Új rezidenst kaptunk, aki végre talpraesett és akar tanulni, és ezért hajlandó dolgozni. Norvég leányzó, Budapesten végzett.
Jó fej, kérdeztem, hogy tud-e valamit magyarul. De nem. Azt mondta, volt 3 hónapos magyar nyelvtanfolyamuk az egyetem elején, de már a második héten feladták a reményt. Számukra annyira logikátlan a nyelvünk, hogy szinte csak kivételek vannak. A tanár lelkesen ecsetelte a magyar nyelv szabályait, aztán tanultak néhány hétig szavakat, ami mind kivétel volt. 3 hónap után nem tudtak összerakni helyesen egy mondatot. Hát a húgommal ellentétben, aki szerint egészen abszurd, hogy valaki 6 évig él egy országban és semmit nem tud a nyelvén, én megértem. Már kisiskolásként is baromságnak tartottam a magyar tanár által hajtogatott mondatot: “A kivétel erősíti a szabályt. ” Ha valaki megpróbálná logikusan elmagyarázni egy külföldinek, hogy például milyen módon képezzük a múlt időt, és ne intézze el annyival, hogy a “t” a jele, akkor rájön , hogy némely szóban az első hangzó kivételével minden megváltozik, és akkor még nem beszéltünk a tárgyas ragozásról és a személyes névmásokról.
Tehát magyar szót nem hallottam Linn-től. De. Van egy fekete-fehér macskája, aki mindig kint ül az ablakban pont konyha ablakunkkal szemben és minket néz. Igen. Ő magyar. Szóval… Egy magyar macska a szomszédunk.

Iszonyatos vihart igértek, “Ole” keresztnévre hallgató vihar megérkezett: orkánerejü széllel, áramszünettel, 3 méteres hulámmokkal, ami azt jelenti, hogy lezárják a hidat, az egyetlen szárazföldi összeköttetést. Ami tengeri közlekedést illeti: leállnak a kompok, és nem jön a menetrendszerinti hajó sem. De ami, a legrosszabb: a hatalmas szél miatt sem repülő, sem helikopter nem jön, és mentőhajó sem jön. A sziget egyetlen mentőautója ki tudja, hol vesztegel valahol fél úton Tromsø-böl haza felé. Itt ráadásul minden elektomos: a fütés is, de tűzhely is. Van vagy 250 idős ember, aki elszórva élnek, magányosan házaikban, sokszor több km-nyire egymástól. Na, ez a nagy büdös helyzet ügyeletem elején.
A havat kotorja az orkánerejű szél, pillanatok alatt eltűnik a keréknyom mögöttem, az aszfalton jég és viz, a legrosszabb kombináció, ugyanis nincs hideg -1-O fok. A szél szinte tolja le az autót az útról, szerencsére ilyen időben normális ember (az orvoson kivül) nem közlekedik. Legalább is nagyon remélem, mert nem sok mindent látok. Valami van az úton, össze-vissza dobálja a szél vagy 1,5 m magasan, majd leejti a sávomban. Csodával határos módon meg tudok állni, műanyag kukának látszik. Megpróbálom kikerülni, és persze hogy abban pillanatban felkapja a szél, és teljes erejével a motorháztetőhöz vágja. Darabokra törik. Kösz, ” Ole”! Én is szeretlek. Megyek tovább, mindjárt a rendelőhöz érek, remelém az erős szél ellenére ki tudok szállni a kocsiból. Egy 15 éves lányhoz igyekszem, aki begyógyszerezte magát, és felhivta a barátnőjét utána. Hát szegénykém a legrosszabkor. A szél kivágja az ajtót, pedig teljes erőmmel próbálom tartani. Úgy érzem mindjárt felkap, de elvergődök valahogy a bejáratig. Ekkor riaszt a telefon a tromsø-i központból. Iskolabuszunk, ami hazafelé tartott a szomszéd kistérségből felborult. A központ kiküld, mivel nincs szabad mentő vagy 200 km-es térségben. Nem sok mindent tudok meg, sem pontos helyet, sem az érintett gyerekek számát, azt sem, hogy pontosan mi történt. Nyomorult mentésirányitó Tromsø-ben ül, a legkevesebbet tud az ügyről. Nem tartom fel tovább a segélyvonalat. “mottatt meldinga”.
Terv kell, de gyorsan. Riasztom a nővért, rendeljen taxit, én nem megyek egyedül autóval, semmi értelme nem lenne, ha még engem is menteni kellene. Felhívom az osztrák kollégát, szegény most tette le a 72 órás hétvégi ügyeletét. De vészhelyet van. Ő az egyetlen mozgósítható ember. Persze ő egyébként is bírja az igazi akut helyzeteket, és hülyét kap a pszichológiától. Rögtön meg is érkezett, az itt töltött 5 évének és helyismeretének köszönhetően, már hívja is a iskolabusz sofőrjét. Információ első kézből. Szerencsére mindenki kijutott, néhány könnyebb sérült érkezik majd, az arra járó civil autósok hozzák el őket. Addig ránézek öngyilkosjelöltünkre, egy órás támogató beszélgetés következik, én pedig minden erőmmel próbálom elfojtani magamban a haragot, amit szegény lány szülei iránt érzek, hiszen ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Kibámulnék az ablakon valami kapaszkodót ( támaszt ?) keresve, de a hóvihar szinte teljesen betemette. Nagy levegőt veszek, és bemegyek.

