“Vágjunk ki virágot “zöldből”, és a kanapéból a fotelból fogjuk megépíteni a földalatti vakondházat!” – irányítja lelkesen 6 éves fiam a 8 éves barátnőjéből és “túlsokat látott fölnőtt” anyjából álló kreatív-csapatát. Mi L.-el egymásra nézünk, zöld virágot (?) ja… és földalatti házat építünk az 5. emeleten. Tőlem telhető legnagyobb igyekezettel próbálom az esőcseppeket, és Napot a csillárra kötözni, hogy végre szivárvány lehessen a vakondház felett. Kisfiam egyébként – most éppen – krokodil, hátán a kézzel csomózott gyapjúszőnyeg, mely a hüllőpáncélt testesíti meg, és azon aggódik, hogy sárkánykocsija kap-e rendszámot a győri utakra. Egyébként a fogakkal, és farokkal rendelkező járgány olyan üzemanyaggal működik, mely az “űrhajókat is 1 perc(!) alatt a Jupiterre röpítené”. Nem hiszem a győri utak ezt lehetővé tennék. De morfondírozásom senkit sem érdekel különösképpen.
Miért is ne lehetne 5. emeleten vakondház, és miért ne mehetnénk akár a Jupiterre? Miért sematizálódunk és gondolkodunk klisékben?Jobb agyfélteke működésének mi is szabhat határt? Semmi. Bármiből bármi lehet – bárhol. Tanulok Tőle, és próbálom elsorvadt jobb agyféltekémet működésre bírni. Pedig mindenki művésznek születik, aztán mindenki felnő. Általános iskola 3. osztályában már senki nem vallja művésznek magát.
Pedig 8 éves koromig én is királylány voltam, palotáim és váraim voltak. És Álmaim.
No comments yet. You should be kind and add one!