják, szemetet szednek, a középiskolások a tereket rendezik, gereblyézik. Ma reggel korán kerülhettek ki nagy lobogók, tegnap a botok kirakataiban a háromszög alakúak. Érdekes rendes munkanapokon alig látni embert az utcán reggel 8 előtt, ilyenkor már 7-kor vonulás, zene-bona van.

A kisebbik fiam áfonyalekváros képpel ( iszonyatosan színez a lekvár is) ámulva áll a konyhaablakban egy széken, és nézi a mazsorettlányokat, akik már kora reggel az ünnepségre gyakorolnak: kék-fehér-piros rövid szoknya, csizma, selyemköpeny és csákó van raktuk. “Anya, nézd! Királynők…..”

A terv a következő volt ezen a nevezetes napon. (Engem a magyar augusztus 20-ai ünnepléstől sem vert a víz soha, számomra a magyarság nem ebben merül ki, ahogy a hitem sem a templomlátogatásban, de tiszteletben tartom mások ünnepét és vallását.) Így hát szabadtéri sportolás lesz, mert azt azért már megtanultuk, hogy itt akkor megy az ember a természetbe, amikor a nagyasszony megengedi. A sarki nap végre teljes erejéből sütött 11 órakor, egy felhő sem volt az égen, ám a hőmérő nem mutatott még így sem 5-6 foknál többet. Miután M. eleget tett iskolai kötelezettségének, és részt vesz a felvonuláson, utána a család elvonul a szigetről és kerékpározik egyet a tengerparton. Férjem teljes erőbedobással szereli a biciklitartó a kocsira, felkínlódja a négy különböző méretű és formájú kerékpárt,(a fenyőfa karácsonykor történő benyelezése jelent ekkora kihívást egy férfi ember számára) és összevadássza a sisakokat a legelképesztőbb helyekről, bekészíti a kulacsokba az italt. Addig én ” felkészítem ” a fiúkat.

Az iskolás lelkesen készül a felvonulásra, viszi magával a ének szövegét a kabátzsebben, lengeti lelkesen a zászlót. Itthon bátran énekli a felvonulási nótát ( ami nem a múltat siratja, de felszabadultságról, reményről és összetartozásról szól), bár tudom, hogy mások előtt egy hang sem fog kijönni torkán. Nagy tisztesség érte őt idén, ő fogja ugyanis vinni a népviseletbe öltöztetett, piros-fehér-kék szalagos osztály-mackót.
Mi, “fölnőttek” a kommunista rendszer beidegzettségével görcsölünk rá az ünnepre, apja igyekszik ráerőszakolni az ” ünneplőruhát”, megvasalni “legalább a nadrágot”. Aztán észbekapunk. Elvégre most Norvégiában élünk, itt farmer, gyapjúalsó, szélkabát, lazaság és vidámság az ünnepi viselet. Nem fogunk ám itt feszengeni öltönyben-nyakkendőben, amúgy 5 fok van.

Ja, ez igaz is általában. De nem Norvégia nemzeti ünnepén!!!!Ez itt kérem komoly dolog. Alig 10 perc volt vissza az indulásig, apja és fia beül az autóban, és, és….és nem indul. Az akkumulátor lemerült. Apa teljes önbecsülés letörésben, teljesen hiába volt minden erőfeszítése. A felelős kinyomozást elhalasztottuk időlegesen, de nekem villámgyorsan kellett elkísérnem a fiamat a gyülekezőhelyre, mert ez számára halálosan komoly iskolai feladat, nem lehet késni. Így hát végig viharzottam teljes biciklis felszerelésemben, ahogy voltam, “szélfúttan” a főutcán, ahol már a falu apraja nagyja javába gyülekezett. Természeteseen csak és kizárólag fekete öltönyös urakkal, és “bunad-ba ” (helyi népviseletbe) öltözött hölgyekkel találtam szemben magam, és egytől egyik ismernek engem természetesen. Hát majd a képem szakadt le, és maradék tartásomat hősiesen megőrizve gyalogoltam haza.( Mit gyalogolás…- rohantam, miután vagy 30-szor kívántam boldog ünnepet viszont a népeknek, mert ezt itt így illik.) Mondanom sem kell a fiam sem volt éppen túlöltözve.

Ez tehát II. norvégiai nemzeti ünnepünk rövid és tömör összefoglalója.

Újabb kötelező továbbképzés, teljesen felesleges idő és pénzpazarlás. Csontig lerágott, agyonismételt témák, lelkes, de sokszor unalmas előadók, csigalassúsággal vánszorgó percek, többször lemerült mobiltelefon és kívülről fújt netes hírek. De ki kell hoznom a legjobbat belőle, felfogás kérdése csupán. Kiszabadulás a hétköznapok egyhangúságából, nem csörög a telefon, nincs előjegyzési lista, nincs minden perc betáblázva, végül is minden felfogás kérdése. Sokan étterembe mennek, bevásárolni, kihasználni a nagyváros lehetőségeit. Én meg? Örülök, hogy magam lehetek. Nem, nem egyedül, és nem is magányosan, hanem magamban lehetek egy kicsit. Ilyenkor az idő fogalma valóban viszonylagos. A dögunalmas előadásokon szinte csak vánszorog, ha szabad utat adok a gondolataimnak – akkor az idő is repül. ( Sebesebben, mint a gondolat?)