“Ole” pedig töretlenül csak tombol….és tombol kint a vak sötétségben…

Hihetetlen. Nem lesz hó karácsonykor még az Északi-sarkon se? Micsoda világ! “Kyst-klima”, ahogy az itteniek mondják. A tenger felől érkező áramlatok miatt folyamatosan plusz 3-4 fok van, hó helyett eső esik. Két napja esett vagy 20 cm hó egy éjszaka alatt, de néhány óra alatt el is tűnt. Hó hiányában irtózatosan sötétek a nappalok is, reflektorral kellene közlekedni “nappal” is. Ezért itt már november végén teljes karácsonyi pompa van, karácsonyfák advent első hetében feldíszítve, adventcsillagok az ablakokban. “Julebord”-ok minden nap – hagyományos karácsonyi ételekkel ünnepelnek minden munkahelyen. Többek között sült oldalas “ribbein”, báránycomb “pinekjøtt”, “grøte” tejberizs. (Jönnek is hasi panaszosok ügyeletben, epeköves rohamok).
Ilyenkor jellegzetesen megnövekszik a betegforgalom is. A hozzátartozók, akik hónapokig rá sem néztek a távol élő hozzátartozóikra, hazalátogatnak délről, és rossz lelkiismeretük megnyugtatására hirtelen mindent intézni akarnak, és persze elégedetlenek mindennel. Ugyanakkor, az öregek otthonának vezetője jelenti, hogy sajnos senki nem halt meg nálunk az elmúlt évben a lakók közül, pedig kb. 10-en várnak egyetlenegy megüresedett helyre az otthonban. Hát erre varrjon gombot valaki, tehát túl jó munkát végzünk, itt 80 év helyett 90 év az átlagos élettartam. De lehet, hogy éppen ezért szeretne mindenki bekerülni?!
Az igazság az, hogy itt Észak-Norvégiában sem dúskálnak az szakdolgozókban, főleg nem a norvégul beszélő orvosokban. Az osztrák kolléga – aki egyébként hihetetlen munkabírású, jól megérdemelt 2 hetes szabadságát tölti Gran Canaria-n, viszont a sri-lanka-i rezidens kollegina 3 hónap után nem bírta a stresszt, meg a munkaterhelést, és belebetegedett, így haza is utazott. Idős norvég főorvosunk korai karácsonyi üzemmódban, hiszen korlátlan mennyiségű szabadsága van. Gyakorlatilag egyedüli elérhető orvos vagyok a 100 km-es körzetben az öregek otthonára, az akutt ágyakra, a kommune-hez tartozó 4 sziget valamennyi akut betegére, a saját 1000 fős beteglistámra, és természetesen a 24 órás ügyeletekre. De valamit azert megtanultam ez alatt a 1,5 év alatt. Fő a pozitív gondolkodás!!! Ha úgy érzem, hogy orvosként itt is túlhajtanak, akkor olvasok egy kis magyar sajtót, kicsit végigfutom a Magyarországon orvosló kollegák cseppet sem bizakodó bejegyzéseit, máris másként látok mindent. Hiszen….
Már csak 2 nap és Titus jön vissza Spanyolországból!!!!! Imádkozom, hogy csak ne legyen hóvihar, szélvihar, jégvihar, kőomlás, cunami, hurrikán….sztrájk a reptéren, tüntetés, vulkánkitörés, terrortámadás……világvége….stb.

