Munkában… (På jobb…)

Fárasztó ügyeleten vagyok túl. Nem szakmailag volt nehéz. Könnyűnek indult. Néhány szokásos apróság, német turista kezéből történt horogkioperálás után reméltem, hogy este tízkor aludhatok. De nem. A műholdas telefonom beriaszt. Ezúttal nem csak a nővér hív az őrzőből valami apróság miatt. Lakástűzhöz riasztottak, a sziget túlsó peremére. Műveleti irányító kérdi, hogy megyek-e. Nem tudják személyi sérülés történt-e. Persze, hogy megyek. Szerencsére most teljesen világos van, éjfél körül van némi “mintha le akarna menni a nap, de még se” érzés. Adrenalin felpörget, ahogy az öreg róka mentőst is. Azért egy lakástűz, akárhogy is, de komoly ügy. Számolgatjuk mennyi palackunk és maszkunk van. A tűzoltók már a helyszínen. Egy 40 körüli férfi. Remeg, de jól van. A saját lábán jön. Égés a karján, tenyerén, némi füstmérgezés, hány, de látszólag nincs égés nyom a garatban. Meg kell várnunk míg a tűzoltók végeznek. Az ügyeleti telefonom jelez, hogy mindjárt lemerül. Az nagyon gáz, mert nem ér el a nővér, ha baj van. Nem is én lennék, ha nem félig lemerült telefonnal indulok el egy több órás “küldetésre.” A férjem állandóan vegzál ezért. Valami csoda folytán átirányítom a hívásokat a privát mobilra. Ez önmagában egy csoda, mert eddig nem vettem a fáradságot, hogy megtanuljam kezelni az ügyeleti telefont, csak a felvesz/letesz gombokat ismerem. A poén, hogy a mobilom is kb. 30% -os. Remélem, hogy visszaérünk időben, és szerzek töltőt mielőbb.
Végre miután a tűzoltók az utolsó csepp vizet is kinyomkodták a tömlőkből, és a rendőrök, akik mindig utoljára érkeznek a helyszínre, végeznek és elengednek bennünket, a beteggel együtt visszavonulunk. Talán megúszom, és szerzek töltőt.

01:30 Alig értünk vissza a fektetőbe, és nekiállnék ellátni a sebeket, a 3 műholdas telefon (enyém és a 2 mentősé) egyszerre riaszt fülsüketítőn. Akut mellkasi fájdalomhoz, a kistérséghez tartozó legmesszebb fekvő sziget legtávolabbi településére. Puff. 1,5 órás hajóút, és fél óra szárazföldi. A telefontöltés elmaradt. Aksi 15%-on. Csodálatos idő lenne a hajózáshoz, és Troms-megye legszebb helyein járunk. Szikrázik a nap, nyugodt tenger, aranylik szinte az éjszakai napfényben, még nem láttam ilyennek, csak a hajómotor morajlik. A 3 fős legénység, vén tengeri rókák évek óta szolgálnak a mentőhajón. Sztorizunk egész úton, és persze döntik magukba a számomra még most is ihatatlan norvég kávét. A telefonomra pillantok, tuti lemerülök. Fényképeznék egész úton legszívesebben. Dühös vagyok magamra. Leginkább az elmaradt fényképekért.
A szigeten megtett 30 perces út is csodaszép. Kőlavina nyomai, tengerszemek mozdulatlan kristálytiszta viztükörrel, elhagyatott hytte-kel. Vad és félelmetes csúcsok, érintetlennek tűnő meredek hegyoldalak. Leírhatatlan nyugalom. A településre érve már megértem miért szeretnek az emberek itt élni, de hogyan tudnak túlélni, azt nem. 170 fős állandó lakosság 90%-a 60 év feletti. Az önkormányzat támogatása ellenére sem hajlandó “beköltözni a városba”, ami önmaga is 4 órányi autóútra van a kórháztól. Idilli falucska nyáron, és van homokos strandja. Hihetetlen…De télen lavina, hóvihar és áramszünet teljesen elvágja a külvilágtól akár napokra. Talán itt kellett volna felnőnöm, hogy megértsem.

02:50 A beteg jól van, EKG nem igazol infarktust, a mellkasára nyomva ugrik egyet a fájdalomtól, ez nem infarktus. Megnyugtatjuk a beteget, visszajelzés a központnak. Irány vissza. Csörög a mobilom a nővér az ügyeletről: újabb francia turista hatalmas horoggal a kezében vár rám. Ennyi. Lemerült a mobil teljesen. Vissza indulunk.
Talán 06:00-ra ágyban is leszek. 08:00 kor meg reggeli napi műszak. Egy biztos, a következő szabad hétvégén irány Årviksand! Ha tetszik a fiúknak, ha nem. Feltöltött fényképezővel, csereaksival…

U.i. Pótolom a képeket. Talán lesz egy külön bejegyzés az årviksand-i családi kirándulásról.