Van még 4 órám a gépen indulásáig, a reptér 8 perc taxival. Fogalmam sincs, miért esik ilyen jól, hogy csak bámulok ki a szálloda 6. emeleti ablakán. Tiszta az égbolt, a nap felbukkant a kikötőt övező kopár, valaha gleccserek által koptatott sziklák felett. A túlsó parton kis fehér faház virít, a kikötő hullámtörőjének bejáratát jelző világító torony ritmikusan küldi a fényjelzéseket. Időnként egy-egy kis hajó nyílegyenesen veszi célba a kijáratot, alig keltve némi hullámzást a víz tükörsima felületén.
A város alig éledezik, pedig már lassan 7 óra van. A kikötőben a legkülönbözőbb méretű és formájú hajók várakoznak, némán és nyugodtan. Van itt drága jacht is – minibárral és grillsütővel a tetején, de engem valahogy hagyományos halászhajók egyszerűsége ragad meg. Semmi csicsa, világos és célszerű forma olyan, amilyennek lennie kell, hogy segítségével a gazdája biztosítani tudja a megélhetését. “Norvégpirosak”, kékek, és karcosak, gyakran viharvertek, de így szeretem őket, lágyan simulnak bele a kemény, szikár észak-norvég tájba. A csillogó vadonatúj jachtok tájidegenek és pökhendik, betolakodnak és uralkodni akarnak egy olyan világban, ahol mindennek meg van helye, ideje és oka, hiszen ez a túlélés záloga ezen sokszor zord és kíméletlen vidéken.
Szélcsend van, ami meglehetősen szokatlan erre felé, bár a városalapítók a legjobb érzékkel választották ki, az erősen szabdalt tengerpart a leginkább szélvédett öblét. Két kacsa – valószínűleg egy pár -szeli a kikötő vizét nagy igyekezettel szabályos V-alakú hullámteret hagyva maguk után. A fehér többszöri is hirtelen irányt vált, a barna azonnal követi, ilyenkor, hullámtereik metszik egymást, teljesen szabályos W betűt formálva. Zseniális.
Lassan életre kell a kikötő is, megjelennek az emberek, és felkészítik a hajóikat, majd egyik a másik után hagyja el a kikötőt. Beérkeznek az ingázókat szállító buszokat helyettesítő gyorshajók (“hurtigbåt-ok”) is.

Relativitáselmélet ide, időfizika oda, most már mennem kell, a repülő nem vár. Az emberkaraván könyörtelenül halad. De hova is?

Új rezidenst kaptunk, aki végre talpraesett és akar tanulni, és ezért hajlandó dolgozni. Norvég leányzó, Budapesten végzett.
Jó fej, kérdeztem, hogy tud-e valamit magyarul. De nem. Azt mondta, volt 3 hónapos magyar nyelvtanfolyamuk az egyetem elején, de már a második héten feladták a reményt. Számukra annyira logikátlan a nyelvünk, hogy szinte csak kivételek vannak. A tanár lelkesen ecsetelte a magyar nyelv szabályait, aztán tanultak néhány hétig szavakat, ami mind kivétel volt. 3 hónap után nem tudtak összerakni helyesen egy mondatot. Hát a húgommal ellentétben, aki szerint egészen abszurd, hogy valaki 6 évig él egy országban és semmit nem tud a nyelvén, én megértem. Már kisiskolásként is baromságnak tartottam a magyar tanár által hajtogatott mondatot: “A kivétel erősíti a szabályt. ” Ha valaki megpróbálná logikusan elmagyarázni egy külföldinek, hogy például milyen módon képezzük a múlt időt, és ne intézze el annyival, hogy a “t” a jele, akkor rájön , hogy némely szóban az első hangzó kivételével minden megváltozik, és akkor még nem beszéltünk a tárgyas ragozásról és a személyes névmásokról.
Tehát magyar szót nem hallottam Linn-től. De. Van egy fekete-fehér macskája, aki mindig kint ül az ablakban pont konyha ablakunkkal szemben és minket néz. Igen. Ő magyar. Szóval… Egy magyar macska a szomszédunk.