Nem tudok nem foglalkozni honfitársaim (hazám?) sorsával. Olvasom, követem a híreket naponta. Innen a távolból könnyebb… Botrányok, kormányzati ámokfutás, lesújtó nemzetközi kritikák egy oldalon, a másikon tüntetések, néma/deffenzív ellenállás, és rohamosan szaporodik a másként gondolkodók tábora. Bűnbakkeresés, etnikai szeparáció problémája, társadalmi szegregáció stb. Hiba lenne azt hinni, hogy máshol, más országokban nincsenek jelen ezek a problémák. Mégis működik a demokrácia. Miért?

Nem is tudom, hogyan csöppentem erre a továbbképzésre ide Oslo-ba. Fogalmam sem volt, hogy ez ilyen eget rengetően nagyszabású esemény lesz, mintegy 1300 résztvevővel, 200 választható kurzussal. Rögtön az első este, amikor beestem a szállodába, három ízig vérig oslo-i kolléganő áradozásait hallgathattam végig. Fogalmam nincs hogyan lehet 60 évesen így lelkesedni, mert néhány norvég színész színdarabból részleteket ad elő szünetekben, és néhány professzor tart valami öntömjénező beszédet. A városból nem sokat láttam, este 4 óra után kulturális programot nem lehet tervezni, minden kiállítás, múzeum bezár. Amikor tudakoltam ennek okát, hiszen mégis is csak főváros, és a dolgozó nép is művelődne esetleg, erre csodálkozva néznek rám: hiszen mindenki pihenni akar munka után. Ja, itt maguknak tartanak bemutatót a tárlatvezetők? Itt nem hallottak csúsztatott nyitvatartásról? Nálunk polgárháború törhet ki, ha kormány erőlteti a bevásárlóközpontok vasárnapi bezárását. Itt vasárnap néhány éjjel-nappalin kívül semmi sincs nyitva. A taxistól a szállodai személyzeten át a bolti eladóig mindenki külföldi. Rendkívül érdekes és tanulságos diskurzust folytattam viszont a 30 éve itt élő pakisztáni taxisofőrrel a társadalmi, kulturális különbségekről, a svédül beszélő görög származású pincérrel a “nemlétező” norvég gastronomiáról, majd angolul szíriai hajóskapitánnyal az közel-keleti arab helyzetről.
Szóval a továbbképzésen ültem reggeltől estig. Pozitívum, hogy nincs gyógyszerreklám, nem hemzsegnek az ügynökök. Ez persze nem csoda, mert a rendezvény önköltséges, és a 4 napos továbbképzésem annyiba kerül, mint egy honfitársam éves netto fizetése. Bizonyos szempontból tanulságos volt, nem feltétlenül szakmailag – inkább társadalom-szociológiailag. Eddig csak olvastam az Észak és Dél között feszülő hatalmas ellentétekről, osló-iak híres-hirhedt arroganciájáról és felsőbbrendűségéről. Az elmúlt év során megbizonyosodtam, hogy mi magyarok jók vagyunk orvos-szakmailag, inkább olyan kurzust kerestem, ami a norvég sajátosságokat mutatja meg. ( Hogyan “kezeljünk” konfliktusokat norvég módra stb.)
Igen, az átlag norvég többnyire udvarias, de nem locsog feleslegesen, ellentétben a magyarral, ha nincs téma inkább hallgat “bölcsen”. Kedvesen mosolynak még időnként a tankönyvből tanult szófordulataimon, ami szép, udvarias és nyelvtanilag tökéletes, csak éppen nem használják. Én attól függetlenül ragaszkodom a mondataimhoz, mert én megszoktam, hogy udvarias vagyok, vagy esetleg magyarul sem jönne számra tegező formula. Nem volt kedvem nagy szakmai diskurzusokba bocsátkozni, és nem is vagyok elájulva az városi kollégák heroikus “erőfeszítéseitől”, ahol helyben van kórház, elég ha a beteg taxit hív magának. Soha nem jártak Északon, de nem is kíváncsiak merre van. Fingjuk sincs milyen a végeken dolgozni, időjárástól függeni, a világ végén életben maradni/életben tartani, amíg megjön a segítség. Egyik közös ebédnél mellém ült az egyik előadó, és kérdezi az egyébként dögunalmas előadásáról a véleményemet. Én hoztam a formámat, és megmondtam az őszintét, hogy nehezen tudtam követni, mert kissé hadart – utalva egyébként önmagam nyelvi gyengeségére is. Erre elnyúlt az arca, és nem kérdezett többet. Szóval életre szóló barátságokat nem kötöttem…

