Egészségügy…..

Miben más a norvég egészségügy? Mennyiben más a rendszer? Hogyan működnek másként az emberek benne? Azt gondolom, az átlag ember(páciens) nem sokkal elégedettebb, mint a magyar társai. Talán soha nem is lesz elégedett. Nincs az az erőforrás, sem emberi sem anyagi, mely ki tudná elégíteni a folyamatosan növekvő igényeket. A rendszer ugyanúgy elosztási problémákkal küzd, mint a többi nyugati országban. Egyre nagyobb gond az idősek ellátása, egyre hosszabbak a várólisták, egyre nagyobb az emberi erőforrás hiánya. Talán az emberek működnek, viselkednek kissé másként. Legalább is itt.

Az átlag beteg türelmes, csak időpontra jöhet hozzám, de előfordul, hogy akár 1 órát várnia kell, mert ügyelek vagy vizitelek, vagy egyszerre a kettőt. Természetesen az akut eset, az itt is az. Csak 4 órányi járásra  a magasabb szintű ellátási egység. Talán ezért tud várni az átlag páciens, örül, hogy nem érte jön az egy szem mentőnk a kistérségben. Pedig még csak nem is norvég orvos látja el őket. Itt nem fukarkodnak a dicsérettel, a pozitív megerősítések rendkívül fontosak. Nem csak a gyermekkorban. Itt nem cél a másik megalázása. Pedig én vagyok a legkisebb, a legutóbb érkezett, a legfiatalabb, a legkevésbé tapasztalt. A legutolsó a csípési sorban. Magyarországon a legkisebb hibáért a porig aláznak. Ha segítséget, tanácsot kérsz hülye vagy és idióta. (Van olyan közgazdász, asztalos, jogász, tanár, kereskedő, aki mindent tus, és minden szakterületen naprakész?) Itt lehet kérdezni. Kell kérdezni. Jobb, ha kérdezel, mintha mismásolsz. Itt mindent le kell írni, és mindent alá kell írni, és vállalni a felelősséget.

Magyarországon a mentoromon kívül, nem találkoztam olyan kollégával, aki megosztott volna velem akár egy esetet, melyben ő orvosként nem állt helyt tökéletesen. Csakis sikersztorikat hallhattam. Fiatalként (pályakezdőként) az ember azt hiszi, rajta kívül senki nem hibázik, és mindenki mindig mindent tud. Aztán elkezd dolgozni, ökölnyi gyomorral. Nem lehet kérdezni, nincs segítség, nincs tanács. Felelőség súlyától megrogyva, mázsányi teherrel a vállán. Aztán lassanként, de nagyon lassan, elkezd oldódni a gyomorgörcs, lassan enyhül a teher, és rájön az ember orvosa, hogy az öregek sem tudnak mindent. Sőt. Néha ők is hibáznak. Soha nem értettem, miért oly nehéz hibáinkból okulni, és esetleg tapasztaltainkat megosztani másokkal, melyből fiatal kollégáink tanulhatnak, hogy aztán ők is elkövethessék majd  a saját hibáikat. 

Talán a betegek felől is túl nagy az elvárás, és bár döntögetik erősen a tabukat, de igen is van igény a “nagy fehér varázslókra”. Nehéz ám mindig mindent tudni, sosem hibázni, sosem kérdezni, mindig csak mosolyogni, türelmesnek lenni, szépen köszönni. Nehéz a varázslók dolga. Magányosak, kiégettek, szomorúak, isznak és drogoznak.

Itt nem kell varázsolni. Itt nem szégyen kérdezni. Sőt. össze kell ülni minden nap, héten, és kérdezni. Megoldást találni, tervet készíteni, és egyeztetni. És EGYÜTT elvégezni.