Ez az a téma, amiről mindenkinek van véleménye. Magyarországon a fősodrású média felkapta, persze rögtön megszólal az ember lányában a kisördög… Vajon megint miről akarják elterelni a figyelmet, és melyik politikai párt mire akarja felhasználni a felborzolt kedélyeket a médiában? Nos már szinte nem is követjük az eseményeket. Most inkább előfizettem egy norvég országos napilapra, mivel a TV-ét örökre száműztük a házból (már 3 éve). Egy érdekes számadat és annak utóélete azonban mellbe vágott.
A 2013-as hivatalos statisztikai adatok szerint 55 000 svéd 20-35 év között fiatal munkavállalót regisztráltak Norvégiában. Nem is az az érdekes számomra, hogy a norvég erős középosztály hogyan tekint rájuk, mivel Norvégia nem a szegény rokon többé. Sokkal inkább, ahogyan a svéd kormány és közvélemény kezeli ezt a helyzetet. Hát nem úgy mint nálunk…..
A svédek egy elveszett generációról beszélnek, a gazdasági válság igazi áldozatairól, akik többnyire pályakezdőként kis településekről munka reményében érkeztek Oslo-ba, többnyire olyan munkákra, amiket a norvég nem végez el. Nos 55 000-et óriási számnak érzi a közel 10 milliós svéd lakosság, és mélységes aggodalommal tölti el.
Akkor mit szóljon Magyarország, ahonnan 200 000 fiatal vándorolt ki és telepedett le hivatalosan csak Londonban? Alsó hangon beszélhetünk csak 500 000 fős veszteségről a szintén közel 10 milliós országban. De ez a szám jóval magasabb a valóságban, ezt tudjuk. 10-szer akkora veszteségről beszélünk…
És míg Magyarországon a fröcskölődés és további feszültségek gerjesztése folyik, addig a svédek úgy vélik, Svédország hálás lehet Norvégiának a megmentett fiatalokért. Szóval ez Skandinávia…

Iszonyatos vihart igértek, “Ole” keresztnévre hallgató vihar megérkezett: orkánerejü széllel, áramszünettel, 3 méteres hulámmokkal, ami azt jelenti, hogy lezárják a hidat, az egyetlen szárazföldi összeköttetést. Ami tengeri közlekedést illeti: leállnak a kompok, és nem jön a menetrendszerinti hajó sem. De ami, a legrosszabb: a hatalmas szél miatt sem repülő, sem helikopter nem jön, és mentőhajó sem jön. A sziget egyetlen mentőautója ki tudja, hol vesztegel valahol fél úton Tromsø-böl haza felé. Itt ráadásul minden elektomos: a fütés is, de tűzhely is. Van vagy 250 idős ember, aki elszórva élnek, magányosan házaikban, sokszor több km-nyire egymástól. Na, ez a nagy büdös helyzet ügyeletem elején.
A havat kotorja az orkánerejű szél, pillanatok alatt eltűnik a keréknyom mögöttem, az aszfalton jég és viz, a legrosszabb kombináció, ugyanis nincs hideg -1-O fok. A szél szinte tolja le az autót az útról, szerencsére ilyen időben normális ember (az orvoson kivül) nem közlekedik. Legalább is nagyon remélem, mert nem sok mindent látok. Valami van az úton, össze-vissza dobálja a szél vagy 1,5 m magasan, majd leejti a sávomban. Csodával határos módon meg tudok állni, műanyag kukának látszik. Megpróbálom kikerülni, és persze hogy abban pillanatban felkapja a szél, és teljes erejével a motorháztetőhöz vágja. Darabokra törik. Kösz, ” Ole”! Én is szeretlek. Megyek tovább, mindjárt a rendelőhöz érek, remelém az erős szél ellenére ki tudok szállni a kocsiból. Egy 15 éves lányhoz igyekszem, aki begyógyszerezte magát, és felhivta a barátnőjét utána. Hát szegénykém a legrosszabkor. A szél kivágja az ajtót, pedig teljes erőmmel próbálom tartani. Úgy érzem mindjárt felkap, de elvergődök valahogy a bejáratig. Ekkor riaszt a telefon a tromsø-i központból. Iskolabuszunk, ami hazafelé tartott a szomszéd kistérségből felborult. A központ kiküld, mivel nincs szabad mentő vagy 200 km-es térségben. Nem sok mindent tudok meg, sem pontos helyet, sem az érintett gyerekek számát, azt sem, hogy pontosan mi történt. Nyomorult mentésirányitó Tromsø-ben ül, a legkevesebbet tud az ügyről. Nem tartom fel tovább a segélyvonalat. “mottatt meldinga”.
Terv kell, de gyorsan. Riasztom a nővért, rendeljen taxit, én nem megyek egyedül autóval, semmi értelme nem lenne, ha még engem is menteni kellene. Felhívom az osztrák kollégát, szegény most tette le a 72 órás hétvégi ügyeletét. De vészhelyet van. Ő az egyetlen mozgósítható ember. Persze ő egyébként is bírja az igazi akut helyzeteket, és hülyét kap a pszichológiától. Rögtön meg is érkezett, az itt töltött 5 évének és helyismeretének köszönhetően, már hívja is a iskolabusz sofőrjét. Információ első kézből. Szerencsére mindenki kijutott, néhány könnyebb sérült érkezik majd, az arra járó civil autósok hozzák el őket. Addig ránézek öngyilkosjelöltünkre, egy órás támogató beszélgetés következik, én pedig minden erőmmel próbálom elfojtani magamban a haragot, amit szegény lány szülei iránt érzek, hiszen ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Kibámulnék az ablakon valami kapaszkodót ( támaszt ?) keresve, de a hóvihar szinte teljesen betemette. Nagy levegőt veszek, és bemegyek.

“Ole” pedig töretlenül csak tombol….és tombol kint a vak sötétségben…