Igértem, hogy írok a hátrányokról is. Amik persze lehetnek akár előnyök illetve pozitívumok is. A norvég társadalmon belül is vita egyébként, hogy az utóbbi 8 év baloldali kormányzása alatt lezajlott gyökeres változtatások az oktatási rendszerben túlzottan liberális oktatáshoz vezettek. Romló egyetemi és főiskolai szintvonal, gyengébb, kevéssé motivált hallgatókkal, ami azért az ország versenyképességét hosszútávon rontani fogja, mindamellett persze, hogy sokkal elfogadóbb, toleránsabb társadalmat eredményezhet, ami ebben a soknemzetiségű és kultúrájú országban szinte elengedhetetlen. Heves viták folynak erről politikai szinten is, hiszen 8 év baloldali kormányzás után, jobbközép pártok kerültek hatalomra.

1. A norvég iskola alapvetően a középosztály iskolája.

Nem cél a továbbtanulás, nincs verseny, nincs tehetséggondozás. Alapvető cél, hogy mindenki azonos tudássál rendelkezzen függetlenül attól, milyen családból jött, mik a szülei. A különböző családi háttérrel rendelkezők gyerekek közötti különbség eltüntetése a cél, mely alapvetően a gyengébb tanuló felzárkóztatását jelenti. Nulla verseny van, némi verseny szerintem ösztönzőleg hathatna.

2. Mindenki ugyanabba az iskolába jár.

A Down-szindrómás és egyéb hátrányokkal küzdő gyermek. Elég ha csak egyetlen különleges nevelési igényű gyermek jár az osztályba, gyakorlatilag hazavágja az eredetileg gondosan felépített tanórát. Persze segít a másság elfogadásában, a kirekesztettség elleni harcban, és bár egy-egy ilyen gyerek mellé külön asszisztens tanár van beosztva, az óra tökéletesen felborul.

3. Modern iskola

Sok fejtörést okoz, hogy jó-e az, hogy például ilyen nagy hangsúlyt kap a számítógép az iskolában az első perctől kezdve, annak minden előnyével és lehetséges hátrányaival. Gyakorolják az írást. OK. Projektmunkákban (kiscsoportos) mindig van vezető a csapatban, ezzel tanulják az együttműködést, ami itt Norvégiában mindig hangsúlyos. Tök mindegy, hogy a terv később megvalósul-e, a lényeg, hogy az együttműködés jó legyen. Tartok azonban attól, hogy ez esetleg önjelölt vezéreket (vezéregyéniségeket) nevel ki, ami melegágya lehet a későbbi iskolai zaklatások és kirekesztettségnek (“mobbing”), bár itt már első osztálytól kezdve szülőértékezleteken, szóróanyagokon a mobbing-elleni küzdelemről hallunk. Lehet, hogy aggodalmaim alaptalanok. A megelőzés szerintem azonban otthon, a családban kezdődik, gyerek-szülői viszonyban gyökerezik, az iskolának sajnos vajmi kevés eszköz van a kezében. Ez persze csak az én véleményem, értékelem a lelkesedést és törekvést, ami Magyarországon a mai napig nem téma. Illetve csak beszédtéma.

4. Családias légkör

Igen fontos, hogy a gyermek jól érezze magát az iskolában, ne szorongjon, ne érezze nyomás alatt magát. A tanárt keresztnevén szólítják az első perctől, közbevágnak órán, fegyelem az órán enyhén szólva nincs. Persze mi Kelet-Európában a poroszos, tekintélyelvű iskolához szoktunk (20-25 évvel ezelőtti viszonyokról beszélek), annak minden rémálmával, rossz emlékeivel.

