Reggel hó torlaszolta el a bejárati ajtót. A erős sarki szél az éjjel néhol méteres dűnékbe rendezte a havat, így gyönyörű, hófehér sivatag fogadott, és szinte vakított a reggeli sötétben. Az autó hó alatt, nincs kedvem kiásni se, és mivel a szél továbbra is hordja a havat, nincs is értelme. Szabadságon vagyok végre, ezért tudom csak ilyen higgadtan szemlélni az szél gondos természetformáló munkáját.:)
Micsoda felemelő és felszabadító érzés, hogy ma nem tudok sehonnan elkésni, nem kell telefonálni, restelkedni 2 perces késés miatt. A gyerekek érzik rajtam a fesztelenséget, így a kicsi az első szóra bólint, amint felajánlom, hogy ma gyalog menjünk az óvodába. Más napokon tiltakozó sírás lett volna a “válasz”, de ma nem. A mai nap az egészen más. Mit törődtünk mi a 16-20 m/s-os széllökésekkel, a sarki metsző hideggel, ma szabad vagyok és végre tesztelhetjük a vagyont érő ruháinkat.
Kisfiammal beöltöztünk rendesen, ahogy kell, rétegesen, kézzel kötött gyapjúba, majd a szélálló téli kezes-lábas, hótaposó, kesztyű, eszkimó-sapka. Meg akartam tapasztalni az elemek erejét, amikor a rohanó hószemcsék karistolják, metszik az arcot, az egyetlen szabad felületet, és egy-egy hevesebb széllökéstől nem kapok levegőt a mellkasomat érő nyomás miatt.
Elindultunk. Mély a hó, de eleinte a kelet-nyugati házsorok miatt fel sem tűnt mennyire erős a szél. A gyerek örült, hogy kézen-fogva megyünk, és anya végre ráér, nem kell rohan. Aztán rátérünk a meredek északról nyitott utcára, mert az ovi a hegytetőn van, és kaptatunk felfelé komótosan. Mindenhol a hatalmas hódűnék, nincs ember se az utcán, de mi csak megyünk, megyünk. Énekelünk, Miki bemutatja norvég gyermekdal-repertoárját, amit én nem is bánok, mert a boldog gyerek énekel, nem szorong. Jómagam aggódni kezdek a hegytető felé közeledve az egyre erősödő szél miatt. Hullámokban jön, havat kotor magával, ami fehér ködfolt formájában külön életet él, mint valami gonosz, fehér szellem.
Miki kéri, hogy vegyem fel az egyre meredekebb kaptatón. Így még lassabban haladunk, de ez aggaszt a legkevésbé. A vastag csúszós, ruharétegek miatt nehéz tartani. Ő is érzi, hogy nehéz így nekem, inkább gyalogol tovább hősiesen, én pedig biztatom, hogy hamarosan odaérünk, bár még én sem tudom pontosan hol tartunk.
Majd jött a következő nagyon erős széllökés, metsző havat sodort magával, jött, de olyan erővel, hogy megtorpanunk, ösztönösen letérdelek és magamhoz szorítom a gyereket, hogy testemmel védjem, amennyire tudom a szél ellen. Nyugtatom, hogy mindjárt alábbhagy, enyhülni fog hamarosan. Felemelem a fejem, hogy megnézzem milyen messze vagyunk, de semmit sem látok a hótól, csupa fehérség mindenütt, csak sodorja magával könyörtelenül, és amikor már-már azt hiszem, hogy enyhül, már itt is a következő. Érzem, hogy a gyerek is kezd türelmetlen lenni. Hihetetlenül egyedül érzem magam, pedig tudom, hogy házak vesznek körül.
Mindegy, mennünk kell tovább. Jussuk minél közelebb, mert lehet, hogy csak rosszabb lesz, nyomok sincsenek sehol. A gyerek is megtántorodik, ahogy ellenáll a szélnek, de a ruháknak hála, a metsző szelet nem is érezzünk. Szaladni kezd apró lábain előre felé, és néhány méter után feltűnik valami pisla fény. Az óvoda lámpája….
No comments yet. You should be kind and add one!