Sok minden történt mostanában. Kezdenek a dolgok kialakulni körülöttünk. Kapok pozitív visszajelzéseket, amire nekem mindig szükségem van. Az emberek nagyon hasonlóan működnek itt is. Eleinte tartottam tőle, hogy összemosnak a románokkal bennünket, amit itt nem valami pozitív jelző. Pedig sokszor ok nélkül. A románok többsége itt a halfeldolgozó üzemben robotol, ahol napi 3oo tonna lazacot dolgoznak fel, és küldik Tokióba. Ma volt egy dialog-møte az üzemben, ugyanis egy éves táppénzes periódus alatt minimum 3-szor ülünk össze: a háziorvos, a beteg, a munkaadó és a NAV. (itt az a társadalombiztosítót jelenti) Szeretem ezeket tárgyalásokat. Cél, hogy a munkavállalót visszavezessük a munka világába. Rengeteget tanulok ezeken a tárgyalásokon. (Nem mellesleg a NAV meg is fizeti a részvételem.) A norvégok egy része nem akar dolgozni, a baj csak az, hogy tudom, hogy színlelnek, hazudnak. És én sosem szerettem a játszmákat. A 136 dolgozóból alig 40 norvég van, a többi külföldi többségében román. A 40-ből legalább 10-el már találkoztam a rendelőben-és “nagyon” betegek.
Nem sokat tudnak rólunk, magyarokról (szerencsére), a gulyás és paprika gyakran visszaköszön. Az idős norvég beteg ügyeletben, szép magyar kiejtéssel búcsúzott: “köszönöm”. Budapesten jártak 2 éve. Annyira jól esett, és még jobban az, hogy tudom, nem szorongva mondta ezt. Nem szorong azért, mert nem tud “hálapénzt” adni, és annyira jó, hogy nekem sem kell illendően rejtegetnem a borítékot, a tenyérben gyűrögetett ezrest. Tiszta viszonyok. Egy köszönöm, és őszinte kézfogás. Egy másik beteg megkért keressek neki honlapot, ahol kis asztali bográcsokat vehet, hogy gulyást illendő módon szervírozhassa. Vagy megkérdezik, hogyan érezzük magunkat itt a szigeten. Náluk. Mert ez egy sziget, külön kis világ, saját dialektussal, amivel nagyon szenvedtünk eleinte. És néha még most is.
Többen kérdezték, nem bántuk-e meg? Piszok nehéz az eleje, de kinek nem nehéz az újrakezdés, egy idegen környezetben, ismeretlen rendszerben, idegen nyelvvel? Hazudik az, aki az ellenkezőjét állítja. Eddig egy pillanatig sem éreztem, hogy visszafordulnék. Nem akarok hazámban élni, amíg nem lesz valami halvány jele a változásnak. Számomra a hazám egy élhetetlen ország lett. Erkölcsileg, politikailag, anyagilag, oktatásilag. Mindenhogyan. Szomorú, de az ország nem hiányzik.
Szakmailag iszonyatosan fejlődök minden nap. Teljesen más a rendszer. Minden egyes nap használhatok mindent, amit tanultam. Szabok-varrok, anyajegyet, körmöt távolítok el, méhnyakszűrést végzünk. Gipszelek, szemnyomást mérek, idegentest eltávolítás, tályogfeltárás napi szinten. Légzésfunkciós-vizsgálatok, hallászűrés. Doppler-vizsgálat. Nőgyógyászati esetek tömegesen. Hétvégi ügyeletben 2 terhes is jött, vérzéssel. 4 óra út a kórházig, ha nem havazik vagy nem tiszta jégpáncél az út. Ez pedig ritkán fordul elő. A frász kerülgetett, ha elküldöm az egy szem mentőautót a szigetről, akkor 10 óráig nincs mentőnk. Igen a javakkal itt is gazdálkodni kell. És igen bármilyen gazdag az ország, itt nem jár “alanyi jogon” mentő minden apró-cseprő ügyre. Van hajónk a szomszédos kistérséggel közösen, de viharban az sem indul el. Decemberben Tromsø-be megyek szemészet és Fül-Orr-Gége továbbképzésre, ekkor fizetett szabadság jár. A továbbképzést nem a saját szabadidőmben, és általam fizetett helyettesítés árán kell megoldanom, mint otthon.
Egy kis kórház vagyunk. Műtővel és kis sürgősségi részleggel. Minden tudás érték. Mondhatni kincs. Itt ezt megbecsülik. Itt a háziorvos, nem “házi-szolga”, itt fastlege-nek lenni a szakma csúcsa. Orvosi munkát végezek, nem az én gondom, például megoldani a család helyett az idős beteg gondozását, vagy a beteg anyagi körülményeivel sem nekem kell foglalkozni. Nem az én gondom, hogy a beteg szedi-e a gyógyszert vagy nem. Nem ugráltat a beteg, nem “rendel ki” házhoz kénye-kedve szerint.
Szóval kell a pozitív visszajelzés, és jó túlélni minden napot. Piszok nehéz az eleje minden szempontból. De köszönöm. Nem. Nem akarok visszafordulni mégsem.
The comments are closed.