Lassan az egy éves norvégiai évfordulóhoz közeledve, az ember lánya számadást tart. Mi történt az elmúlt egy évben? Megérte az a rengeteg kockázat és nehézség vállalása? Eleinte irigyeltem azokat, akik már korábban kijöttek, még gyerek nélkül, bátrabban, kisebb kockázatot vállalva. Jóval kevesebb logisztika és szervezés: óvoda, iskola, szülői értekezlet, úszás, születésnapi partik stb. És a szinte a “kötelező lelkifurdalás”, ha az ember az egybefolyó napok és ügyeletek után már csak csöndre és alvásra vágyna. Akárki, akármit mond eleinte piszok fárasztó egész nap idegen nyelven beszélni, ismeretlen emberekkel körülvéve, egy idegen rendszerben.
Család nélkül kevésbé motivált az ember. És azt gondolom minden kezdeti nehézség ellenére, mégis könnyebb elviselni és túllendülni a holtpontokon, ha minden reggel hűvös kis talpacskák csattognak az ágyunkba, és puha karok ölelnek át a kötelező reggeli kakaót követelve. Valahogy mégis könnyebb felkelni hétfőn, és szembenézni hétvégi 72 órás ügyeletek után a végtelennek tűnő újabb héttel. Gyerekek nélkül most nem lennénk itt! Ez biztos!
Eddig nem éreztük azt a magányt sem, amit sok külföldre szakadt hazánkfia megél, akik csak skype-on tartanak kapcsolatot a szeretteikkel. Nem érzem magam sem idegennek, sem kevesebbnek, mint egy norvég. Bár meg sem kell szólalnom, tudják már a repülőtéren is, hogy nem “idevalósiak” vagyunk. De itt nem is kell annak lenni. Hihetetlenül sokféle nemzetiség él itt már évtizedek óta. Az iskolások tankönyveiben négerek, arabok, kínaiak szerepelnek. Első osztályban már a különböző vallásokról tanulnak. Miért is kellene nem magyarnak lenni, itt Norvégiában?
Mertünk nagyot gondolni, mertünk kockázatatni. Rengeteget dolgozunk, és sokkal több adót fizetünk mint egy átlag itteni állampolgár. (2,5 norvégot “tartok el” az adómból.) Saját erőnkből, közvetítők nélkül sikerült kijutni. Senki sem segített, ismerős sem járt közbe értünk. És igen. Piszok nehéz volt az eleje. És nagyon sok mindenben szerencsénk volt.
Sokat gondolkodom, mégis miért elviselhetőbb itt élni. Azon kívül, hogy az ember anyagilag és emberileg is megbecsülve érezheti magát a munkahelyén, és nem szorul össze a gyomra hóvégén a befizetésre váró számlák láttán? Alapvetően az emberi kapcsolatok mások. Nem a másikon töltjük ki fusztrációnkat, nem téma a napi politika, nem kell végighallgatnom ezredszer, hogy a “befizetett TB-ért nem kap vissza semmit, pedig neki mennyi minden jár.” Nem “divat” panaszkodni, keserveinket a másikra zúdítani.
Nem minden az irigységről szól. Nem félünk megdicsérni valakit. Igen, a dicséretet jó kimondani, és hallani. Egy év nem elég megismerni egy országot, kúltúrát…de majd meglátjuk…

Fárasztó ügyeleten vagyok túl. Nem szakmailag volt nehéz. Könnyűnek indult. Néhány szokásos apróság, német turista kezéből történt horogkioperálás után reméltem, hogy este tízkor aludhatok. De nem. A műholdas telefonom beriaszt. Ezúttal nem csak a nővér hív az őrzőből valami apróság miatt. Lakástűzhöz riasztottak, a sziget túlsó peremére. Műveleti irányító kérdi, hogy megyek-e. Nem tudják személyi sérülés történt-e. Persze, hogy megyek. Szerencsére most teljesen világos van, éjfél körül van némi “mintha le akarna menni a nap, de még se” érzés. Adrenalin felpörget, ahogy az öreg róka mentőst is. Azért egy lakástűz, akárhogy is, de komoly ügy. Számolgatjuk mennyi palackunk és maszkunk van. A tűzoltók már a helyszínen. Egy 40 körüli férfi. Remeg, de jól van. A saját lábán jön. Égés a karján, tenyerén, némi füstmérgezés, hány, de látszólag nincs égés nyom a garatban. Meg kell várnunk míg a tűzoltók végeznek. Az ügyeleti telefonom jelez, hogy mindjárt lemerül. Az nagyon gáz, mert nem ér el a nővér, ha baj van. Nem is én lennék, ha nem félig lemerült telefonnal indulok el egy több órás “küldetésre.” A férjem állandóan vegzál ezért. Valami csoda folytán átirányítom a hívásokat a privát mobilra. Ez önmagában egy csoda, mert eddig nem vettem a fáradságot, hogy megtanuljam kezelni az ügyeleti telefont, csak a felvesz/letesz gombokat ismerem. A poén, hogy a mobilom is kb. 30% -os. Remélem, hogy visszaérünk időben, és szerzek töltőt mielőbb.
Végre miután a tűzoltók az utolsó csepp vizet is kinyomkodták a tömlőkből, és a rendőrök, akik mindig utoljára érkeznek a helyszínre, végeznek és elengednek bennünket, a beteggel együtt visszavonulunk. Talán megúszom, és szerzek töltőt.

01:30 Alig értünk vissza a fektetőbe, és nekiállnék ellátni a sebeket, a 3 műholdas telefon (enyém és a 2 mentősé) egyszerre riaszt fülsüketítőn. Akut mellkasi fájdalomhoz, a kistérséghez tartozó legmesszebb fekvő sziget legtávolabbi településére. Puff. 1,5 órás hajóút, és fél óra szárazföldi. A telefontöltés elmaradt. Aksi 15%-on. Csodálatos idő lenne a hajózáshoz, és Troms-megye legszebb helyein járunk. Szikrázik a nap, nyugodt tenger, aranylik szinte az éjszakai napfényben, még nem láttam ilyennek, csak a hajómotor morajlik. A 3 fős legénység, vén tengeri rókák évek óta szolgálnak a mentőhajón. Sztorizunk egész úton, és persze döntik magukba a számomra még most is ihatatlan norvég kávét. A telefonomra pillantok, tuti lemerülök. Fényképeznék egész úton legszívesebben. Dühös vagyok magamra. Leginkább az elmaradt fényképekért.
A szigeten megtett 30 perces út is csodaszép. Kőlavina nyomai, tengerszemek mozdulatlan kristálytiszta viztükörrel, elhagyatott hytte-kel. Vad és félelmetes csúcsok, érintetlennek tűnő meredek hegyoldalak. Leírhatatlan nyugalom. A településre érve már megértem miért szeretnek az emberek itt élni, de hogyan tudnak túlélni, azt nem. 170 fős állandó lakosság 90%-a 60 év feletti. Az önkormányzat támogatása ellenére sem hajlandó “beköltözni a városba”, ami önmaga is 4 órányi autóútra van a kórháztól. Idilli falucska nyáron, és van homokos strandja. Hihetetlen…De télen lavina, hóvihar és áramszünet teljesen elvágja a külvilágtól akár napokra. Talán itt kellett volna felnőnöm, hogy megértsem.

02:50 A beteg jól van, EKG nem igazol infarktust, a mellkasára nyomva ugrik egyet a fájdalomtól, ez nem infarktus. Megnyugtatjuk a beteget, visszajelzés a központnak. Irány vissza. Csörög a mobilom a nővér az ügyeletről: újabb francia turista hatalmas horoggal a kezében vár rám. Ennyi. Lemerült a mobil teljesen. Vissza indulunk.
Talán 06:00-ra ágyban is leszek. 08:00 kor meg reggeli napi műszak. Egy biztos, a következő szabad hétvégén irány Årviksand! Ha tetszik a fiúknak, ha nem. Feltöltött fényképezővel, csereaksival…

U.i. Pótolom a képeket. Talán lesz egy külön bejegyzés az årviksand-i családi kirándulásról.